Színházi kritika – Szép Ernő: Kávécsarnok/Május Budaörsön

Nem jártam én Párizst soha
És Velencében nem szerettem,
Magyar tájak pora, moha
Temetett el szép lassan engem.
(Juhász Gyula: Epitáfium)

(Budaörs, 2019. szeptember 30. – Budaörsi Infó) Elérkezett idén szeptember 28-án a Budaörsi Latinovits Színház 2019-2020-as évadának első premierje, ami 2014 óta (Fiú, leány) ismét egy Szép Ernő darab. Ezzel a maga korában elismert és megbecsült, majd méltatlanul elfeledett szerzővel elég mostohául bánik a magyar kultúra, és mintha a Lila akácon kívül húzódozik a színház világa tőle bármit is színre vinni. Ellenben a budaörsi illetőségű színház rögtön egy dupla-produkcióval indítja a szezont tőle. Ha abból indulunk ki, hogy az olvasók az őrei az író lelkének, akkor a színházi rendezők kegyeleti dolgozók, ha színpadi szerzőről van szó.

Az aktuális prömier, a Kávécsarnok/Május két Szép Ernő kamaradrámát takar – méghozzá felvonásközzel elszeparálva –, nem pedig valamifajta amalgám összevegyülést, amit a kellő felvilágosítás hiányában a plakát sugall. Mindezen okból kifolyólag, ha valamicskét beszélni kell spoiler nélkül, akkor csakis egymástól külön érdemes értekezni róluk. Végül is, hiába „hiányzott” a már megszokott budaörsi jellegzetesség, a szokatlan ülésrend, mégis a két darab egy áráért hozza a különlegesség érzését a Latinovitsban.

A Kávécsarnok díszlete igencsak puritán, színtelen, minden feltűnéstől mentes, mégis valami rejtett értéket sugároz magából; mint amilyen a szerző volt egész életében. A kamaradarab egyetlen helyszínen, egyetlen párbeszédre szerveződik, a kávécsarnok tulajdonos és pultos-kiszolgáló Nagysád (Takács Katalin) és a privát úriember, Tisztelt úr (Koltai Róbert) köré. A dialógusban lassan kibontakozó szinte bornírt történet (a kuglóf-bliccelő és a magányos üzletvezető egymásra talál) mit sem érne, ha nem ilyen két színésztehetség játszaná el a szerepeket. A budaörsi társulat tagja, Takács Katalin nagyszerűen hozza a merev, de mégis kokettáló úrhölgyet, de az oroszlánrészt mégis a lassan talán Nemzet Színészévé „cseperedő” Koltai Róbert viszi a hátán. Utóbbi színésznagyságához nem fér kétség, minden egyes taglejtése, megszólalása elvarázsolja a közönséget. Zsigeri színész, aki generációk film- és színházi élményét határozza meg, és – ha jó az emlékezet – 2012 óta nem járt budaörsi deszkákon. ’12 nyarán az akkor a jogelőd Budaörsi Játékszín társulatához tartozó Pikali Gerdával játszotta a Szeretem a feleségem egyik főszerepét. Különös fénytörés, hogy Pikali Gerda éppen a József Attila Színházban fog a leghíresebb Szép Ernő darabban, a Lila akácban játszani hamarosan.

Az első felvonásnyi produkció a kezdetben az úri társadalom paródiájának tünedezik (naccsád-cunami), majd ellaposodna, ha nem mentenék meg a nagyszerű színészek a bárgyú párbeszédet. De egy szűkre határolt helyzetszituációból sok mindent nem lehetséges elővarázsolni, mint nyulat vagy galambot a kalapból; ha egy nő és egy férfi alkotja a szóváltókat, abból sztereotipikusan romantikus vég bontakozik ki.

Megkérdezhetnénk, miért is lett Szép Ernő a művészeti amnézia áldozata? Talán nem vagyunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy az ilyen tucat-darab a két világháború között kényelmesen elfért a pezsgő magyar színházi világ bármelyik világot jelentő deszkáján, a maga katarzisa és bármiféle jobbító üzenete nélkül, de a második világégés után már nem volt semmilyen pozitív értéke a kávéházi élet, az urizálás és a cselédség kellékeit használó világtükörnek. A Kávécsarnok nem éppen aktuális, se a formájával se a tartalmával, de mégis, a színészi játék mindezt feledteti. És a magyar színházi társadalom ennyivel tartozik az igencsak termékeny Szép Ernő szellemének.

