Budaörs: Wittinghoff Tamás polgármester augusztus 20-ai beszéde

Wittinghoff Tamás polgármester augusztus 20-ai beszéde

Jó ezer évvel ezelőtt, máig ható, szinte felfoghatatlan léptékű átalakulások zajlottak le a magyar társadalomban. Egy teljesen új berendezkedés született, amely gyökeresen megváltoztatta a hétköznapok viszonyait, és újraszabályozta az élet szinte minden területét. Valami egészen új minőség jött létre: megszületett a magyar állam.

Hogy nem feleslegesen forgattak fel annak idején mindent, azt a siker igazolta. Mert egy társadalom, egy ország újjászervezésének csak akkor van értelme, ha a változtatások nyomán jobb lesz a helyzet, jobbak lesznek az életkörülmények, mint voltak annak előtte.

A magyar államiság tartósnak bizonyult, még ma is létezik, dacolva ezer év viharaival.

Ezért is emlékezik a magyarság szinte makacsul államalapító királyunk tetteire és személyére. Hiába próbálták ezt az emlékezést az új kenyér ünnepévé egyszerűsíteni, vagy éppen a sztálinista alkotmány ünnepévé degradálni – Szent István műve és emléke megkerülhetetlen maradt.

Ma már szerencsére természetes az emlékezés, de talán ezért nagyobb is a felelősségünk, hogy pontosak legyünk, és helyes következtetéseket vonjunk le az akkor történtekből.

A Kárpát-medence elfoglalása utáni évszázad nyomán világossá vált, hogy tartósan csak akkor tudunk megkapaszkodni itt, az új hazában, ha gyökeresen megváltoztatjuk korábbi életmódunkat, társadalmi berendezkedésünket.

Tegyük egyértelművé: Szent István király nem kísérletezgetett, nem rögtönzött, nem módosítgatta napról-napra elképzeléseit.

Egy átlátható és másutt jól bevált modell alapján tette meg következetesen lépéseit. A miénknél működőképesebb nyugat-európai államberendezkedést tekintette mintának. Ezt ültette át a mi viszonyainkra, és szerencsére nem szolgai módon, hanem a helyi sajátosságokat is figyelembe véve.

Szent István nem kertelt, nem próbálta elrejteni valódi szándékait. Világosan és nyíltan hirdette meg, hogy mi a szándéka, milyen berendezkedést kíván itt meghonosítani, milyen lépések várhatók tőle.

E modellnek volt néhány sarkalatos pontja. Az ország területi egysége. Az erős központi hatalom. Világos és egyértelmű viszonyokon alapuló közigazgatási hierarchia. A kereszténység elfogadása, és ennek következményeként az egyházi szervezet kiépítése. Mindenféle taktikázgatást félretéve egyértelműen dönteni kellett két világhatalom, Bizánc és Róma között. István ebben is határozott volt, s a nyugati mintát követte.

A történettudomány egyik valódi és jogos kérdése, hogy egy adott eseménysorban mennyi a szükségszerűség, és milyen szerepet játszik a folyamatok élén álló vezető személyiség.

István személyében megtaláltatott az, aki a legrövidebb úton, a leghatékonyabban, a legkisebb véráldozattal volt képes megvalósítani szükségszerű feladatokat. Mert a szükségszerűségek mindig utat törnek maguknak, ám ha alkalmatlan vezető áll a folyamatok élén, akkor túlságosan sok a felesleges kitérő, a véráldozat és a szenvedés.

A jó vezetők a történelem távolából visszatekintve mégis gyakran tűnnek olyanoknak, akik kizárólagosan, egyszemélyes hatalomgyakorlás révén érték el sikereiket. Ez azonban egyáltalán nincsen így. A jó vezető soha nem elbizakodott, nem pökhendi, nem gondolja magát csalhatatlannak. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, mindig csapatban gondolkodik, és fontosnak tartja a párbeszédet.

Mint ahogyan István, a fiához írt intelmeiben fogalmaz:
„Semmi sem emel fel annyira, mint az alázatosság, és semmi sem sújt annyira a porba, mint a dölyf és a viszálykodás”. Ezért figyelmeztette Imrét, hogy „ha indulatosan, dölyfösen, viszálykodva, békétlenkedve ispánjaid és főembereid fölé emeled magadat, egészen bizonyos, hogy katonáid vitézsége királyi hatalmad meggyengítőjévé válik, és királyságod másokra száll majd át”.

Vagyis a dölyfös konokság biztos út a hatalom elvesztéséhez – vallotta Szent István.

Bármilyen meglepő is ma, a kizárólagosságokban  gondolkodók számára, de István megbecsülte és támaszkodott uralkodása során az idegenekre, a külföldiekre. Tudom, hogy számtalan kísérlet történt annak félremagyarázására, hogy mit is értett első királyunk az állam, a társadalom sokszínűségén. István szavai azonban szerencsére egyértelműek:

„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Itt Közép-Európában, a soknemzetiségű, kevert országokban a másság tisztelete, a sokszínűség tudomásulvétele létkérdés. Ellenkező esetben végeláthatatlan belső és külső konfliktusokkal gyengítjük le önmagunkat – amiről sajnos bőségesen vannak saját történelmi tapasztalataink.

Ráadásul ma sem olyan időket élünk, hogy könnyelműen elpazarolhatnánk például a sokszínűségünkben is rejlő erőforrásainkat.

Egyre inkább tudomásul kell vennünk, hogy a világ folyamatosan kihívások elé állít bennünket. Most megint nehezebbé vált egy kicsit az élet az egyének, az önkormányzatok, sőt számos európai ország számára is. Ezért ismét – mint már annyiszor – hangsúlyosabban vetődik fel, hogy milyen úton is kellene járnunk? Melyik az a modell, az a társadalmi berendezkedés, amelyik a legjobban biztosítja az itt élők jólétét és biztonságát. Eljött-e az idő, hogy megtagadjuk a nyugati modellt, amelyet István király vezetett be nálunk?

Komoly kérdések ezek, amelyek megfontolt válaszokat igényelnek. A megoldások nem lehetnek ötletszerűek és kapkodóak, közös gondolkodáson, sokszínű társadalmunk közös bölcsességén kell alapulniuk.

Mert ahogyan az éppen száz éve született Bibó István, az egyik legnagyobb magyar gondolkodó fogalmazott, óvakodnunk kell attól, hogy könnyelműen elhiggyük bárkinek, hogy ő tudja az egyedül üdvözítő megoldást.

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. tanulmányában jó fél százada a következőket írta.:

„Közép- és Kelet-Európa politikai életére a politikusnak egy sajátos típusa vált jellemzővé, a hamis realista típusa. E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a politikába, a kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőjévé és letéteményesévé váljon.”

Ha végiggondoljuk a Bibó által vizsgált időszakot, vagy akár a napjainkig áttekintjük történelmünket, nem alaptalan megfontolni az írásban rejlő figyelmeztetést. Jó, ha tudjuk, milyen veszélyek leselkednek ránk, ha a társadalmunk előtt álló kihívásokra rossz módszerekkel, hibás válaszokat adunk.

Ezért is nagyon tanulságos István Király életművét és intelmeit tanulmányozni. Meglepő, hogy az akkori erősen hierarchikus társadalom szerkezet ellenére mennyi, máig érvényes, ha úgy tetszik modern újítást és szemléletet honosított meg és alkalmazott sikerrel.

Képek az ünnepségről: