Kritikai szemmel: Párizs, szeretlek! – filmklub a Jókai Mór Művelődési Központban

(Budaörs – 2013. április 16., Budaörsi Infó) 2013. április 15-én 19 órakor a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központban rendezett filmklub keretei között vetítették le a Párizs, szeretlek (2006) című filmet. A sorokat nagyrészt az idősebb korosztály képviselői töltötték meg, akiknek ezen a csatornán keresztül is lehetőségük nyílt arra, hogy befogadják a modern filmkészítés ugyan nem a legújabb, de még sziporkázó darabját.

“Pári, zsötem” – mi más jutna először az ember eszébe Párizst említve, mint a szerelem. Nos, ez a film sem szól másról. A szkeccsfilmet a 22 rendező által megalkotott, 5-6 perces rövid részekből rakták össze. Általában, ha az ember egy jó filmet néz, nem érez késztetést arra, hogy a szerkezeti egységen, a műfajon, a felvetett problémán elmélkedjen, hanem csak hátradől a kényelmes székben és hagyja magát sodródni a történettel. A filmklubon résztvevőknek ez nem adatott meg – már csak a kényelmes székek hiánya miatt sem. A szkeccsfilm nem ez a kategória.

A rendezők kvalitásainak, szemléletmódjának különbözősége miatt lehetetlen a cselekményre koncentrálni, hiszen minden egyes kisfilm mást mesél el – még ha ugyanarról a témáról is. Nem véletlen, hogy az ilyen típusú filmek megítélése megosztja a filmértő közönséget is.

A Párizs, szeretlek című film rendezői között találkozunk olyan nagynevű alkotókkal, mint például Gus Van Sant, aki a mára kultuszfilmmé avanzsált Good Will Hunting rendezője,  a Coen fivérek is helyet kaptak a rendezők között (Nem vénnek való vidék című filmjükért Oscar díjjal jutalmazta őket a szakma), vagy Gerard Depardieu, aki nem bírta ki, hogy ne szerepeljen a filmben.

Az alkotók különböző látásmódjából fakadóan minden kisfilm másképp nyúl hozzá a szerelem témájához. Nyilvánvalóan a rendezők céljai között szerepelt a közkeletű Párizs-imázs megkerülése, amely többé-kevésbé sikerült is.

A kritikus néző számára sok(k)nak tűnnek a klisék, elcsépelt frázisok, de hát önmagában a szerelem nem ezekre épül?

Találkozunk egy színésznő és egy vak fiú szerelmi történetével, az arab vallási hagyományokat követő lány és az európai fiú szerelmével; két – tipikusan francia – pantomimes bájosan kedves történetével.  Ezek a történetek pont attól izgalmasak, hogy mindegyik különböző módon közelíti meg a “Nagy Párizsi Szerelem” témáját.  Szerencsére, a történetek rövidsége miatt arra sincs lehetőség, hogy unalmassá váljon egy-két elcsépelt frázis.

Általánosságban nem hatalmas és lángoló szerelmekről van szó, olykor csak egy-egy szikra pattan fel, például a színésznő és alkalmi hasis dílere között érezhető a vonzódás.  Megismerkedünk a feleségét éppen elhagyni készülő férfi történetével is, akiben – miután a feleségéről kiderül, hogy végső stádiumban lévő leukémiában szenved –, újra feléled a szerelem erős ösztöne, és szeretőjét elhagyva igyekszik mindent megadni feleségének.

A film záró jelenetében szereplő egyedülálló amerikai turista története azzal válik különössé, hogy a számára nagy kalandot jelentő európai úton nem a fizikai értelemben vett társát találja meg, hanem Párizzsal és ezáltal az élettel esik szerelembe.

A filmmel – vagy a memóriánkkal? – kapcsolatos kritikaként feltehetjük magunknak pár nap múlva a kérdést, hogy melyik jelenetekre tudunk visszaemlékezni. Ez azonban úgy gondolom, nem a film egészét minősíti, csupán a rendezők által használt képek kapcsán lehet mérvadó.

Érdekesség, hogy a haldokló nő és férje történetében, amikor a nőt elviszi férje a kedvenc mozifilmjeire Tarr Béla Kossuth-díjas magyar rendező egyik filmjének plakátja villan fel a vásznon.

Párizs mítosza tehát továbbra is él és virul, ha máshol nem, akkor a város ihlette filmeken biztosan… Innen, Budaörsről nézve.

(Budaörsi Infó, Rácz Viktória)

facebook:

0 Komment