Egy kis posztmodern – Budaörsön

(Budaörs, 2016. január 25. – Budaörsi Infó) Először is elnézést kell kérnem, amiért ismét ezzel az ismeretlen csúnya szóval, a posztmodernnel foglalkozom, de több irányból is kérés fogalmazódott meg irányomban, hogy hozzak fel minél több példát erre a korjelenségre, amit szívesen teszek, hiszen a betegségből való felgyógyuláshoz a legfontosabb annak tudatosodása és a kórisme, mert ez valami olyasmi; nem nevezhető normális állapotnak. Az a helyzet, hogy nem szükséges távoli földrészekre, országokba, akár a szomszédos településre menni egy kis posztmodernért. Van itt bőven Budaörsön is, hol éppen a kisboltokban, hol a színházban. Erről lesz szó a továbbiakban egy kis bevezetéssel.

A megértéséhez kiindulási alap mindenkor a tömegtársadalom és a fogyasztói kultúra, amelyek nélkül lehetőség se nyílt volna a modern korból áttérni a továbbira, tehát a poszt-modern korra (szó szerint: modern utáni). Az idősebb generáció, akik a modern korban születtek és cseperedtek fel, nem hiába nem értik a jelenkort, hiszen régen még mindenki gyárban dolgozott (ezt nevezik indusztriális korszaknak), vagy olyan munkát végzett, amely a nyersanyagot állítja elő (pld. bánya, állattartás, földművelés), tehát az elsődleges, ún. primer szektorban; a poszt-indusztriális korban pedig a harmadlagos, ún. tercier szektorban munkálkodik a lakosság túlnyomó többsége (míg az USA-ban ez a GDP-hez mérten 2003-ban 80% volt, Magyarországon 2014-ben 65% az ENSZ Statisztikai Osztálya szerint), vagyis a szolgáltatóiparban.

A legtöbben papírt tologatunk, vagy árut mozgatunk, szállítunk, kiszolgálunk, bérleményt vagy segítséget nyújtunk, döntéseket hozunk vagy tanítunk, eladunk és reklámozunk; tehát a fejlett országokban helyet cserélt túlsúlyban a szolgáltatás a termeléssel. Közben létrejött a fogyasztói társadalom, amihez két dologra van szükség: fizetőképesség és tömegtermelés. Ez az ötvözet kihatott a kultúrára is, ezt nevezik nagyvonalúan posztmodernnek. Nincs konkrét kezdete, de szokás az 1968-as párizsi diáklázadásokhoz kötni, holott ha kulturális és társadalmi szemszögből tekintünk rá, jobb azt mondani, hogy közvetlenül a második világháború lezárásakor indult el és a populáris kultúra térnyerésének ütemével korrelál. Elvis Presley, a Beatles vagy Andy Warhol nélkül ma más lenne a popkultúra. De ők még eredetiek voltak, ellentétben a mai popzenével, amely hangsúlyosan technikai alapozású, nem zene képzettségi és a régi dallamok újrakeverését preferálja.

A csúcsra járatott posztmodernt az információs forradalom, tehát a számítógépek, az internet és az okostelefonok hozták el, ahol már kulturális értelemben nem terem eredeti, mert a kreativitást felváltotta a ’telefonos segítség’, tehát a segédprogramok kisegítése (applikációk!), a divatkövetés, a hóbortok napi dicsősége, a felszínesség és a külsőségek értékének dominanciája a tartalommal, tehát a lényeggel szemben. A tömegtermelés közben kitörli a személyiséget és az eladói tudást. A divat és a reklám helyettesíti ezeket.

Mindenki a jelennek él és dolgozik, mert eltömegesedett az ember is a tömegtermékek tengerében: a műszaki termékek látványosan gyors elromlása, vagy a divatból adódó gyors lecserélések okán semmihez sem tudunk ragaszkodni, még a véleményekhez vagy a szimpátiához, sőt, egymáshoz sem. Az elidegenedés e korszak láthatatlan pestise. A vélemény nem kialakul bennünk – ehhez ugyanis idő kell –, hanem a kommunikációs csatornákon keresztül átveszünk vélemény-paneleket, és azokat sulykoljuk egymásnak és önmagunknak. A propaganda (nevezzék akár polkorrektségnek vagy egyszerűen kormányinfónak) forrponton zubog.

És amiről szó lesz a továbbiakban: nihil sub sole novum, tehát nincs új a nap alatt, ahogy a prédikátor Salamon írja. Mondjunk hát rá példákat is!

Van egy nagyon régi mondás, miszerint együnk azért, hogy éljünk, és ne azért éljünk, hogy együnk. Ezt megfordította a posztmodern, ahol a gyorséttermekben az íz-orgiákért járunk, nem az éhség csillapításáért, tehát inkább már a szórakoztatóipar részeinek tekinthetőek.

A posztmodern korszakban látványosan nem hoznak létre semmi eredeti ételt, hanem csupán a már meglévőket – jobb szó nincs rá – kutyulják össze. Nincs neve az ételnek, hanem körbe van írva (pld. x-gombóc y-öntettel). A szakácsok a megmondhatói, hogy a nemzeti ételek, olyanok mint a Csáky rostélyos, az Eszterházy tyúkhúsleves, a Dobos torta, Rákóczi túrós lepény, vagy élve a művészet fonákjával, a Jókai bableves nem mai találmány, de nincs is ilyen kortárs étel az elmúlt évtizedekből.

Mi van az eredeti létrehozása helyett? A variálás és a viccnek is rossz haute cuisine ételtípus, vagyis a tányérra, mint festővászonra helyezett aprócska falatok mártással cicomázva borsos áron, úgy tálalva, mint valami műalkotás. De aki a vendéglátást művészetnek aposztrofálja, az tévedésben találtatik, hiszen a műalkotás kritériuma, hogy nem fogyasztható el!

És ha már élelmiszert vesszük posztmodern górcső alá, érdemes szóvá tenni a kézműves jelzőt. Nem másról van itt szó, minthogy a ’szakértelem-mentes’ nagyipari termelés ellen létrehozott, annál jobb minőségről. Tetten érhető ebben a szinte márkának minősülő, de jogilag nem körvonalazott jelzőben, hogy úgy pozicionálja be magát a piacon, hogy ő nem profitéhes tömegtermelő, hanem az áruját gondosan felügyelő egyszerű kistermelő, a lassan kihalóban lévő szakma utolsó öntudatos bástyája, vagyis arra a kollektív tudatalatti meggyőződésre építkezik, miszerint a gazda szeme hizlalja a jószágot. Viszont az öntudatos vásárló szemét azonnal kiüti, hogy ezek a kézműves termékek jóval drágábbak a megszokott tömegtermelt konkurens termékeknél, a minőségük azokhoz képest pedig nem mindig tér el a sokkal jobb irányába.

Hol itt akkor a posztmodern? Erre az a válasz, hogy a ’kézműves’ jelenségben tökéletesen lehet demonstrálni Nietzsche örök visszatérés tézisét, akit sokan a posztmodern filozófia egyik előfutárának tartanak.

A képlet a következő: a modern korban és az azt megelőzőkben a termelés kisiparilag, illetve önellátás szintjén, ún. házilag történt. Megjelent a tömegtermelés, a gigavállalatok személyiség nélkül és csupán haszonszerzés gyanánt termékek nagy volumenű gyártásába kezdtek (a gyártósor megjelenése), ami elnyomta a kistermelőt. Idővel megjelent a nagyiparnak az antitézise, a ’kézműves’ termék, tehát nem más, mint ismét a kisipar és a házi készítés. És a kör bezárult, kezdődik előröl az egész unos-untalan…

De hogy a városunkhoz is kössünk valami jó posztmoderneset, szóvá kell tenni a XXI. század Magyar Drámájáért Alapítvány és a Budaörsi Latinovits Színház 2017. január 21-22. között megrendezett Magyar Drámaíró Versenyét a Magyar Kultúra Napja alkalmából.

Itt arról volt szó, hogy az aznapi színházi előadás előtt kihúznak egy női magazin következő számának cikkei közül egyet, és három kortárs drámaíró egy éjszaka alatt versenyként egyfelvonásos darabot ír belőle, amiket másnap este a színház gárdája előad, amelyet egy szakmai zsűri és a közönség minősít.

Hol itt a posztmodern? Ez a korszellem nem tesz különbséget a populáris kultúra és a magas kultúra között, sőt, harmadiknak beolvasztja még az alkalmazott művészetet is (ezen belül a reklámot). Ezzel azt értük el, hogy nincs különbség Malevics Fehér alapon fehér négyzet alkotása és Michelangelo freskói között, vagy még jobban sarkítva: a Trónok harca és Homérosz Iliásza között. Ebben ma már semmi meglepetés nincs, hiszen a Csillagok Háborújából Joda mestertől idézni sokkal nagyobb elismertséget ad egy mai társaságban, mint például ugyanezt tenni Arisztotelésszel.

Ugyanúgy az interneten mindenki ’író’ lehet, blogger, a világba üvöltheti a mondanivalóját, ha van üzenete, vagy nincs, ugyanis ebben a korban már maga a médium az üzenet, ahogy McLuhan észrevette. Egy igazi drámaíró minden leírt párbeszédében lennie kell üzenetnek, amivel mint művészet meg akarja jobbítani a világot, de ilyet létrehozni találom témáról pár óra alatt nem lehet, mivel az ihlet nem követ semmilyen napirendet se parancsot. Zsdanov elvtárs se látta ezt be, mikor kiadta az ukázt a szovjet művészeknek: „Írók, alkossatok remekműveket!”.

Lehet puszta szórakoztató anyagot írni viszont, amivel már amúgy is tele van a padlás, és nem nemesíti a közönség lelkét.

Valahol Nietzsche azt mondta, hogy „Az ember csak akkor beszéljen, ha nem hallgathat; és csak arról, amin már túllépett”. Amikor meghívásra, játékból, csak a jelenre ható egyszeri alkalomra alkot a drámaíró, akkor ott nem beszélhetünk róla úgy, mint klasszikus értelemben vett művész. De a művész maga, mint embertípus és mentalitás ma már láthatóan elpárolgott; a tehetségét aprópénzzé teszi alkalmazott művészetként, bohókás versenyeken való fellépéssel, vagy csak apránként elropogtatja ahelyett, hogy valami igazán maradandót alkotna. Művésznek lenni a lehető legritkábban volt kifizetődő a történelem folyamán, mégis ennyien még sosem loholtak a szórakoztatóipar égisze alá alamizsnáért.

(Budaörsi Infó / KÁ)

facebook:

0 Komment