Interjú Votin Dóra festőművésszel

A Budaörsi Infó abban a megtiszteltetésben részesült, hogy egy elismert helybéli festőművész, Votin Dóra műhelyébe kapott bebocsájtást egy kötetlen beszélgetésre, ám a riporter munkatárs mégis ezt pikírt kérdésekkel honorálta. Hogy ez mégsem vált senki kárára, tanúsítja az interjú teljes terjedelme.

Tavaly márciusban közös kiállítása volt Deli Eszterrel, KÜSZÖB címmel. A kiállítás központi témája volt a fájdalom, melyet más-más nézőpontból közelítettetek meg. Miről is szólt ez a kooperatív-installáció?

Együtt kerestük azokat a határterületeket, amelyek a változásról szól. A fő motívum a határátlépés volt.

Mit értsünk az határátlépésen? Az én egyszerű szemeim előtt egy zöld tónusban úszó, rezdülő bokor mögött gubbasztó idegen országbeli látványa ugrik be, aki a kellő pillanatot várja a megfelelő ’zöldhatár’ átlépésre. De félre a tréfával! Bizonyosan egyfajta mentális határátlépésről volt szó. Kifejtené bővebben?

Nem csak mentális, hanem az élet minden területén tapasztalható határátlépésekről volt szó. Egymás felé is pl. őszinteségben, kritika gyakorlásban, együtt gondolkozásban, és a saját művészetünk kifejezéseiben is. Egyébként ez egy kiállítás sorozat volt, 10 naponta cseréltünk képeket, egyazon a helyszínen hoztunk létre egymás után 3 kiállítást. Képzőművészeti megfogalmazásban próbáltuk meg a magunk szemszögéből ezt a küszöb-határt megjeleníteni.

Honnan-hová tehetjük ezt a határátlépést?

Én a monotónia tűrés szemszögéből indultam neki a munkának, Eszter a sebezhetőséget vette kiindulásnak. Közös pont a fájdalom-tűrés-küszöb volt. A küszöb, illetve a határátlépés téma azóta is velem maradt, és jelenlegi munkáim során is inspirációként hat.

Milyen küszöbök foglalkoztatják mostanában?

Tágabban értelmezve az élet minden területén megjelenő határátlépések, a hétköznapi, egyszerűbb dolgoktól kezdve – pld. amikor az utcán valakit meg kell szólítani, vagy elmész vásárolni, és interakcióba lépsz az eladóval, stb.-, egészen addig a komplex jelenségig, hogy amikor menetrendszerűen gondolkozol, és csak úgy tudsz megnyilvánulni másoknak, hogy ebből a lelki-kalitkából kilépsz.

Ez nagyon pszichológia-ízűnek érződik. Úgy tudom, most végez vallástudományi szakirányon egy főiskolán, és azért választotta ezt a tanulmányi szakot, hogy ihletet, inspirációt merítsen a transzcendensből. Nem üti egymást a vallás és a tudomány?

Nem, mert egymásba torkollanak az élet egyes területein. A szakdolgozatom is erről szól, mert három tudományterületet – antropológia, pszichológia, és esztétika – ötvözök benne, hiszen az ember életében ezek úgyis kapcsolatba lépnek egymással.

Ez elég posztmodernesen hangzik. „Anything goes!” , vagyis minden jöhet, ami éppen hasznosítható.

Igen, lehet. De van egy szigorú váz, amire minden felépül, és ez nem változik.

Egyfajta csapásvonal?

Igen! Ez nálam az álom, szimbólum, kép sorozata, vagyis ahogy materializálódik a határátlépés. A szakdolgozatom fedi a művészi hozzáállásomat, tükrözi azt.

Az internetes honlapján nincs feltüntetve a jelenlegi tanulmányi viszonya, mint hallgató.

Igen, rég nem volt frissítve a honlapom. Nemrég szakmai és baráti nyomásra regisztráltam egy közösségi oldalon, mert állítólag onnan könnyebb tartani a kapcsolatokat és szervezni kiállításokat, de kicsit nyűgnek is tartom. Sokáig tartottam tőle, mert nincs rá kellő időm, és nem is szánnék rá annyit, amennyi minimálisan szükséges ahhoz, hogy rendesen működjön.

Sokan így vannak vele, de ha az ember nincs fenn, akkor potenciális hátrányban érzi magát. Ez az információs társadalom egyik hátulütője, miközben a közismert személyekre úgy szállnak az ismeretlenek, mint a cefrére a muslicák. Ott fenn remélhetőleg több alkotás is publikálva lesz, mint a honlapon.

