Színházi kritika – A kaktusz virága

(Budaörs – 2013. november 18., Budaörsi Infó) A jól ismert klasszikus, A kaktusz virága színrevitelével a Budaörsi Latinovits Színház kockázatmentes biztos siker mellett tette le a garast, hiszen egy, már mindenhol bevált pompázatos darab nehezen hagyja cserben a nagyérdeműt. A mű sikerének a titka csupán annyi, hogy már első kézirat formájában is remekműnek számított, mivel tipikus állatorvosi lóként minden olyan színházi elem megtalálható a szüzséjében, amely a komédiát a maradéktalan jókedv és a tartós derű műfajává varázsolja. Nincs benne hamis életkép, minden karaktere roppant szeretnivaló, parlagi bohóctréfáktól mentes, és mivelhogy a szellemi lakberendezésünk szerves része a zeneszeretet, így a derültség és a muzsika egybekelése már magában nagyszerű ötlet. Ezt a darabot nem lehet hamisan felfokozni, mivel ez egy kiváló alkotás.

Jó műről nehéz (jó) kritikát írni, de azért nem lehetetlen. A budaörsi előadás nem rosszabb a világ többi részén előadott Fleur de cactus-hoz képest, sőt! És még a benne található hibák csokra ellenére sem romlik az ítélet róla, hiszen csak az árgus-szemű nézőnek okoznak műélvezet-emésztési zavarokat.

Ennek a vérbő francia komédiának az eszmei mondanivalóját, erkölcsi üzenetét a konzervatív ember sosem tudta jó szájízzel befogadni – hiszen aligha van neki. Központi szereplője, az érett, sármos és jómódú szoknyapecér fogorvos, aki egy nőügyből fakadó bonyodalmak után megkap egy másik nőt… Ez a kanvénusz csupán az esti élményt keresi a nőben, tipikusan az a fajta férfi, akinél a nők csereszabatosak, de amikor az egyik szerelemmel terheli meg, rögtön a hazugság álcája mögé rejtőzik, hiszen fedezékből könnyebb harcolni. Tehát az ő részéről jellemfejlődésnek nyoma sincs, erkölcsi értéket sem tud biztosítani. A mondvacsinált kötelmek pedig ugyebár mindig komikusak. Éppen ezért – habár a maradinak cseppet sem nevezhető –, broadwayi színházvilág kissé tovább gondolta a cselekményt és a fabulát, és a címre referáló asszisztensnőre helyezte a hangsúlyt; ebből szökkent szárba a jól ismert 1969-es film Ingrid Bergman, Walther Matthau és Goldie Hawn-nal. De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk Budaörsön, és bontsuk ki tüskéinket a lokális darabon keresztül!

Mindig jól eső érzés teltházban átadni magunkat az előadásnak, újabb példa rá, hogy amire a marketing nem képes, arra a súgóposta és az ismerősök ajánlása nagyon is. Öröm látni, amikor minden korosztály képviselteti magát, ezzel téve tanúbizonyságot, hogy a darab univerzális. A díszlet sűrűn forog, a sarokban szakértő muzsikusok ülnek, kik a sűrűn felcsendülő érzékcsiklandó zenét szolgáltatják. Habár öltözetük igen csak kortévesztő, és mivel az előadás szerves részeit alkotják, ezért a reneszánsz stílusú felöltők igen csak indokolatlanok! De mivel a színpad kellékei az kacatság határát súrolják, amik nem adnak semmilyen kapaszkodót a tér és az idő behatárolásában, még az is lehet, hogy célzottan hagyja a rendező a nézőt virtuálisan eltévedve. A francia változat ugyebár a párizsi kulturmiliőben játszódik, az első broadwayi (és a film is) a hippi világ égisze alatt, míg a budaörsinek nincs atmoszférája, pedig a darab epekedik érte. Egy Elvis poszter és egy Rembrandt kép adja az egyedüli kulcslyukat a valóságba, de kevés fény szűrődik be rajtuk.

A kauzalitás gázlóján több helyütt is megfeneklik a történet, hiszen hiányzik még a kezdetek kezdetén a postaláda, ami megmagyarázná az ominózus levél sorsát. A bonyodalmat elindító telefonhívás eredetileg kétszer fordul elő, egyik éjjel, másik a munkanap alatt. Ha csak egyszer történik meg, akkor összemosódik a két napszak, és vajmi szokatlannak érezzük, ha éjnek idején már rendel egy fogorvos. Ez esetben célszerű lenne, ha az első hívásra Igor a „Nem vették fel, majd délelőtt ismét próbálkozom!” reparációt alkalmazná.

Az értelmezési problémákat szülő törésvonal a két változat között húzódik, és a budaörsi darab a nyersebb, de eredetibb darabot választotta, hiszen földrajzilag és kulturálisan közelebb áll hozzánk. Az amerikai verzió sokkal jobban ki van hegyezve az egymást érő gegekre, szinte minden párbeszédre jut egy poén, de a klasszikussá kövesedett komikumok a franciából származnak, de sajnos ritkák. A jenkik megértették, hogy a címben és Stephanie szerepkörében – amelyek egymásra referálnak –borzalmasan nagy diszkrepancia, ellentmondás található, ezért ők nem a fogorvosra irányították a fókuszpontot, hanem a Kaktusznak becézett asszisztensnőjére. Hiszen az analógia nem véletlen: akit így neveznek, az legyen megközelíthetetlen, de ha megérintjük, rögtön bökjön is meg, továbbá egyhangú, unalmas és visszafogott. Stephanie Marceau tehát egy hideg csillag, ki kell egyenlítenie a két másik színésznő vérmérsékletét, karakterisztikában a dögös-bögyös-vöröst (M. Simon Andrea) és a bakfis ’Lolitát’ (Szakács Zsuzsa). Fazakas Júlia színészi teljesítménye pedig olyannyira jól sikerül, annyira ámulatba ejtő alakítást produkál, hogy rendre letapossa a két másik hölgy bűbáját, és egyedül felfűti a hangulatot, pedig kaktuszként éppen hogy nem így kellene történnie. Ennek a nőnek nincs szüksége kivirágzásra, mert dinamikus, sokoldalú, és a kisugárzása kimeríti a vitalitás fogalmát.

A francia változat asszisztense túl meleg, úgy sistereg a színpadon, mint forró tepsiben a vízcsepp, míg az amerikai egy hideg jégcsap. Kollektív tudatalatti folyamatok is közrejátszanak abba, mi veti le e frigid nő gátlásait: frankhonban az ital, az újvilágban egy áru, a nerc stóla. Az átalakulásról szó nincs, hanem csak fokozatváltást láthatunk, hogyan válik egy takaréklángon lobogó egyedülálló normális nő kvázi visongó bakkhánsnővé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a szituáció, hogy Stephanie egyedül a rendelőben vitustáncot lejt a tükör előtt. Talán éppen ezért nem helyeznek nagy hangsúlyt a darabot megkoronázó jelenet szimbolikájára, amikor is a dísznövény kaktusz valóban kivirágzik. Budaörsön sem.

A konklúzió talán az, hogy mutatis mutandis nélkül is felhőtlen szórakoztatást nyújtó előadásra kell felkészülni, amely változatlan élvezettel akár többször is megtekinthető, hiszen ez a közönségdarab ismertetőjegye: csak szórakoztat, és kizárja a mélységet.

Hálás köszönet Wagner-Puskás Péter, Urbán Marcell, és Keresztény Tamás által alkotott zenekar szíves közreműködéséért, de könyörgünk: váltsanak öltözetet!

Adams

facebook:

0 Komment