Filmkritika – A kis hableány (2023)

(Budaörs, 2023. május 30. – Budaörsi Infó) A Disney ismét lecsapott egy élőszereplős, pazar látványvilággal operáló remake-kel, amelynek alapját az 1989-es animációs filmje szolgáltatta. Mindezt a Walt Disney Company megalapításának és a koppenhágai Kis hableány szobor felavatásának száz éves évfordulójának évében.

A Disney mindig is próbált a globális mesélő szerepkörben tetszelegni. A legendás alapítója, Walt Disney már a kezdetekben éles szemmel látta a lehetőséget ehhez a vizuális kultúrában, mikor a meseírás helyett inkább a rajz megfilmesítésére adta a fejét.

A széles, kollektív tapasztalatból merítő mesék és mítoszok szinte kiapadhatatlan forrását adták és fogják adni az ifjonc, saját értékrendjéhez építőkockát kereső korosztálynak, miközben szórakoztatja és egyben neveli is.

Így van ez a kis hableány esetében is: Hans Christian Andersen tündérmeséje egyfajta keresztényi szellemiségre próbált reflektálni a halhatatlan lélek hajszolásáról szóló Kis hableánnyal (Den lille havfrue, 1837) a maga idejében, amely átalakult a szerelem mindent legyőző erejévé (ilyen az 1989-es animációs film, vagy a korábbi, 1976-os szovjet filmváltozat), hogy átadja 2023-ra a főszereplő sellő megváltoztatott bőrszínén keresztül a társadalmi kibékülés és a másság elfogadását.

A hír, hogy megfilmesítik korszerű CGI technológiával az amerikai filmstúdió egykori évtizedes reneszánszát okozó, kétszeres Oscar-díjas (legjobb filmzene, legjobb eredeti dal) rajzfilmjét, különösebb fészkelődést nem váltott ki a potenciális mozinézőkből, inkább a fő karaktert játszó színésznő (Halle Bailey) kiválasztásával lehetett elérni valamicske ingerküszöböt. Ugyanis egy szinte kétszáz éves skandináv történetnek és a legnőiesebbre kidolgozott „dögös-vörös” Disney-hercegnőnek sikerült egy kevésbé szépséges afro-amerikai teremtést castingolnia a készítőknek. Ennek okáról nem szükséges annyit töprengeni és találgatni, minthogy ki ölte meg Kennedy elnököt, hiszen a stúdió és hasonló, világnézeti alapozásra és szélesítésre hajlamot érző szórakoztatóipari amerikai cégek már évek óta lándzsát törtek egy faji ideológia mellett, amely woke szóval illetnek a tengerentúlon. Maga a faji egyenlőség üdvözölendő és magas kulturális fokozatot jelent, de amikor ez a múlt valós értelmezésének kárára, vagy a kulturális hitelesség rovására megy, inkább csak izzadságszagú erőlködésnek érződik. Ez a kártya az új Kis hableány esetében figyelemfelkeltésre igencsak jó volt, de a jegyeladások vagy a filmtörténeti helytállás szempontjából inkább csak visszásságot fog okozni.

Mivel az előzetesekből az ég adta világon semmi nem derült ki, egyfajta proto-cliffhanger hatás miatt szükséges volt beülni egy vetítésre, hogy legalább az előbb vázolt feltűnő karakteranomáliára fény derüljön. Ugyanis ha a történet új vagy újraértelmezett, esetleg teljesen megváltoztatott, még értéknövelő hatása is lehet. De gyorsan kiderül, hogy a teljes történet az 1989-es rajzfilmet követi, a dalok ugyanazok maradtak a főbb jelenetekkel, ikonikus megjelenítéssel együtt, a karakterek is egytől-egyig jelen vannak, még ha túlzottan realisztikusan is megformálva. Pajti kutya, Sebastian a rák, Ficánka a bohóchal vagy Hablaty a sirály az ábrázolandó eredeti élőlény megjelenítését követi, viszont így ellopva tőlük a mimika és a karikatúra által elérhető gegek élményét, vagyis egyszerűen hogyan vágnak pofát egy-egy párbeszédhez. Az így eltűntetett komikumjellegből adódó derültséget nagyon is hiányolja ez az alkotás.

Valójában ez a kis hableány változat a korábbi animációs film szimpla újramesélése, csak korszerűbb filmes technikával. A rajzfilmhez képest nüansznyi eltérések mutatkoznak (Hablaty nemváltása, a menyegző helyszíne, stb.), amik nem befolyásolják a történetet. A víz alatti világ még IMAX vetítésen se közelíti meg a 3D Avatar: a víz útja tengeri látványvilágát, inkább az Aquaman stílusát követi, de ez legyen a legkevesebb gondunk.

