Színházi kritika – A budaörsi nagy Romulus

(Budaörs, 2016. április 28. – Budaörsi Infó) Elérkezett április végére a Budaörsi Latinovits Színház idei évadjának utolsó nagyszínpadi bemutatója, Friedrich Dürrenmatt tollából, A nagy Romulus.

„Aki az államot szereti, egy érdeket szeret.
Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.”
(Márai Sándor: Füveskönyv)

A jegyváltás után rögtön felhívás fogadja az érdeklődőt: A nagy Romulus című előadásban élő házityúkok szerepelnek. Ez nem hátrány olyankor, amikor egy darab a tyúktenyésztés körül forog, igaz sokszor átvitt értelemben. Kíváncsian várja a felkészült nézőt, mi sül ki az előadásból, hiszen Dürrenmatt, a modern dráma egyik kiváló mestere eme ’történelmietlen történelmi komédiája’ megírásakor, 1950-ben még nem voltak jelen azok a jelenségek és események, amelyekre később, puszta véletlenül vagy intuícióból, de sikerült beletrafálnia és ezért az ún. posztmodern korszak egyik sokat futtatott drámájává vált. Mik is ezek? Lineárisan reflektálva az előadásra szépen lassan kiderülnek.

Első említésre méltó tünemény az ülésrend, amely fordított: a színpadi részre ültetik a nézőket és alant, a megszokott nézőtéren játszódik a cselekmény. Igencsak ötletes, hisz ha valamiben, ebben következetes a Latinovits Színház, mindig variál. Ebben az évadban csak a csilláron nem függtek a nézők, minden máshol ültek már. Talán legközelebb már székek sem lesznek, ki tudja? Egyáltalán nem a kiszámítható, konzervatív színház a budaörsi. Még nem lehet tudni, javára, vagy kárára van mindez, majd az idő válaszol erre a kérdésre.

Lukáts Andor kiváló színész Romulus szerepére, habár erőltetik a ’trottyos’ minőségét, a farce hatásán kívül nem hoz ez sokat a konyhára. Őfelsége túl van az ötvenen, ez a szerzői utasítás, tehát a nyugatrómai birodalom utolsó császárának, Romulus Augustulus-szal csak a neve és a helyzete közös, mivelhogy ez a történelmi személy pelyhes állú kamaszként tétetett le Róma trónjáról Odoaker germán uralkodó által. A színmű könnyen értelmezhető felszínén az egykor hatalmas Imperium Romanum legyőzetéséről szól a germán népvándorlók által, pedig a helvét szerző tehetségét jelzi, hogy több rétegben értelmezhető a műve. Mindenki megtalálhatja benne azt a szálat, amelyet a sajátjához akar kötni: legyen az aktuálpolitika a tavaly nyár óta zajló uniós migránskrízissel az élén, a kontinensünk egyre csak csökkenő befolyása a világhelyzetre, vagy egyszerűen csak az általános, időtlen igazságokat tartalmazó, mint a hatalom és a gyakorlójának viszonya. Mindenesetre ha valóban a magyar jelenre reflektálás lett volna a rendező szándéka 2016 tavaszán, bizonyára a Fizikusokat vitte volna színre.

Lukáts Andor (fotó: Borovi Dániel – Budaörsi Latinovits Színház)

A látványos anakronizmusokat cseppet sem vehetjük gyengeségnek, ismerve a szerzőt, ezek inkább kötelező dolgok, bár a szövegből kihagyták legtöbbjüket, de a díszlet és az öltözet még rájuk is tett egy fokozattal. Ott van például a germánok bejövetele, susogós sportöltözetben. A szerzői utasítás kiemeli: csak semmi operaszerűség! Tehát ne legyen túlzottan teátrális, wagneri az a germánság, nem kell a valkűrök vonaglása. Ezt teljes mértékben sikerült elérni. De ebben az előadásban, amelyben a HOPPart Társulat is kiveszi a részét, kicsivel más a helyzet, mint úgy általában a Latinovitsban: van teleológiája a furcsa öltöztetésnek; mindent megmagyaráz a hatalom átruházása, amely nem más, mint egy sportesemény utáni sajtótájékoztató, asztali mikrofonok sűrű erdejében.

De hogyan jutunk el eddig? A történetet nem árulhatjuk el, de mindenképpen érdemes utána járni. Inkább portyázzunk a marginális jelenségeken, megnyilvánulásokon, apró finomságokon, amik nélkül egyhangú minden játék!

Elsőként erős sajnálattal, de ki kell emelni a szöveg esetenkénti obszcenitását, a káromkodást és vulgaritást, amelyek teljes mértékben kihagyhatóak mind a történet befolyását, mind az általa nyerhető hatás mértékét illetően. Egyszerűen szükségtelenek, viszont behatárolják a nézőközönség korhatárát még akkor is, ha jól időzítve, csak néha röppen el egy zaftos szó vagy mondat, mint hangulati nyomatékosítás, indulat-ária. Egy múlt heti Brecht előadáson is volt ezen sorok írójának szerencséje belefutni a mocskos száj-orgiába, de tiszta szívből reméli, hogy mindez csupán egyszerű véletlen, mint korszerű tendencia a hazai színjátszásban. Mindezek ellenére akár jól is elsüthető egyetlen káromkodás: az egyik tanácsost, nevezetesen Pyramust ha átneveznék – ahogy tették Theodorich/Theoderika esetében – mondjuk Priapusszá, máris komikumjellege lenne a „mi a f@sz” egysorosnak, lévén Priapus a rómaiaknál egyfajta fallosz istenként funkcionált.

Amúgy eléggé szabadon használta a dramaturg a piros ceruzáját, mivel sok hasznos dolgot kihúzott az eredeti szövegből és több, de hasznos szöveget helyezett be. Ilyen például a „földgolyó a pénztől jár” halálra koptatott toposz. Sajnálatos viszont, hogy az arany koszorú, amely fókuszpontként üzemel eredetileg és lassan elfogy róla minden levél, egyáltalán nincs kiaknázva, pedig igencsak jellegzetes running gag-je a darabnak. Most csak a fürdős ’poén’ miatt került egyáltalán képbe, de akkor is alacsony expozícióval. Ugyancsak kellemes komikum az ’idusa’ szó körüli hercehurca. Logikai bukfencekkel, de eljutunk az idusától a tusig, majd a prefektusig, végül az infarktusig. Pedig Romulus habitusa nem ilyen…

Rainer-Micsinyei Nóra (b) Rea, Bregyán Péter (b2) Caesar Rupf, Kurta Niké (b3) Minerviána, Ódor Kristóf (b4) Isauriai Zénó és Keresztény Tamás (j) Aemilianus szerepében (fotó: MTI)

Kiemelt jelenetnek számít a ’hinni’ csoportterápia. A feszültséget az okozza, hogy a ’hit’ az egy folyamatos szemléletmód, és nem egy aktus, mint például az ima. De nagyon jól sikerül ezt a szemantikai zavart kiparodizálni, amihez minden színészre szükség van.

Úgy az előadás közepén már három császár szerepel, egyik keleti, másik nyugati, meg van egy nadrágos. Caesar Rupf nadrággyártó nagyiparos az igazi szatírája a globalizmusnak, pedig Dürrenmatt fiatalságában arról még szó sem lehetett, tehát mindez a posztmodern világ tökéletes megérzése volt a szerzőtől: a politikus jön és megy mandátum szerint, de a nagytőkés végig saját gazdasági hatalmában marad, és így tárgyalás esetén alkuelőnyben van. Habár célja nem valami miazmás ideológia, vagy a haza szentsége netán a vallás, hanem csak a profit, ezért neki mindegy, melyik hadviselő féllel paktál le. Ha van kemény üzenete a játéknak, hát ez volt az, meg a két pater patriae párbeszéde. A haza atyja titulust úgy tűnik, akkoriban úgy osztogatták, mint Makarenkónál a nevelői pofont, mert mindenki birtokolja, aki a legmagasabb polcra került, egy egyszerű plecsnivé vált Cicero büszke címe, amit csak a meg nem érdemeltek vesznek komolyan, mint Júlia, a császárné. Odoaker és Romulus eszmecseréje a cselekmény fonákja, kiderül belőle, hogy a királyok meztelenek valójában, ahogy az Andersen mesében. Hegel világszelleme kísért, a történelem maga alá gyűri az egyént, és a sors a megértőt vezeti, a meg nem értőt vonszolja – habár ez Seneca.

Némedi Árpád Spurius Titus Mamma szerepében (fotó: MTI)

A nép, legyen az római vagy germán, esetleg bizánci, a nép a valódi egység, az objektív valóság. Ebből egy rész csupán az uralkodó, de a hatalom miatt kivált belőle, individuumot nyert, képes szubjektíven szemlélni. Nagy a feszültség minden uralkodónál: mást akar a többség, a nagy és arctalan massza, a történelem furkósbotja, és mást az uraik, akik csak látszatra irányítják a népek tengerét, valójában csak terelik, amíg föléjük nem hág. Mindenki feljebb törekszik, feljebb igazodik, védelemért és még több hatalomért, miután pedig nincs már feljebb, a kétségbeesés ül fényes tort az elméken.

A haza és az állam distanciájáról nem érdemes szót fecsérelni, pedig hosszasan értekeznek az előadásban róla; igencsak jól járt volna Dürrenmatt, ha Márait olvas a témában, de nem tette, pedig tehette volna, hiszen szinte az egyetlen külföldön is befutott magyar íróról van szó.

A Rotundust játszó Bánki Gergely előtt érdemes már előre megemelni a kalapot, mivelhogy valóban felfalja a térképet, mint ahogy a rikkancs egér tette a Macskafogóban. Ez aztán önfeláldozás a művészet oltárán! Csak rosszat tesz az emésztésnek…

Rea, a császár lánya görög drámát tanul, mivelhogy a történelmi helyzet úgy hozta, illik megismerkedni a halállal neki is. Valami Szophoklész el is hangzik, de mindig megzavarva, rontva; minek is az, hisz poros, ósdi, idejét múlt. A császár távozik, érkezik Rea elvesztettnek hitt jegyese, Aemilianus, nevén nevezve Keresztény Tamás, de egy pöpec basszusgitárral, amelyet nem restell használni, hogy ellenpontozza a pókhálós Antigonét. Itt derül ki, mennyire fel nem becsült tehetségekből áll a HOPPart Társulat: egyszerre színészek és képzett zenészek. A romantika végül Bee Gees slágerbe torkollik, popstílus alá kerül Róma, míg vissza nem tér a császár, azt a régi mondást igazolva, hogy ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek.

Nagyon ötletes húzás a tanácsosokat női szereplőkre cserélni, kifejezetten igazolva van ez a szereposztás, mikor a császárné kizavarja őket, miközben ostorozza a császár tyúktenyésztő szenvedélyét, célozgatva a feldúsuló bürokráciára is. De az a műkincskereskedő, az igencsak hiányzik!

Ha már célozgatás, képtelenség nem átlátni Polgár Csaba, a rendező homlokzatán, amit egy videómegosztó portálra felrakott riportban állított fel, miszerint napi politikával nem foglalkozik az előadás. Napi politikával nem is igen lehet, ellenben a mindennapunkat meghatározó folyamatokkal mégis, amelyek tömegvonzzák a napi politikát. Ott van például a csirkehálós kerítés, amely végighúzódik a színpadon. Nem kell hozzá tolató, szögesdrótos vagon, hogy többet lássunk bele, mint egyszerűen az élő tyúkok kordában tartásának eszközét. Pedig ha van a relativitásnak, mint egyetemes szemléletnek szimbóluma, hát a kerítés az: ugyan kit zár el kitől? A nézőt a tyúkoktól és a színészektől, vagy fordítva? Ezt a tematikát parlagon hagyták. Mellesleg kutyafejű germánokról nem hallott senki, de tatárokról annál inkább, de a művészi szabadság égisze alatt bocsánatos ez a különös csere. Vagy ott van egy bizonyos császári intelem, amely nem szerepel az eredeti szövegkönyvben: „haza az más, attól elválhatsz” – mondja egy koros édesapa fiatal gyermekének, magyar színpadon, még ha persze irodalmi környezetben is teszi. Véletlenül ilyen mondatok nem kerülnek bele egy előadásba, mikor csúcsokat dönget a fiatalok kivándorlása a számukra perspektívával nem rendelkező hazánkban. Szóval van áthallás, titkoltan napi szintű reflexió, kár is lenne tagadni; nem bűn az, hanem erény a színházban!

A címszereplő Lukáts Andor által játszott idős cézár nyugdíjazását igencsak körbetáncolják a párbeszédekben, sejtetve talán egyfajta kollegiális gesztust. Reméljük azonban, hogy a következő évadban is láthatjuk meggyőző szerepjátékát.

Reméljük továbbá, hogy a bemutatót követő fogadáskor nem a színpadra lépő, kotkodácsolásukat kiválóan időzítő tyúkok kerültek az asztalokra, főleg nem a derék Marcus Aurelius, mivel a mai zavaros világunkban már csak az ő tanácsai tudnak gyógyírként hatni a lélekre.

(Budaörsi Infó / Adams)

facebook:

0 Komment