Filmkritika – Nap nap után (2018)

(Budaörs, 2018. április 19. – Budaörsi Infó) A filmipar mindig is hajlott a sematizmusra. Ezáltal tud könnyebben és gyorsabban a szórakoztatóipar ezen zászlóshajója révbe érni: nagyon sebesen és nagyon sok nézőt vonzó filmalkotásokat létrehozni. Így ez a tömegfilm esszenciája.

A filmes sablonosságnak van egy fórja a néző életkorával szemben, hiszen a már egyszer régen bevált formaságok (és tartalmi azonosságok) az új generációknak eredetiségként hat. Erre mondták régen, hogy „a csecsemőnek minden vicc új”. Aki pedig ún. régi motoros filmfogyasztó, vagy valamilyen szakmai szinten igazán tájékozott a filmelmélet- és történetben, annak nehéz manapság újat mutatni. Nemkülönben illik a sematizmus izzó bélyege az amerikai filmgyártásra, tehát Hollywoodra, ahol a filmgyártás kemény üzletnek számít, és egyáltalán nem megengedett az európai jellem, a művészieskedésre való hajlam, ami gazdasági aspektusból kockázati tényező.

A hetente a világra zúduló hollywoodi celluloidhulladék-esőben néha azért találni élvezhető alkotásokat is, ha nem kizárólag az egyszeri és a jelenben manifesztálódó szórakoztatás a filmnézés célja. A fősodort nyújtó amerikai narrációk közül már csak a nagy számok törvénye miatt is kiemelkednek olykor említésre méltó alkotások. Persze, amint a kritikus mikroszkóp alá helyezi a tetszetősnek tűnő mintát, közelebbről tekintve és részleteiben kiderül ezekről, hogy közel sem eredeti alkotások. Mint amilyen a Nap nap után (Every day, 2018) is, még ha valóban különös élményt és eredetinek látszó történetet mutat be igazán élvezetes stílusban, kellemes hangulatban.

David Levithan 2012-ben publikált regényéből Michael Sucsy rendezett tavaly, érezhetően a társadalom fiataljainak szóló, romantikus filmet, amit idén mutattak be nemrég. A forgatókönyvet azért az érzelgős irodalomban jártas Jesse Adrews írta, figyelve arra, hogy az olvasó- és a moziba járó közönség nem feltétlenül azonos jelekből érti meg a mondanivalót. A 98 perces film üzenete nem feltétlenül a történetből fakadó tanulság, sokkal inkább a kulisszákba és az idealizált helyzetekben megnyilvánuló természetességet belengő gender-tömjénfüst.

A film cselekménye roppant egyszerű: egy amerikai városi kamasz (gimnazista lány) azon kapja magát, hogy van egy romantikus rajongója, akinek „lelke” minden nap más testben ébred, és szerelmi kötődést kezd érezni iránta. A minden nap más testű és így más nemű, önmagát A-nak nevező „személyiség” és a lány között kialakuló érzelmi kapcsolat különböző szituációkban próbál beteljesedni.

A testcsere igazán elcsépelt hollywoodi sablon, legalább kétévente legyártanak egy erre épülő, legtöbbször felszínes komédiát (Tökös csaj [2002]; Nem férek a bőrődbe [2003]; Testcserés támadás [2004]; Lelkes testcsere [2006] (…) Csere [2016]; és még megannyi más). Ezek mind tucatfilmek, de a Nap nap után nem akarja tartalmában meglovagolni ezt a hullámot. Inkább az elgondolkodtató, már-már allegóriai szinten mozog. Ezért szellemi felmenői a filmtörténetben inkább az Idétlen időkig (1993) vagy a Letaszítva (1998). Az előzőben egy determinisztikus, egyetlen napra történő leragadás, az utóbbiban egy démoni lény testfoglalásos ámokfutása történik.

A Nap nap után ereje nem a szilárd dramaturgiai vázban, vagy a narratív sémában található, hiszen ezek a cselekmény okán igencsak kötöttek. Hanem a naprakészségében, még ha egy idealizált környezetbe is van ágyazva. A tárgyi és anyagiakban mérhető környezet felettébb magas nívójú. Az iskola élegyetemi szinten fejlett infrastruktúrálisan, zavaróan tiszta, minden odajáró gyerek kifogástalan megjelenésű. A főszereplő olyan, mint egy kis felnőtt: autót vezet, korához képest magas emocionális intelligenciája és csak tapasztalatból szerezhető bölcsessége és ítéletalkotási képessége, és mellesleg teljes értékű kapcsolata van. A szürke hétköznapokat a házibulik, a baráti kör és élvonalba tartozó egyetemekre való felkészülés tölti ki, miközben a fogyasztói társadalmi szerepeket tökéletesen tudják gyakorolni. De hol van itt az idealizálás, illetve a belengetett gender-őrület?

Ezeket az elemeket nagyon szépen és elsimítva integrálták bele a cselekménybe, nem lógnak ki belőle, csak „színesítik” azt, szinte természetesként mutatva őket. Ilyen például a vegyes párkapcsolatok szinte kizárólagossága (pld. a hamvasszőke főszereplőhölgy és afro-amerikai barátja), a vegyes etnikumú iskola, a félvér nővér. stb. Ez a diverzitás valóban jellemző az Egyesült Államokra, de nem teljes körűen és nem ennyire harmonikusan. Épp a tavalyi szobordöntögető zavargások mutatják a valóságot, hogy a tengerentúlon cseppet sem zavartalan a etnikai csoportok egymáshoz fűződő viszonya, mint ahogy ezt a film eszményien mutatja. By the way, a film éppen abban a régióban játszódik (Baltimore és környéke), ahol a leginkább felcsaptak tavaly a polgárháborús emlékezésen szikrát kapó lángok. Hogy van-e ebben szándékosság, nem tudni.

A másik csendesen lappangó elem, a szarkasztikusan csak „a hanyatló liberális nyugat ópiumának” számító genderizmus. Tehát a jelenlegi, főleg Kelet/Közép-Európában tért nyerő populizmuson alapuló illiberalizmus egyik (még teljesen ki nem aknázott) ellenségképe. Hogy a nemiség nem csupán a biológiára alapozható, hanem a társadalmi szerepekre is.

Tehát az önmagukat konzervatívnak nevező, a világ változatlanságának illúziójában ringatózó mozilátogatók kifeszített vitorlával meneküljenek ettől az alkotástól, mert ennek filmvilágában hétköznapi karakter a meleg férfi vagy nő, a transznemű vagy a biszexualitás. Hiszen már maga a központi szerelmi szál is ilyen! „A” minden nap más testben ébred, hol férfi, hol nő, de szerelmes a főszereplő lányba, és a kölcsönösség végül intimitásba spirálozik, ez pedig promiszkuitást és homoerotikát hoz magával ebben a helyzetben. Mindez pedig középiskolás korú karakterekkel előadva.

A film negatív sugallata az, hogy ez a „fejlett” Nyugat, a dekadencia új mezsgyéjén táncolva. A pozitív sugallata pedig több rétegű: hol a szerelem, mint megfoghatatlan transzcendencia van egy új dimenzióból szemlélve, hol a másik (még ha különleges is), értékítélettől való elfogadását magasztalja, ezzel viselkedési mintát nyújtva a fiatal célközönségnek. A néző egyéni érzésvilágán és szellemi horizontján múlik, melyik végéről gyújtja meg a Nap nap utánról alkotott ítéletének gyertyáját. Egy biztos, valamelyik lángolni fog, mert valóban megosztó ez a filmalkotás azoknak, akiknek a film nem korlátozódik csupán a vetítés idejére.

Adams

facebook:

0 Komment