Sajtó(prés)

(Budaörs, 2015. szeptember 22. – Budaörsi Infó) Mint egy magyar település a sok közül, Budaörs se képes elhajolni az országos szinten jelentkező jó, vagy akár rossz tendenciák elől, így a sajtóhoz való hozzáállás is az aktuális országos szintre nivellálódik előbb-utóbb.

Ez azért szomorú a budaörsiekre nézve, mivel a nemzetközi jelentésekből megismerhető, hogy a magyar sajtó az elmúlt közel fél évtizedben romlásnak indult a sajtószabadság terén, amint azt a párizsi székhelyű Riporterek Határok Nélkül (RSF) szervezet országok közötti rangsorolásában tavaly még a 64., idén pedig a 65. helyen csücsült Magyarország. De a washingtoni kötődésű Freedom House felmérése szerint is lejtőn csúszunk, mivel náluk pontozásos rendszerként sorolnak sajtószabadságot, a teljes sajtó- és szólásszabadságtól egészen a teljes akadályoztatásáig vezetett 100 pontos skálán idén 37 pontot zsebeltünk be, habár az elmúlt félszáz évben sose volt jobb arányunk 20-nál (összehasonlításképpen: Németország 18, Oroszország 83 pontos 2015-ben).

A sajtószabadság, mint kulcsszó nem csupán a nemzetközi törvényeken és alkotmányos tézisekben merül ki, hiszen azok csupán az értelmezési keretét nyújtják, viszont a résztvevők közötti interakciók finom és sokszor kusza hálójába, kulturális behatásába nem nyújtanak bepillantást, pedig éppen ott rohad vagy éppen szökken szárba valami. Nem csak arról van szó, hogy a sajtó munkatársai külső befolyástól, közvetlen vagy közvetett fenyegetésektől, törvényi korlátoktól, gazdasági nyomástól és megfeleléstől mentesen tudják végezni a tájékoztatási, szórakoztatási és oktatási tevékenységüket, hanem az egészséges demokrácia fenntartásához és figyelemmel kíséréséhez hozzá tudjanak járulni. Utóbbira a watchdog angolszász terminust használják, vagyis az őrkutyát. Ezt kiegészíti a kapuőr, hiszen hogy mi kerül be egy sajtótermékbe, azt a felelősségteljes főszerkesztő dönti el, vagyis hogy mi léphet be a nyilvánosság udvarába. Érdemes szemügyre venni, hogyan viszonyul a nyilvánosság hírfogyasztója (közönség) és a közszereplő (előadó) a köztük lévő közvetítő közeghez, a médiához. Mivel itt van az a (őr)kutya elásva, ami miatt romlanak a kommunikációs állapotok.

Egy önmaga iránt büszkeséget érző, a szakmaiság iránti alázatosságot is nyújtó újságíró szeretné azt hinni, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág, amelynek fontos feladata a másik három (törvényhozás, végrehajtás, bíróság) kontrollja, illetve a közpénzek felhasználásának ellenőrzése. De ez a nyers, tankönyvi ideál még a legszabadabb, demokratikusabb országokban sincs mindig így, hanem csak valamilyen járulékos következményként, miközben valójában a sajtó a politikai küzdelmek aktív részese és azok alakítója, tehát a kiegyensúlyozott tájékoztatás csak minőségi kritérium, egyáltalán nem magától értetődő evidencia.

Az aktuális magyar médiatörvény (2011. évi XIX. törvény) a médiaszolgáltatást így írja le: önálló, üzletszerűen – rendesen, nyereség elérése érdekében, gazdasági kockázatvállalás mellett – végzett gazdasági szolgáltatás, amelyért egy médiaszolgáltató szerkesztői felelősséget visel. Ezért is visszás érzést kelt, ha egy hatalmi párt vagy egy kormány saját felügyelete alá tartozó médiával rendelkezik, mert természetszerűleg propagandába torkollik a tartalma a résztvevők dimenziócsörtéje okán: a fenntartó elvárja a tömjénezést és a teljes irányítást, miközben nem szívleli a kritikát, az alkalmazott sajtós pedig mivel munkáját és karrierjét félti, alkalmazkodik és kiszolgál.

Budaörs, mint minden település, rendelkezik saját városvezetéssel, így politikusi garnitúrával is, hiszen ez a természetes. Mivel nem országról van szó és teljes nemzetről, az egész társadalomról, hanem csak maximum városi méretű szeletükről, az önkormányzati politikus és a hivatalnok jóval közelebbi és közvetlenebb kapcsolatban áll a választóival, a lakókkal s így a helyi médiával is. Azt kellene vélni, hogy hozzáállásuk a beléjük fektetett bizalomhoz egészen más tengelyen forog, mint a névtelen tömeg által megválasztott parlamenti grémiumoké.

Ennek ellenére nálunk is kezdik egyes ideiglenes magisztrátusok és potentátok felvenni azt a modern politikusra oly’ jellemző távolságtartással vegyült leereszkedést, testületi felsőbbrendűség táplálta mindentudó hozzáállást (Herr Allwissend-allűr), amit az antik görögök egyszerűen a hübrisz fogalmával írtak le, vagy amit a katolikus egyház ‚kevélység’ címszó alatt kardinális bűnnek tart.