A második felvonásra érkező Május teljesen új színpadi látvánnyal jelentkezik: mintha a normandiai partraszállás lenne megidézve. A műszaki zár (szögesdrót, spanyolbak, álcaháló, stb.) látványa az éppen folyamatban lévő nagy háborúra akar referálni, de amúgy egy ligetben játszódik, estefelé. Magát a fő jelenetet megelőzi egy danse macabre, a kor jellemző figuráival: cipőpucoló, bóvli- és virágárus, rikkancs, stb. Jelzésére annak, hogy kihullott a valóságból a világ. A maguk rizsporos ábrázatukkal elmondják az örömmentes életük sejtelmes részleteit, majd fütyörészve beállnak sorba, hogy elnyelje őket a sötétség (az október 29-i előadásra a sminkjük éppen aktuális lesz a közelgő halloween ünnepre). Majd a rendőr Bregyán Péter elvezeti őket, ki majd még visszatér a színre.

Egy romantikus találka idillje rajzolódik ki ezután, ami éppen megzavart egy önelveszejtési kísérletet. A disputáló hármas párbeszédből végül lassan kibontakozik a lényeg, hogy semmi sem az, aminek látszik. Miután a friss Latinovits társulattag Brasch Bence katonaszökevény udvarlót elvezeti a rendőr, Ilyés Róbert életunt férfi és Nagy Katica fiatalnő kettesben marad, és ahogy említve volt, ilyen esetben végül egymásra találnak a karakterek. Az aranyló kacajok ugyan elmaradnak, de az adott szituáció nem is éppen szórakoztató, végül ennél a felvonásnál is a színészi játék felülemelkedik a szecessziós (szerelem/halál) történeten.

Ilyés Róbert manírkészlete budaörsi tartózkodása óta egyre csak bővül, az öngyilkos szerepének monológjai alatt az érzelem minden kifejeződését meggyőzően és hatásosan míveli; ha kell, a tőle megszokottan bugyog, mint egy iszapvulkán. Nagy Katica is a fiatalságának minden ingerlő bájával együtt igencsak hatalmasat alkot. A kezdetben distanciát és modort követelő úri hölgy maszkja hamar lehull a karakteréről, és kiderül, hogy mondén életvágynak az érdeke alól kilóg a lóláb, ahogy a szájából a kapa is. Mámoros életre vágyik, aki a boldogságot nem leli, és ezért hajlandó erkölcsileg elindulni a romlásba, tehát a csillogásba. A két élet-árva így végül egymásba botlik, pedig ellenben az írói sugallattal, a zuhanás nem éppen repülés. Végül is, Szép Ernő sosem kacsázott a bölcsek kövével, így nem is érdemes világmegváltó gondolatokat keresni alkotásaiban.

Mindazonáltal elmondható, hogy a két darab négy fő szereplője (Takács, Koltai, Nagy, Ilyés) tökéletes példáját mutatta annak, ami Gellért Endre mester szerint a jó színjátékos ideális állapota: akinek a játéka 50% szív és 50% fej, és a kettő elegyedik. A többi színművészről nehéz a néhány mondatra szűkített jeleneteik miatt bármit is megjegyezni, hacsak nem azt, hogy szép és fontos részei voltak a nagy egésznek, amit együtt alkottak.

Évadnyitó bemutatóról lévén szó, sajnálatos tény, hogy az igazgatóság nem olyan darabot szánt első előadásra, amelyben sztárparádé gyanánt a teljes Latinovits társulat szerepet kap, hogy a nagyérdemű láthassa, mit fejlődött (előre, hátra, ill. stagnál) a társaság. Sokkal kényelmesebb a kritikusnak is, ha egy kalap alatt, holisztikusan tudja levonni a tanulságot, mint elszeparálva, hol az egyikre, hol a másikra fókuszálva. Ez természetesen utópia, és bízva a színházvezetésben – amelynek természete, hogy legalább egy lépéssel előrébb tart, mint a lekövető újságírók –, alig várja az aktuális évadra meghirdetett premiereket. Annak a tudatában is, hogy az igazi szerepjáték nem a bemutatókon (horribile dictu a nyilvános főpróbán) látható, hanem a már jól begyakorolt és az utolsó ízületig átérzett sokadik előadáson, de azoknak sajnos (és itt érződik a világ egyik nyomorúsága) nincs hírértéke.

Adams

facebook:

0 Komment