Színházi kritika – MASKARÁK Budaörsön

(Budaörs, 2016. november 21 – Budaörsi Infó) A szerző mindig kissé nehézkesen veszi kezébe a tollat akkor (igen, a kezdetben tollat!), amikor már nem tudhatja, hogy éppen melyik szaváért vagy akár az szöveg stílusából adódó véleményéért szeretnék perrel fenyegetni. De végül is kénytelen, mivel az utóbbi (még) szabad, a művészet tisztelete és becsülete gyógyíthatatlan benne, és tudja, hogy ő akkor is fog írni recenzióba hajló cikket budaörsi színházi előadásról, amikor a mai alkotói gárda talán már jó messze lesz innen.

A prostit sem szokták törvény elé cibálni azért, mert a munkáját végzi, amúgy bármi is legyen a kimenet, lekoptathatatlan negatív reklámot var a nyakába az olyan színház, amely perli a kritikusokat. Lehet nem szeretni a kevésbé szívmelengető hangokat, de ahogy a mindennapjaink, úgy az eladások színvonala sem mindig azonos mértékű, aki pedig kizárólag dicshimnuszokat és másodkézből származó nézőcsalogató cikkeket vár a sajtó munkatársaitól, olykor pechjére csalódik.

De még örömtelibb volt olvasni egy helyi főszerkesztő internetes kommentjét az előző írásomról, ahol kifogásolta annak „intellektüel” voltát. Kérem szíves elnézését a főszerkesztő asszonynak, de ha kedvét leli benne, ha nem, a vezérlő csillagom inkább marad Kosztolányi Dezső (habár saruját sem vagyok méltó megoldani), mint Bayer Zsolt, amit úgy tűnik, ezzel a kijelentésével jobban preferálni tetszik! Javítsanak ki, ha tévedek, de a sajtónak az is a dolga a tájékoztatáson és a közvélemény formázásán túl, hogy ápolja a kifejező irodalmi nyelvet, gátat szabjon az utcai beszédmodor megjelenésének, amely napjainkban sajnos egyre inkább teret nyer. Ahonnan én jövök, ott a pallérozottságot becsülni szokták, nem szapulni. De kéretlen kérésre megpróbálom visszafogni magam…

De kezdjük a november 19-én bemutatott Maskarákról szóló részt, hiszen ez a cikk fő feladata! A budaörsi illetőségű színháznak idén ez a harmadik bemutatója (Hazudj inkább, kedvesem! és a Pinokkió után), és az év nagy dobásának szánták. Az évad első premierje igencsak felszínesre sikeredett, ha a szellemi táplálék aspektusából állunk hozzá, hiszen nem csak kenyéren él az ember. Hahota, kacagás, felszínes csillogás és csurgó máz jellemezte, tovább erősítve azt a prognózist, miszerint ez lesz a fő tendencia idén is, hiszen a színtiszta szórakoztatás rentábilisabb, mint az elgondolkoztatás. Erre erősített rá a városban szerte-szét található plakátrengeteg, amelyeken megható grimaszok, szokatlan sminkek, babonázó tekintetek tükröződnek, amelyekből semmi sem derül ki, csak a szokatlan és provokáló külcsiny által felkorbácsolni vágyó szándék. A külsőségek tobzódása mindig gyanús, hiszen a művészettörténetben mindig akkor bukkan fel, amikor palástolni akarják a tartalmi ürességet.

Megtekintve mégis az előadást, szükséges gyorsan leszögezni, hogy a gyanú megalapozatlannak ígérkezett, és ekkora kellemes csalódást budaörsi színpadon még nem tapasztaltam! Ugyanis a rendező, Berzsenyi Bellaagh Ádám nagyon kifinomult igényességgel választotta ki tanulmányai helyszínének, a ködös Albion ezen igencsak elfekvő színdarabját, amely ugyan nem vetekszik a nagy kortárs, Shakespeare kiforrott műveivel, de nagy alkotók nagyobb árnyékot is vetnek, ami így több kortársat fed be cudarul. Thomas Middleton és William Rowley (The Changeling) munkája az Avoni Hattyú létezése nélkül minden bizonnyal globális közismertségre tett volna szert. De az írott forrás egy színházi játéknál csupán a fundamentum, amelyre a színészek, mint vaskos oszlopok (kariatidák) megtartják a tetőzetet, rajta a kiegészítő elemek cserepei (díszlet, hang, fény, kosztüm) terülnek el, a szépítő stukkó pedig a dramaturgia maga. Itt Budaörsön ebből a múzsai házból mindig csak egy-egy elem szokott megjelenni, akkor is eléggé felduzzasztva. A Maskarákban viszont kiegyensúlyozva mindegyik megtalálható!

A lényegi mondanivaló a következő: a szerelem nem válogat, Ámor nyila bárkit szíven találhat, amelynek kiváltója a női szépség (erről egy nemrég megjelent, esztétikával foglalkozó, budaörsi könyvben a következő, komoly idézetet találtam, méghozzá latinul: pulchram mulieris praesupponit libido, tehát a női szépség feltételezi a nemi vágyat). A szerelem keltette vágy beteljesítéséért véghezvitt szélsőséges tettek bűnbe torkollanak, amelyek ahelyett, hogy megsokszoroznák a kéjt, csak ólomsúlyként nehezednek a lélekre és további bűnök végtelen spiráljába taszítanak. De röviden azt is mondhatjuk, hogy a női becsület a fő téma. Mindez nem fordulatos, hanem lineárisan szirmot bontó cselekményvonal által, habár a két történeti fonal szervesen össze sem gabalyodik, egymást nem befolyásolják.

A hölgyek és férfiak általi oszlopsor (sztoa) atomrobbanás biztos, szilárd és kemény. Nincs megingás, se tétovázás, az amatőr önkéntesek is tökéletesen helyt álltak, nincs gyenge láncszem, ami nagy szó, hiszen tudjuk: minden csoport annyira erős, amennyire a leggyengébb tagja! Külön kiemelést érdemel Ilyés Róbert, a tettlegességig elmenő tettes De Flores alakításában. Már a név is játékos, hiszen a „defloráció” latinul a szüzesség elvételét jelenti, utcai zsargonnal szólva De Flores ’Szűzoltó’. De több ennél, monológjai alatt lelki gyötrődéseit Ilyés a szívéből húzza elő és lobogtatja a nézők felé, akár Klaus Maria Brandauer a Mephistót. Alakítása eddigi helyi munkássága óta a legmeggyőzőbb és egyben lélek borzolgató, mert eléri vele azt, ami a szerzők valódi szándéka volt: az ambivalens viszonyulást a karakter felé, aki egyszerre rabja a szépség okán benne szerelmet gerjesztő feszültségnek és az érte hozott bűnös cselekedetek végrehajtója, és így paradox módon áldozat. A vágy célszemélye Beatrice (Bohoczki Sára), aki egy lézengő ritter (Ódor Kristóf) személyében szintén a szerelmi vágyat választva inkább felbújtja De Florest a hozzá erőltetett vőlegény meggyilkolására, aki így, vele a bűnben egy szintre süllyedve végül megkaparintja őt. Viszont elpalástolhatatlan, hogy Bohoczki laza testtartásából és olykor trampli járásából származó ’csajos’ megjelenése okán a nemes úri hölgy báját nehezen tudja kisugározni, és ez fénytörést okoz akkor, amikor dámákat kell alakítania. A csokornyi őrült nagyon látványos és borzongató hatást okoz az első perctől a legutolsóig, ami azért is szép teljesítmény, mert egy leányzó mindig tátott szájjal van jelen, ami valójában borzasztó feladat végrehajtani. A rizsporos arcok, a ’felvillanyozott’ frizurák és az erős smink miatt a mai fiataloknak elsőnek a Batman univerzum Arkham elmegyógyintézete fog beugrani. De legyen a végletekig kidolgozott egy videojáték, a színjáték elevenségével mégse vetekedhet.

Ilyés Róbert

A rendezőtől már megszokhattuk, hogy előszeretettel használja ki a fény- és hangeffekteket, és valami rejtelmes oknál fogva rögeszméje mindezt sűrű glicerinfüsttel kombinálni, ami egy-két pillanatig valóban lenyűgöző látványt nyújt, amúgy zavarja a nézőket és funkciómentes a folytonos ködösítés. A felvonások előtti percben nagyon erőltetik az ún. barna-zajt, vagyis a gyomrot remegtető, ingerelő hangmélységet, amely ugyan nyomatékosítja a hangulatot, de megfutamíthat is a toalett felé. Az öltözet egyéni, nagyon illik a térhez és időhöz, de nem autentikus, habár nem is ez a célja. Berzsenyi Bellaagh Ádám olyan fiatal rendező, aki rajta tartja a jelenkor ütőerén az ujját, és így naprakész, korszerű dramaturgiát alkalmaz. Nem projektál bele a történet eredeti kontextusába, csak jelzi azt, mégis még a jó ízlés határán teszi mindezt. A nyakfodor a tornacipővel önmagában giccses, de ha az egész előadás ilyen látványban tobzódik, akkor akár ötletesnek is mondhatnók.

Mi hát ez a váratlanul dicséretes teljesítmény? Akár tisztes felvezető a Godot-ra várvára, hiszen előfordul ebben is, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett. Ezen felül nem emlékszem olyan eladásra itt Budaörsön, amely színpadra vitele sokkal jobban átadta volna a dráma üzenetét, mint írott változatban, pedig még a veretes eredeti nyelvén is elolvastam ezt a darabot! Azt kell mondani ezen felül, hogy ezzel a produkcióval mertek és végül mégis csak tudtak igazán nagyot alkotni: olyan látványvilágot tárnak a néző elé, amelyet plasztikusabban még filmen se lehetne átnyújtani. Ehhez igencsak kell a modern dramaturgia: a jelenetek egybemosódnak, az egyszerre egy helyen lévő szereplőkről leszáll a fény és megmerevednek, amikor vége a párbeszédüknek, de nem hagyják el a helyszínt, midőn a többi folytatja. Zseniálisan merész húzás, nem sokszor válik be, de a Maskarákban mégis sikerül. Ebben szerepet játszik a díszlet is, ami nem más, mint egy zártszelvényekből álló, kubista pókháló. Végül is, nincs szükség bútorra, eszközre, értelmes díszletre: a színház őskorában is csupán maszkot viseltek a görög színészek! Maszkot, amit mindnyájunk visel, hiszen annyi arcunk van, ahány embert ismerünk, még több, ha nem éppen nemes cél, csak a vágyak kielégítése vezérel. Igaznak lenni csupán egy módon lehet, gaznak viszont végtelen sokan.

Ezenfelül végre megismerhettük a rendező kézjegyét, amelyet, mint stigma, bizonyára viselni fog jó sokáig: minimalista díszlet, sok füst, intenzív fény- és hangjáték, túlzsúfolt és elbonyolított végjáték, ahogy a Rómeó és Júliában is láthatjuk. „Kár érte. Kiváló ügynök volt.”

E sorok írója a régi elv híve, amely szerint nem az számít, ki mondja, hanem hogy mit mond. Mostantól én is maskarát cserélek, és ezen túl így szignózok:

Mómosz

(Fotók: Borovi Dániel)

facebook:

0 Komment