Mennyire segítőkészek a budaörsiek?

Budaörs, 2016. március 18. – Budaörsi Infó) 2016. március 16-án a budaörsi Mi-Másért kortárssegítő csoport górcső alá helyezte a budaörsiek empatikus képességét. Azt vizsgálták, hogy vajon mennyire segítőkészek az utcán sétáló gyalogosok és feltűnik-e valakinek és miként viselkedik, ha egy gazdátlan pénztárca hever a földön.

Budaörsön működik egy Kortárs segítő program a Városi Ifjúsági Klubban Bakai Gyöngyi vezetésével immár két éve. Ebben a csoportban mindenki önmaga lehet, jó a hangulat, érdekes új dolgokat tanulnak a fiatalok az emberi viselkedéséről.

Bárki elmondhatja, ha valami bántja vagy problémája van, és ezt átbeszélik, megpróbálnak egymásnak segíteni, megoldást keresni, vagyis megtanulják a gyerekek, hogy hogyan segítsenek a többieken.

Önismereti és személyiségfejlesztő játékokat játszanak, feladatokat oldanak még. A héten azt a feladatot tűzték ki maguk elé célként, hogy megvizsgálják, hogy a budaörsiek vajon mennyire empatikusak és segítőkészek.

Bakai Gyöngy, a program vezetője a Budaörsi Infónak elmondta, hogy a Kortárs segítő képzés idei programjába bevette a Hősök tere projekt két modulját is. Ez a projekt Philip Zimbardo híres, amerikai, szociálpszichológus nevéhez köthető.

Ez a kezdeményezés arra épül, hogy bemutassa, hogy mennyire közönyösek az emberek. Ezt modellezték le kicsiben a Kortárs segítő csoport diákjai.

“A legutóbbi csoport foglalkozáson azt néztük, hogy azokban a helyzetekben, ahol segítségre szorulunk, vajon segítenek-e az emberek. Három szituációt próbáltunk ki. Először sok dobozt vittünk az utcán, és elejtettük.

A második feladat az volt, hogy az egyikünk elhagyott egy pénztárcát, vajon vissza adják-e vagy észre veszik-e az emberek egyáltalán, a harmadik szituációban pedig rosszullétet színlelt az egyik diák és azt vizsgáltuk, hogy megállnak-e az emberek segíteni.”

Mi volt a tapasztalatotok? Segítőkészek a budaörsiek?

“Leginkább azt tapasztaltuk, hogy az emberek nem segítenek. A sétálók nagy többsége telefonált, észre sem vette, hogy mi zajlik körülötte vagy nem érdekelte. Kevesen voltak azok, akik a segítségünkre sietettek.

A dobozok elejtésénél azt vettük észre – és ami érdekes volt számunkra -, hogy előbb segítettek egy idősebb bajbajutott embernek mint a fiataloknak. Az emberek többsége elsétált a szétszórt dobozok mellett és még a fejüket is elfordították, hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lett.

A pénztárca elvesztésénél sokan csak átléptek a pénztárcán, szinte észre se vették, ezt nevezik bámészkodó hatásnak. Volt aki felvette, megnézte, hogy mi van benne és letette a buszmegállóban.

Ha azonban a zsebből esett ki véletlenül, akkor szaladtak visszaadni.

Amikor rosszullétet szimulált az egyik diák, akkor viszont többen segítettek neki.

Összegezve, a tapasztalatunk az volt, hogy Budaörsön az emberek kezéhez és füléhez hozzá van nővé a mobiltelefon. Nem látnak, nem hallanak. Az ingerküszöbüket nagyon nehéz elérni, minimum egy rosszullét kell hozzá, hogy segítsenek a bajba jutottakon.
Ami érdekes volt számunkra, hogy többnyire idősebb emberek segítettek csak nekünk.”
Mi az amit tanulhattak ebből a szituációs játékból a gyerekek?

“Ez egy remek csapatépítő játék volt, nem csak jól szórakoztak szerintem, hanem elgondolkodtak azon is, hogy vajon ők hogyan cselekednének, és miért rossz az, ha az ember semleges marad, nem reagál. Nem baj, ha mindezt a saját bőrükön is megtapasztalják.

Meglepődtek nagyon a pénztárca átlépésen, azon, hogy ha elhagyják a pénztárcájukat valószínű, hogy annyira érdektelenek az emberek, hogy föl sem veszik.

Ami negatív tapasztalat volt számukra, hogy előfordult az is, hogy kigúnyolták őket, hogy “hogy lehetsz ilyen béna, miért ejtetted el”.

Amikor a rosszullétet szimuláltuk, akkor volt két hölgy akik ugyan ketten voltak, és tényleg, jól láthatóan megtorpantak. Elmentek a buszmegálló előtt, majd visszajöttek.

