Színházi kritika – Harold Pinter: HAZATÉRÉS

(Budaörs, 2014. november 28. – Budaörsi Infó) A legutóbbi írásunkban kiemelésre méltónak találtatott megjegyzés szerint a Budaörsi Latinovits Színház az évadnyitó Schiller-előadással igen magasra állította a mércét a többi premiernek, amit csak hatalmas erőfeszítéssel tűnhet általlépni. Ezt a mércét úgy tűnik, a nézők prekoncepciójára hatva próbálkoztak a Hazatérés (The Homecoming, 1965) esetében megütni, hiszen egy irodalmi Nobel-díjas tollából származó modern drámával és a nézőtér kreatívan ügyes manipulálásával kísérlik meg előre bezsebelni az elismerést ’a jó kezdet, már fél siker’ alapján. 

Higgyék el, egy modern darabnál ez felettébb indokolt, mivel azokat főleg fosztóképzőkkel lehet meghatározni (cselekménytelen, szenvtelen, indítékszegény, stb.). Ennek tudata fontos, mivel a néző ösztönösen levezethető cselekményt, megfejthető gondolatiságot vár el, olykor a motívumokat kíváncsian kutatva; a katarzisról (Arisztotelész óta) nem is beszélve. De ha már filozófusra terelődött a szó, rögtön az elején szükséges leszögezni, hogy érthetetlennek tűnik a bölcsesség szeretői számára az a könnyen felismerhető jelenség, miszerint a modern drámaírók előszeretettel nevezik ki egyik-másik karakterüket filozófusnak, hogy aztán majd a cselekményben jól besüljenek a tudományukkal, ezzel is mélyítve annak csekélyke reputációját. Harold Pinter is eme drámaírók közé sorolandó ezzel az alkotásával, ezért e sorok írója, a tőle megszokhatott filozófiai idézetektől jogos felháborodásból vezérelve eltekint, és humoristákéival pótolja azokat; ezt a gesztust abból az apropóból hozza meg, hogy csupán pár nappal volt a bemutató Alexandriai Szent Katalin, a filozófusok és bölcselők védőszentjének ünnepe után.

Az Egyesült Királyságban is tanult Berzsenyi Bellaagh Ádám jó okkal nyúlt a második budaörsi rendezésekor egy, az albioni direktorok által közkedvelt szerző drámájához. A felkapottság értéket feltételez, ha valamit rengetegen választanak, az bizonyára kiváló. Kissé árnyalja a képet az internetes mémözön és a mindenre adható felfelé mutató hüvelykujjak egy közösségi oldalon, hiszen manapság egyáltalán nem mérvadó a választottság, és a bődületes hülyeségnek sokszor nagyobb a sikere, mint annak, ami üdvös. A modern drámák szereplői szinte egytől-egyig komplett ökrök, mezei csendes őrültek, senkire sem lehet feltekinteni, senkit sem lehet idolizálni, senkivel sem lehet azonosulni. Ezeket az írásokat a színházak emberei választják, a körültekintő néző pedig inkább kezébe veszi otthon a távirányítót. In summa: vannak olyan színművek, amiket kedvelnek a rendezők. Jelentheti-e ez azt is, hogy a nézők is kedvelik? Aligha.

A mindenkori színházlátogatók kellemes idő eltöltésre, mondhatni, hogy szórakozni járnak a teátrumokba, nem sopánkodni, illetve értetlenkedni. A Hazatérés nem igazán egy szórakoztató darab, még ha a groteszk és abszurd jeleneteken néha felhorkan egy-egy kényszeredett kacaj, ami bár nem szívből tör elő, hanem keserű könnyek helyett fakad. Mégis érdemes beülni rá, és megszenvedni. Ugyanis a modern darabon csak túl lehet lenni, nem lehet klasszikus értelemben megélni és a végén jót derülve távozni. Ha ezt a paradigmát használjuk, másként mondva, ha ezen a szemüvegen át tekintünk rá, valóban elismerésre méltó élménynek lehetünk a részese.

Mit is kapunk valójában ettől az előadástól? Különös élményeket és emlékeket, kezdve az ülésrenddel. Egy nem hétköznapi darab nem hétköznapi teret igényel a nem hétköznapi hatásához: miért ne foglaljanak helyet a nézők magán a színpadon? Igaz, ezzel lecsökken a helyszín mérete, de annál intimebbé válik – különben sem lehet modern darabbal feltölteni egy egész színháztermet, elég csupán alig öt tucat keményvonalas színházrajongót nyugton tartani egy széken –, és ez megkönnyíti a recepciót (habár a fekete tónusba úszó ideiglenes helyiség frusztrálja a percepciót). Mindez megkönnyíti a világítással való féktelen játékot: a gyártásában már a múlt ködébe vesző csupasz villanykörték halovány, de meleg fénye nagy szerepet kap a kulmináció beteljesülésében; csak úgy repkednek a luxok feketetest-sugárzásként. Alig egy évtized múlva valóban emlék lesz csupán, hogy láthattunk effajta izzót. Vizualitásban tehát igen erős az előadás, ami nem is árt neki: a sokszor üres tartalmat a forma felerősítése jól ellensúlyozza.

A kezdet után rögtön szembesülünk azzal, hogy emelkedett, művészi (pld. Schiller-féle patetikus pátosz), felső regiszteres mondatokat nem fogunk kapni, marad a kevésbé színpadhoz illő vulgaritás, de sebaj, illik a cselekményhez, amely amúgy szinte valós idejű és egyetlen helyszínen játszódik, amaz diszfunkcionális család rezidenciáján, amelyik köré az egész történet fonódik.

Géczi Zoltán (b) Lenny, Lukáts Andor (b2) Max, Nagy Dániel Viktor (j2) Joey és Ilyés Róbert (j) Teddy szerepében

Van egy vén trottyos, aki – ki tudja miért – központi szereplő, vélhetően azért, mert a kolerikussága folytán dominál a többi családtagon. Lukáts Andor zseniálisan hozza a lerobban szájkaratést, aki párhuzamos múltat fabrikál magának, ebből merítve önbizalmát. Keresztapa? A történet végére kiderül, se keresztet, se az apa titulust nem érdemli meg a vén kujon. Gyér a díszlet, de egy bokszzsák a lépcsőfordulóban csak megfogja a tekintetet. A használója is megjelenik, különös Freddy Mercury ábrázat püföli Rocky Balboa szürke mackóalsójában. Nagy Dániel Viktor sajnos nem énekel, pedig egy ’I want to break free’ Queen sláger jól jönne ki, amikor később a lakás takarításáról esik szó. Ő a család reménysége, hiszen a depriváltságból való kitörést sportsikerekkel lehet igazán elérni, de csak nagyon keveseknek. Hogy Joey karaktere miért nem tartozik ehhez a csoporthoz, nem annyira rejtély. Az már túl drámai lenne, vagyis inkább filmes. Sajnos nem volt ruhatárban a szürke, kapucnis melegítő felső része, de sejthetjük, miért. Az már egy másik művészeti ág. Meg kell elégedni azzal, hogy Joey se védekezni, se támadni nem képes, mint bokszoló. Fábry Sándor poénja ül a konklúzión: „két esztendőt eltöltöttem én a Francia Intézetben. Nagyon szorgalmasan látogattam én ott az órákat, de ennek ellenére két dolgot nem sikerült elsajátítanom: az egyik a francia nyelv nyelvtani rendszere, a másik annak szókincse…” ¹ A két fiúgyermekből igazi naplopónak Lenny karaktere tűnik, Géczi Zoltán előadásában. Az egyedüli szereplő, aki jól bánik a szavakkal – a pinterizált dialógusra később visszatérünk –, és sokkal filozofikusabb, mint az Amerikába kitántorgott, majd filozófia professzorként hazalátogató bátyja, Teddy (Ilyés Róbert). Mivel a modern darabokban nehéz kapaszkodót találni, de már a populáris kultúra világából sikerült doppelgänger-t találni Joey megjelenéséhez, Lenny akkor egy tévésorozatból ismert entitáshoz, Ron Swansonhoz (Parks and Recreation) találtatik hasonlónak. Dióssi Gábor pedig, aki jól hozza az egyedüli családtagot, akinek van valamifajta egzisztenciája, az angol komédiás Tony Robinsonra hajaz a sajátos idioszinkrazív hangjával. Szalay Marianna pedig olyan sokat hozta budaörsi tevékenykedése alatt az attraktív, érzéki nőt, hogy szinte torz evidenciaként szükségessé vált a következő szerepében átesnie azon a vékony határvonalon, ami a demi-vierge-t elválasztja az éjszakai pillangótól. Egy szép nőnek nem nagy kunszt kihoznia a férfitársaság tagjaiból az ösztönben dunsztosodott libidót, főleg ha azoknak más egyebük nincs is, mert ebben a történetben az okosok laknak az utca túloldalán, illetve szöktek meg az Egyesült Államokba. Teddy hazatérésekor szembesül a szülői ház begyepesedett változatlanságával, hisz mindent ugyanúgy talál, ahogyan évekkel ezelőtt otthagyta; lelakott bútorok, kopott testek és lelkek, a romlottság diszkrét bája, ami a feleséget később beszippantja. Ilyen mélységből feltörőtől nem csoda, ha keszont kap.

Dióssi Gábor (fekszik) Sam, Géczi Zoltán (b) Lenny, Ilyés Róbert (háttal) Teddy, Szalay Marianna (j2) Ruth, és Nagy Dániel Viktor (j1) Joey szerepében

Kitérőt érdemel maga a dialógus-szerkezet, amely erősen meghatározza az előadás hatásmechanizmusát. A pinteri-szöveglebegtetés kevésbé agysejtromboló, mint mondjuk Becketté, itt azért teljesen érthetőek a párbeszédek, de valami nincs rendjén velük; kivettek egy aprócska alkatrészt a hajtóműből, ami ugyan nélküle is kifogástalanul működik, csak nem adja le az elvárt teljesítményt. Az életszerűtlenség megközelítő jelző lenne, hiszen indokolatlanok a hangsúlyeltolások, inadekvát témaválasztásra sokszor a válasz is az, vagy ellentmondások egy hosszú monológon belül mind-mind megtalálhatóak. Nincs koherencia, a reakciók kiszámíthatatlanok. Legkülönösebb aktus a kontrapontozás, amikor is a párbeszéd és a belőle következő cselekmény ellentétes, így lesz az udvarlás közben gyilkossági szándék bevallása, a vélhetően elhunyt családanya szellemének említésére cudar kiköpés az özvegy részéről, püföléskor neheztelés mellőzésének kérése, vagy akár a meny bemutatkozásakor multiplikáló lekurvázása.

A légkör néhol horror, néhol komédia jellegzetességeitől terhes. Olykor a bokszzsákot ütik, olykor egymást, előbbinél veríték, utóbbinál vér folyik. A gesztusmentesség szembeötlő, az emberi érzelmeknek itt nem szorítanak helyet az ösztönösség asztalánál. Hiányzik a tisztelet, kegyelet, szimpátia, elismerés, méltóság. Hidegfelvágott, akárcsak az 1979-es Buffet Froid filmalkotás Gérard Depardieu-vel. ‚Mióta az anyád elment, nem volt a házban kurva!’ – halljuk a tökkel ütött Max kifakadását, mikor családtagjának mesél családtagjáról. Kevésbé kegyetlen Bödöcs Tibor visszaemlékezése az otthoni disznóvágáskor: ‚A nagypapa úgy tett pontot a vita végére, hogy – Gyerekek! Amíg én élek, ennél a háznál állat lesz!’ ²

Elsüthetőek a modern drámára olyannyira jellemző közhelyek a Hazatéréssel kapcsolatban is, miszerint világa kiüresedett, az ember szellemi felemelkedés helyett elállatiasodik, a generációk elbeszélnek egymás mellett, végzetes rendszerekből lehetetlen kiugrani, inkább szívó erővel rendelkezik, elmaradozik a beteljesülés, nincs ráébredés, se megtisztulás, a fantom szereplők egyenrangúak (mindegy, hogy MacGregor vagy Godot a neve) a valódiakkal.

Nehezen emészthető bemutató történt november 27-én, pikánsan tálalva, de nem csupán az egzotikus szellemi táplálékra éhezőknek ajánlható belőle kóstoló. A gyenge gyomrúaknak is egészségére válik, ha olykor edzik az emésztőszerveiket; és ezt minél korábban el is kezdik, mert lassan eljön az idő, amikor nem kapnak mást, mert a modern is átfordul klasszikusba.

Adams

¹ Fábry Sándor: Vietnámi balzsam

² Bödöcs Tibor: Jóban rosszban

facebook:

0 Komment