Valóban, ott nagyon kevés grafikám van fenn.

Az egyiket azért felismerem, éppen itt van a hátam mögött a falon, a ’Most csak lányok’ sorozatból. De a festőállványon is hasonló található. Van összefüggés?

Igen, 2006-ban volt a Bartók-év, és Bartóktól ered pár kijelentés, miszerint ’csak tiszta forrásból’ illetve a ’vissza a gyökerekhez’. Ez vezetett arra, hogy keressek olyan vizuális jeleket, amelyek a ’gyökerek’ vagy alapmotívumok lehetnek. És így készült a kép, amely egy népi hímzés-motívum részlete kicsit átírva, megváltoztatva. A népi motívumokban, szimbolikus nyelvben valahol ott van a magyar lélek. Megtaláltam ezt a hímzést, és azóta készült ezzel a mintával vagy legalább 8 festményem, melyekből a magyar lelket próbálom a felszínre hozni. Egyébként a motívum egy mellényről való.

Szóval ez amolyan ’vándor’-motívum. Nekem eléggé fraktálosnak, ábrázolt matematikai alakzatnak tűnik. Ha nagyon keresem, bizonyosan találhatok benne aranymetszést is. Mégis megmarad az ösztönös, igazi népies kifejezési motívumnak. A sarokban mintha ugyanezt látnám sötét tónusban.

Igen, annak az a címe, hogy ’Lányok éjjel’.

Elég izgalmasan hangzik!

Nagyon izgalmasnak mégis az tűnik, ahogy elődeink kifejezték a szexualitást a mintáikban. Rózsák, tulipánok, bibék… Képzeljük el, ahogy egy fiatal lány végig sétált a faluban ilyen mintával! Tudat alatti üzenet a párkeresésre. Ahogy a hajviselet, illetve a párta használata is kifejezte akkoriban a nő helyzetét, állapotát. Ez egy olyan szimbólumrendszer, amit ma már alig ismerünk, vagy ha igen, azok inkább csak a néprajzosok. Ez egy olyan nyelv, amit ma már kevesen ’beszélnek’.

’Szerintem fiú lesz’. Narratív névadás. Ahogy látom a dátumozást, nem mai munka. Mik készülnek a jelenben, milyen munkák?

Építési hulladék faanyagok – deszkák, lécek – egyfajta újrahasznosításán dolgozok. Kézbe veszek egy ilyen ’alkalmatlan’ anyagot, megfigyelem rajtuk a rücskök, hasítékok, görcsök, repedések nyomvonalát, és a segítségükkel kirajzolom vagy festem belőlük azt, amit magukban rejtenek. Néhol a benne hagyott, elgörbült szögek segítenek a leendő motívum értelmezésében. Ceruza, pasztellkréta, olajfesték. Mindig azzal az anyaggal dolgozok, amelyiket a tárgy kívánja. Ezekből volt kiállításom is a Gr. Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtárban.

Ezen az akton két görcs láthatólag két női mellet alkot. Megfigyelve a többi műalkotást, amiket lécekre és apró deszkákra varázsolt, feltehető jogosan az a kérdés, hogy mennyire irányítja Önt a nyersanyag az alkotás folyamatában?

Teljes mértékben. Első tekintetre, amikor még csak méregetem, összehangolódok a felülettel, addig még én sem tudom, mi kívánkozik ki belőle. Addig-addig forgatom, analizálom végül, amíg nem ’segít’ az elindulásban, és a többi már jön magától.

Ezt vehetjük olyan ’immanens’ művészetnek, amiről egy Michelangelo anekdota szól a Dávid-szobráról? Vagyis, hogy ő arról a bizonyos márványtömbről csak lefejtette a felesleget, mert a szobor végig benne volt.

Pontosan. A fa elhasználtsága kezdett el érdekelni. Úgy éreztem, hogy a haszontalan dolgokban is van látnivaló, amit ki lehet bontani. Régi művészeti hozzáállás, hogy ha egy elhajított, felesleges tárgyat beemelsz – kreatív hozzáadással – a művészeti szférába, azzal egy kvázi-szakrális térbe helyezed.

Láthatólag előszeretettel folytatódnak az alkotások a vásznon túl is, ill. a léc oldalain, vagyis úgymond görbítve a síkot. Ennek van valami funkciója, vagy a tárgy határtalanságát reprezentálja vele?

A falon lévő festménynek, vagy egyéb műalkotásnak szerintem jó, ha az oldalán, a sarkain is folytatódik a legnagyobb felszínén található ábrázolás, mert ezzel eltüntethető a képekre olyan jellemző keret, és sokkal szervesebben fog a kiállító tér falához illeszkedni. A kép nem csak a rendelkezésre álló térig tart, hanem azon túl is. Ezt is jelzi ez az apró gesztus.

Ennek a folytatása pedig az lenne, ha a galéria falán folytatódna a festmény, nemde?

Ez jelenleg csak egy álom, de gondolkoztam már rajta.

Vannak festmények, elhasznált építési hulladékból ’küszöbön-átemelt’ műalkotások. Láthatólag az ihletettség nem áll meg a megszokott képzőművészeti eszközökön. Mivel dolgozik még a művésznő?

Mivel a művész-sors igen kemény kicsiny hazánkban, néha szükséges aprópénzé váltani a tehetséget, ha az ember meg is akar élni belőle. Jelenleg egy nemzetközileg elismert hazai pincészet palack-címke dizájnján dolgozok még. Én felelek az új grafikáért és az ábrákért, vagyis a teljes arculatért, ami lassan révbe ér.

Budapesti születésűként, és lakosként végül hogyan keveredett a közeli Budaörsre? Ízléstelen cinikusként pedig kérdezhetném azt is, miért nem Szentendrére költözött, amely település közhelyszerűen a festők városa?

12 éve költöztünk ebbe a kellemes városba, mert a férjem lelkész, és a közeli Gazdagréten lévő református közössége így sokkal könnyebben megközelíthetőbb, mint bel-Budáról. Amikor megérkezett a harmadik gyerkőc is a családba, a lakás kezdett szűkös lenni. Ezért úgy terveztük, hogy eladjuk a lakást, amiből tudunk felajánlani egy jelentős összeget a gyülekezetnek, és mellé még egy sokkal közelebbi lakást, házat tudunk vásárolni. Mindez hatalmas kockázatot hordozott magában, de a sors úgy hozta, hogy a döntés után rövid időn belül sikerült értékesíteni a lakást hirdetés nélkül, és megtaláltuk ezt a jelenlegi házat, amely ideális a munkám számára: egy külön részt be tudtam műteremnek rendezni, és ’centire’ kijöttünk a pénzből.

Nyilvánvalóan a kedves férje olvasatában ebben a Gondviselés igen nagy szerepet játszott. Ebből az évtizedes távlatból milyen benyomások, impressziók érték a befogadó városról, Budaörsről?

Amikor ideköltöztünk, akkor a város érezhetően elhanyagolt volt. Például a ház előtti járdán nem tudtam babakocsit tolni. De amióta volt a nagy felújítás a környéken (2004-ben a Templom térnél – a szerk.), azóta hihetetlenül modernnek és élvezhetőnek érzem. Szeretem a várost, de félek kimondani, miért: mert vidékies. Vidékies az emberi kapcsolatok szintjén. Értem ezen, hogy bárhova megy az ember, vagy van dolga, ott találkozhat ismerőssel, baráttal, rokonnal. De még az idegenek sem olyan lelketlenek és érzéketlenek, mint mondjuk a fővárosban. Itt még előfordulhat, hogy valaki bármikor ’beeshet’ hozzám, vagy én hozzá, mint váratlan vendég, illetve sokkal kíváncsiabbak is egymásra a lakosok. Budapesthez képest ez nekem nagyon nagy különbség.

Szóval a térképen szereplő ’Ófalu’ kifejezés nem csak betűk halmaza, hanem hűen tükrözi a fogalmi tartalmat is.

Igen, így érzem.

A helyi kollegákkal milyen a viszonya?

Szerintem lehetne jobb is ebben a tekintetben a viszony. Meglepően sok a művész a városban, és egyetlen egyesületi lehetőség van, ez a BUM (Budaörsi Művészek Egyesülete), amely magában véve egyáltalán nem rossz elgondolás, csak érthetetlennek tűnik, hogy csak ez az egy csoportosulás van. Ezért ha valaki nem szeretne belépni, akkor az inkább visszahúzódik, vagy máshol keres közösséget – netán csendbe marad, elhomályosodik -, mert nincs más választása. Pozitívnak tartanám, ha különböző művészeti egyesületek lennének, amik közül lehetséges lenne a választás, illetve egymás között is kialakulna az egészséges hozzáállás és versenyszellem, amely termékenyítőleg is hathatna.

Végül is a művészet egyik lényegi eleme a pluralizmus, a sokeleműség. Hiszen ha mindenki csak Superman lenne, senki sem lenne Superman. A budaörsi-jelző is magába foglal egyfajta kizárást, mintha egyéb, hasonló csoportosulás már nem tarthatna igényt a budaörsi megszólításra. Bizonyosan nem ez vezérelte a létrehozóit, hanem egyfajta könnyítési szándék.

Vélhetően így van, én sem panaszkodásból említettem meg. Egyébként is a város elég gáláns a kiállító térrel, és a lehetőségekkel. Gondolok itt a Városházára vagy a Városi Könyvtárra, és még sok egyéb helyszínre. Talán csak a híradással fukarkodik a város, művészeti aspektusból.

Khmm… A városháza csarnoka igen impozáns lehetőség kiállításokra, mégis kissé méltatlannak érződik, csupán abból az elgondolásból kifolyólag, hogy mondjuk, az okmányirodába az emberek nem szórakozni járnak és hangulatukban emelkedni, hanem szükséges és hivatalos okokból ’harcolni’, és közben művészetbe botladozhatnak. Ez igen pikáns elgondolás. De jó is egy művész szemével?

Arra, hogy az ember bemutathassa a munkáit, arra mindenképpen, mert a városvezetés szándéka nagyon érezhető ebben a tekintetben. De jó lenne egy olyan tér, ahova csakis a művészetért mennek az emberek, nem illetékbélyegért, vagy egyéb hivatalos dologért. A Zichy-major projektnél ez megvalósulni látszik, de mire az elkészül addigra nekem – ha tudna – szakállam nőne.

Megközelítőleg 20 éve fest. Én, laikus szemmel nézve is legalább fél tucat stílust tudtam beazonosítani a munkássága folyamán. Ha be kellene mutatkozni, milyen stílusú festőként azonosítaná magát?

Ez nehéz kérdés! Mindenfélét festettem már, aktot, portrét, absztraktot. De van ún. expresszionista, impresszionista, és colour field stílusú képem is. Mikor hogy adja, kínálja magát a téma, olyankor annak megfelelően alkotom meg. Nem szándékozom egy kifejezési módot használni kizárólagosan, mert abból lassan beskatulyázás következik, és egyszer csak elapadás lesz belőle. Ezért sem kötelezem el magam egyik irányában sem.

Mi ez, ha nem posztmodernizmus, kérem? Vászon, fa, boros-címke. Egyfajta multidimenzionális-fürkész művész Ön. Meg lehet manapság élni az ilyen sokoldalúságból?

Inkább úgy mondanám, hogy élek, minthogy megélek belőle. Egy évet töltöttem kint az Egyesült Államokban, ahol láthatólag nagyon jól mehetett volna a szekerem, ha ott maradok. Portrét kért a férj a feleségről és vica versa, a gyermekekről, rokonokról. Illetve nem is tanár, értelmiségi ott valaki, akinek nincs valami festménye az ágya felett, vagy a lakásában. Ott éreztem először, hogy meg lehet élni a festészetből úgy, hogy nem is ez volt a szándékom. Itthon ez a fajta mentalitás nincs már meg, illetve vélhetően a pénztárca vastagsága sem azonos. A társadalmi, gazdasági különbségek a művészet terén nagyon láthatóak. Főleg a kereslet terén.

Erre mondható, hogy ha a Beatles magyar lett volna, sosem lesz világhírű.

Igen. De a tér is kevés. Kicsi ez az ország, ami ugyan megadja a szépségét is, de behatárolja a lehetőségeket.

Tudatos az inspirációs hajlam, vagy ösztönös? Kicsit érthetőbben: az alkotás aktusát befolyásolja a jelen és a környezetet, vagy csak úgy kibuggyan, ahogy jön?

Azért is mentem bölcsészetre, vallástudományi szakra, mert az emberiség gondolkodástörténetét megismerhetem általa. Azt, hogy hogyan és miként gondolkodunk, hogyan keletkeznek visszatérő motívumok, összefüggésrendszerek a kultúrákon belül, legyen az vallás, zene, vagy a művészeti ágak. Ezeket olyan egyetemleges emberi szükségleteknek tartom, amire mindig igényt támasztunk. Ezek megismerése segíthet abban, hogy a jelen kontextusát felismerve érhetőbben tudjak megszólalni az alkotásaim által. A tanulmányaim arra szolgálnak, hogy jobban átlássam a jelent, amiben alkotok.

Ehhez a munkához kívánom én, a város, a nemzet, és az emberiség nevében a legjobbakat! Ugyanis lehet művészet nélkül élni, de úgy nem érdemes.

Köszönöm!

Kőszegi Ádám (Adams)

facebook:

0 Komment