Az egyik hölgy, amikor elfordult a kislánytól akkor mondta, hogy “hú nagyon megijedtünk”. A gyerekek látták, hogy ez nem játék. Segíteni kell a bajbajutottakon.”

Mi a következő tervetek? Ismét a budaörsieket fogjátok vizsgálni?

“Vannak még hasonló terveink, viszont a tananyag következő modulja a fejlődésfókuszú gondolkodás lesz. Ezt nem tudjuk lemodellezni, tehát ezzel kapcsolatban ilyen kísérleteket nem tudunk végezni. Ez az önvizsgálatról fog szólni, hogy hogyan legyünk fejlődésfókuszú gondolkodású emberek.

Az adottságfókuszú gondolkodás azt jelenti, hogy nekem ehhez és ehhez van képességem és készségem, és azt tudom, és megtanultam. Vannak ilyen rögzült gondolkodások.

A másik a fejlődésfókuszú gondolkodásmód, ha  azt mondom, hogy  persze van egy adottsága az embernek, de mindig mindent meg lehet tanulni, minden készséget és képességet, hisz az ember örök életében tanul. Olyan nincs, hogy nem tudom, csak olyan, hogy még nem tudom. A feladatokat kihívásnak tekintem és nem torpanok meg. Ezt vesszük át a gyerekekkel, és terveink szerint május végén egy Szülők Akadémiája programban meg is fogjuk ezt mutatni a szülőknek és az érdeklődőknek.”

Megkérdeztük a diákokat is, akik részt vettek a kísérletben, hogy ők, hogy ítélik meg a projekt sikerességét?

“Nagyon izgalmas volt, és érdekes, hogy egy bajba jutó emberen hányan segítenek, vagy épp az ellenkezője. Szerintem sikeres volt, mert többfajta embert láthattunk. Furcsa volt a viselkedésüket nézni, és egyben ijesztő is.”

“Rossz volt látni, hogy egyes emberek mennyire közömbösek mások irányába, de emellett vannak emberek akik képesek segíteni ember társaikon, és néha még egy kis flörtöt is bele csempésznek. Szerintem nagyon hasznos volt és vicces is néha. Én örültem, hogy részt vehettem ebben.”

“Nekem a doboz cipelésnél rossz volt, mert senki nem segített, és mindenki tudta mit csinálok, ezért hülyének néztek.
Amikor le kellett feküdnöm a buszmegállóban először odajött hozzám egy csöves, és folyamatosan beszélt és énekelt hozzám. Amikor elment, és már élesben játszottunk, akkor jó volt, mert kb. egy percet feküdtem és már is segítettek.”

Miért vesztek részt a Mi-Másért kortárssegítő csoportban? Mi az ami tetszik benne?

“Imádok ebbe a csoportba járni, összetartunk, segítünk a másiknak. Mindenki ismeri és elfogadja a másikat, megtanuljuk értékelni magunkat és másokat, hatalmas jellemfejlődésen megyünk át, nagyon sokat fejlődik a kognitív képességem, az ítélőképességem és a segítőkészségem, megtanuljuk hogyan és mikor tudunk segíteni másokon. Empatikusabb lettem, megtanultam értékelni az apróbb jókat az életben, a csoport társaimtól is tanultam egy csomó mindent, például felszabadultan, hangosan nevetni, ami hasznos hisz a nevetés sok mindent gyógyít, vagy azt, hogy mi is az az “ember megölelési kísérlet”, csak jót tudok mondani.”

“Azért szeretek ide járni, mert ez a csoport olyan mintha a második családom lenne. Suli után idejövök és kikapcsolódok. Itt elfelejtem minden problémám és csak a játékos, fejlesztő feladatokra koncentrálok. Az elején még nem vettem komolyan, aztán egyre jobban megtetszett ez a dolog és öröm ide járni. Szeretem, hogy itt megbeszélünk bármit és mindenki nyíltan áll a másik személy befogadására. Nincsenek utálkozó emberek.”

“Én azért járok ide, mert szeretem, ez egy jó kis csapat. Olyan dolgokat tanulok, amit a hétköznapi életben is tudom hasznosítani. Megtanít tisztelni a társunkat.
Ez a csoport olyanokra tanít meg, amikre az iskola nem. Például bízni a másikban. Egész héten a szerdát várom, mert úgy érzem, hogy hasznos amit csinálunk és még jól is szórakozom közben.”
A Mi-Másért kortárssegítő csoportnak van még néhány jó ötlet a tarsolyában. Kövessék figyelemmel hírportálunkat, fognak még róluk hallani. A Budaörsi Infó támogatja a kreatív, fiatalos kezdeményezéseket. Az utcán pedig ha egy elveszett pénztárcát találnak, gondolják meg kétszer, hogy átlépnek-e fölötte…

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment