Színházi kritika – I LOVE MUSICAL!?

Belépsz a terembe, ahol tündéri zongora zene szól,
Méghozzá egy fiatal tündér hölgy előadásában.
A többiek meg majd elénekelgetnek a színpadon…

Budaörs, 2012. szeptember 19. (Budaörsi Infó Online) – Kőszegi Ádám (Adams) – A musical megosztó; van, aki szereti, van, aki nem. Általában és készakarva az megy el egy musical előadásra, aki kedveli is. Mindebből kifolyólag nem érheti meglepetés – hiszen nincs a műfajban kötött szabály, se prózai rész, csak szerkesztett zene, amely az egymásra lapozásból tesz szert üzenetre a szövegeken kívül -, mégis csikarja valami az ember lelkét a szünettel számítva is jó két órás I Love Musical előadás közben, ez pedig a kauzalitása a dalfűzéseknek.

A szórólap nem árul el semmi konkrétat, csak maszatol egy képzelt történettel kapcsolatban, csínján bánik az előadás válogatott forrásainak megnevezésével is, amit egy valamirevaló kritikus sem bír ki, hogy ki ne kotyogjon azonnal: West Side Story, Hair, Jézus Krisztus Szupersztár, Chicago, Kabaré, Macskák, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Padlás, Rent, Valahol Európában, Operaház fantomja.
Vagy kimaradtak még, vagy néhány nem is játszik, ennyiben segítjük a homályt fenntartani…
Mindezen darabok már rég túlestek az idő általi gyémánttá préselésen, így nem igen hatnak se az újdonság erejével, sem az eredeti hatásukkal. A belőlük kiválogatott opusok egymás mellé illesztésének kényszere minden próbálkozást hiábavalónak gúnyol, amelyik a logikát keresné a kapcsolatukban.

Nincs fabula, nincs protagoniszt – sem antagoniszt, bizony! -, nincs kohézió, amelyfélét koreográfiai aspektusból ugyan lehetséges találni, de sikertelenséggel kecsegtet strukturális és emocionális, főleg lírikus paradigmából szemlélve.

Vagyis konyhanyelven szólva: ez az előadás csakis a zenéről szól.
Feltaláltuk a musical spanyol viaszát? Ez esetben bizonyosan, hiszen ismert dallamokról van szó, nem új szerzeményről.

Akár csukott szemmel is ugyanannyira élvezhető az előadás, mint teljes ámulattal figyelve, ami a mellékhatása az előadásnak, nem a tünete, hiszen a színpadi látvány frenetikus, csak éppen feleslegesnek tükröződik az előző okból kifolyólag.

Ha valaki készített már a kedvenc zeneszámaiból válogatást – vagy rögzített stúdióalbumot -, az a Beatles Bors őrmestere óta (1967) ösztönből érezheti, hogy valamilyen logikai rendszert, ill. konceptualizációt illik belevinnie a dal-listába, hogy valamilyen rendszer is zörögjön a végighallgatása közben.
Ez előtt csak feldobáltak különböző dalokat abban reménykedve, hogy valamelyikből csak sláger lesz. Az I Love Musical ilyen ízlésesen válogatott slágerekből álló, de bármifajta belső szisztémát nélkülöző előadásnak tűnhet, ha eltekintünk a záródalok frappáns kiválasztásától.

A koreográfia kiforrott és ötletes, a színészi játék pazar, az énekhangok hibátlanok és felettébb élvezetesek. A színpadi díszlet még autentikus is, hiszen első blikkre idézi Budaörs városházának gigászi oszlopait. Kísért a genius loci.

Az öltözet részéről szólva, az első felvonásban a dominák dominálnak, a másodikban azok a hippi gúnyák, amikről a ma öltöztetője úgy hiszi, ilyen lehetett a Woodstocki Fesztivál esőjében pácolódott mámornak divatja.

A nyitány füstös csehójának atmoszférája fülledt és buja, sok nő van jelen és kihívóan vannak öltözve. A szerencsejátékos férfi esete forog fenn: ’nekem mindegy, melyik autót nyerem’. Bár ebből a felhozatalból kitűnik Pikali Gerda, aki így megjárja az esztétika hullámvölgyét a Budaörsi Játékszínen, hisz az Énekes Madárban egy rút banya karakterét játssza, itt meg egy igazi vamp. Ez a metamorfózis az emlékezetes színészek egyik ismérve. Míg a bámulatos Gregor Bernadett csupán a produkció sója: csak fűszerezni, az ízeket kikerekíteni jár a nézők tekintete elé, több vélhetően megártana belőle.

Hibát találni nagyon nehéz a műsorban, mindez főleg a rendező, Salamon Suba Lászlót dicséri, aki cameo szerepben azért feltűnik, hogy a színpadról is érezzék figyelő tekintetét a színészek.

Azért említsünk meg szerényen néhányat, hogy a sok buksi simogatás mellé egy jól irányzott makarenkói pofon is odailleszkedjen:
Figyelve a nézőtért, a valaha katonaviselt férfiakban azonnal megállt az ütő, amikor egy drámai jelenetben egy parabellum szegeződött percekig feléjük. E sorok írója ösztönösen a széksorok közé akart vetődni, hiszen ’Fegyvert soha sem szegezzünk embernek, még töltetlen állapotban sem!’, derengett a bevésődött parancs a fejben. Ezen kívül a gyengébb idegzetűekben megvan a potenciál, hogy TEK-es esti hírt kovácsoljon ebből a szituációtól…

Az egyetlen eresztő léket a Játékszín eme süvöltő vitorlásán egy át nem gondolt asszociáció okozza, ez pedig az első és a második dal átkötésekor buggyan ki, rögtön az elején. A tapőr felöli oldalon, egy széken magányosan üldögélő férfi pénzt fogad el egy utcalánynak öltözött nőtől – aki nem akarja, hogy kurvának nézzék, ne öltözzön úgy -, és reakcióiból ítélve a futtató szerepét veszi fel. A következő dalt változatlan helyzetben váró ’vállalkozónk’ hirtelen a dalszöveg címzettjévé avanzsálódik, méghozzá a ’szupersztár’ jelzőévé. Ez az átkötés olyan asszociációs pályára tévelyedheti el a jámbor nézőt, hogy ott helyben vérkönnyre fakad nyakában a virágfüzére. Tessék ezt a blaszfémiát korrigálni! Kéri egy ateista…

Utolsósorban pedig javaslok felállítani egy bizottságot annak kiderítésére, miért is maradt el akár egyszer is a vastaps a végén, holott minden egyes előadó hatványozottan megérdemli.

facebook:

0 Komment