Klasszikus hivatalnoki, politikusi szereptévesztés az is, amikor érezteti és láttatja a környezetével a hatalmát, például magántulajdonosként viseltetik a közvagyon dolgában. A döntéshozó elemi vétke, hogy abban a tudatba ringatja folyton magát, hogy munkája során ő ad, méghozzá az ő pénzét, holott az közvagyon! Ki kell emelni: ez nem budaörsi jelenség, hanem országos, nem új, hanem rendszereken és korszakokon átívelő. Mondhatni: ez a magyar politikai esprit de corps (testületi szellem – a szerk.), tehát az a korpa, amibe ha belekeveredik valaki, megeszik a disznók. Mindenkit kísért ez a lehetőség, hisz a képviselői pálya állampolgári jogon bárki előtt nyitva van, néhány kizáró körülménytől eltekintve, az Alaptörvény XXIII. cikke alapján. Ergo lehet az újságíróból is államtitkár vagy miniszterelnök, meg a szakmán kívüliekből is. Mivel az utóbbiakból, tehát a sajtót kizárólag a fogyasztói (tehát nem a készítői) oldalról ismerőkből szokott megválasztott tisztviselő kiemelkedni, nem csoda hát, hogy amikor bekerül ez a homo novum az egyik hatalmi ágba, teljesen félreérti és rosszul kezeli a sajtót.

A korábbi politikai generáció tagjainál vagy általuk nevelteknél megmaradhatott a sajtó, mint politikai eszközként való értelmezése, a rendszerváltozás utániaknál pedig a szekértábor-mentalitás kialakításáért és fenntartásáért felelős partnerként, a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) égisze alatt pedig… de hát ezt mindenki tudja. Azt is, hogy a magyar ember tőkehiányos, azt is, hogy alacsonyak a reálbérek, de legalább magasak a járulékok és adók! A médiapiac szereplői is vállalkozók, bevételüket főleg a hirdetésekből szerzik, de a hirdető cégek is csak tengődnek, az állami cégek és a nagyvállalkozók pedig ‚elkötelezettek’, hiszen ők olyan magasságban és távolságra vannak a kisvállalkozóktól, ahol már a párhuzamosok találkoznak…

Egy jó kapcsolat valami fejessel, és máris megszabadul az anyagi kockázatoktól a cégvezér… és egyúttal a lelkétől is. Hiszen immár lekötelezetté vált. Ebből adódik, hogy gazdaságilag és politikailag szinte nincs Magyarországon független médiafelület, mert kevesen vannak, akik nem szorulnak rá. De vannak ilyenek. A baj az, hogy őket is ugyanúgy kezelik.

Megvan a maga szépsége is a függetlenségnek kis hazánkban, főleg az izgalma, ami egyébként kétszeres! Ha elkötelezett valaki, van akol, ahová vihar idején biztonságba vonulhat, főleg akkor, amikor a másik irányba található nyájtól indult a fergeteg. Holló pedig nem vájja ki holló szemét. De aki sehova se tartozik, arra sokszor mindkét irányból zúdulhat a zápor. Vagyis nemcsak, hogy nem kifizetődő, hanem még fájdalmas is lehet. Ennek ellenére ez lenne a tényleges sajtószabadság…

A szabadság költője, Petőfi Sándor vátesze dereng, a ’Ha férfi vagy, légy férfi…’ versének negyedik strófájából:

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
„Koldusbot és függetlenség!”
Ez légyen jelszavad.

Sajnos a koldusbotot lassan eléri a magyar társadalom mindenkori többsége, de a függetlenség még odébb van. A sajtószabadságra ennek ellenére van igény, főleg a szakmai körökből, de sajnos a hírfogyasztóknál, akikből kiemelkednek a döntéshozók, onnan ez a közömbösség, és valljuk be, a laikusság miatt a legtöbbször hiányzik. Ezért is kellene elérni azt az állapotot, hogy a közszereplők, céges vezetők, igazgatók, és mindenki más, aki az ipara táplálékláncának csúcsán áll, ne úgy álljon a sajtóhoz, mint ha az csakis azért létezne, hogy tolmácsolja a mondanivalóját. Például a sajtótájékoztató nem audiencia! Nem királyi fogadás, ahol a sajtómunkatárs csupán bólogató és farok csóváló kutya, ki iszik minden szót és örömmel világgá kürtöli.

Csakis a hírérték számít, mivel a kiegyensúlyozott tájékoztatásnak ez a kritériuma, nem mondjuk a riportalany egyéni törekvése. A PR-cikknek, régi nevén bujtatott reklámnak pedig ára van, hiszen nincs közérdeklődésre számot tartható hírértéke, csak gazdasági funkciója az alany részéről. A médiaszolgáltatás is vállalkozás, tehát nem alanyi jogon járó, hírérték nélküli lehetőség a nyilvánosságra vagy jutalomjáték, hiszen szándékosan nem akar az esti hírekbe (pld. a Kékfénybe) kerülni senki. Ha már ezt felismeri és beépíti magába a magyar nép, kevésbé lenne elutasítóbb a politikusokkal, tehát kvázi önmagával szemben is. De amíg a hatalmasság pozíciójához bizonyos attitűd felvétele is jár (vastag bőr, gerincsorvadás, ragadós tenyér, cinikusság, parvenüsködés, stb.), addig nem fog betű szerint érvényesülni a sajtószabadság. Tisztelet a kivételnek, de sajnos olyan kevesen vannak, hogy nem egyensúlyozzák ki a serpenyő másik végét.

(Budaörsi Infó/Mendemondász)

facebook:

0 Komment