Azt hinnénk, hogy a tengermélyi varázs a maga egyéni és pazar megjelenésével kimeríti a szín és a forma keveredéséből származó látványorgiát a klasszikus „Ringat a víz” dal alatt, de az emberek világa, a szárazföld még tarkább, akár egy papagáj. Az emberek világa itt hajók fedélzetére és egy aprócska sziget szerpentinjeire és gigászi várkastélyára szűkül. Néprajzosok fenhetik a fogukat, mert ez a zsebkendőnyi „királyság” lakosai mexikói, kubai és jamaikai színvilágú és jellegű ruházatot hordanak, illetve az amerikai polgárháború előtti rabszolgatartó korszak ültetvényeseinek felöltőit, miközben egy mesterséges karibi hangulatot próbálnak előcsiholni belőlük. Ez a mesterséges szkéné hasonló a westernéhez: a filmvilág által kitalált tárgyi és lokális atmoszféra, ami sose létezett. Hol található vajon ez a helyszín? Valahol a képzelt Karib-tengeren, ahonnan már csak a kalózok hiányoznak a teljességhez. Az igazán borzasztó az egészben, hogy csöpögősen idilli, mind a filmbeli helyszín, mind az víz alatt vagy a szárazföldön lévő társadalmi berendezkedés és maguk az emberek. Ursulán, a boszorkányon kívül az egyedüli zavart ebben az álomszerű egyensúlyban csak egy-egy vihar jelenti, vagy, hogy Eric herceg igazi ifjúmunkáshoz illő vakmerőséggel rendelkezik, amiért anyjának, a királynőnek emelkedik olykor a vérnyomása.

És itt a tárgyalt filmalkotás kínzó Achilles-ínja. Annyira próbálkozik megmagyarázni Ariel bőrszínét, hogy a sok magyarázat már-már önvádba csap át. Kiderül, hogy bizonyos Korall-hold napja van, ezért a mesebeli 7 tenger hét bájos hableánya meglátogatja apjukat, Tritont, a tengerek urát valami gyűlés miatt. Minden tenger egy-egy földrajzi területet reprezentál, így lesz ázsiai, fekete afrikai, kreol, nordikus és sok más rasszbeli hableány, mint valami uszonyos olimpiai ötkarika. Triton tehát egyfajta szoknyapecér Zeuszként körvonalazódik, amíg a párbeszédek alatt ki nem derül az amúgy kaukázusi uralkodóról, hogy csupán egyetlen felesége volt… Akit az emberek öltek meg, ezért azokra igencsak neheztel a lányaival együtt (kivéve Ariel). Ennek hangot is ad lányaival egyetértésben, amikor a víz alatti, elsüllyedt hajóroncsok eltakarítása közben szapulja a vizeket szennyező emberiséget, és hogy azok „nem tisztelik az egyensúlyt”. Mivel nem derül ki a gyűlés oka, hát ez a fajta önkéntes hulladékvadászat és ökokritika lehet talán maga az ünnep. De nemcsak a tengerek uralkodó fajának van baja a szárazföldet birtoklóval, az emberek se kedvelik a sellőket, főleg a szerintük a kereskedelmi hajók vesztét okozó Tritont. A kibékíthetetlen ellentétet a két nonkonformista, Eric és Ariel csámpázó Rómeó és Júlia románcának kell helyrehoznia. Ezen kívül Eric ugyan herceg, de adoptált, és színesbőrű az özvegy királyné is. Szóval egyetlen „jó szándék” megannyi magyarázkodása csak több zavart okoz az értelmezésben, ezzel is ködösítve, tovább nehezítve a témát.

Színészi játék szempontjából sajnos kiemelést érdemel a főszerepet játszó énekesnő pocsék alakítása. Amíg mindenki más könnyedén vette a nem túl megerőltető munkát, neki sikerült kevésbé meggyőző grimaszokból és az éneklésbe vitt mimikából egy nem túl élvezetes manírt felépítenie. A gonosz boszorkányt játszó Melissa McCarthy pedig elérte azt a kétes dicsőséget, hogy kisugárzásának köszönhetően a film legvonzóbb karakterét sikerült alakítania. Ursula a rajzfilmben a gonosz női karakterek egyik archetípusa volt, és amúgy egy ’80-as évekbeli transzvesztita diszkóénekesről, Divine-ról lett anno mintázva. De ugyanígy járt Szörnyella de Frász is a 101 kiskutyából, mivel Emma Stone Szörnyellája (Cruella, 2021) a színésznőnek köszönhetően szintén az elutasítandó szörnyületet átpolarizálta elbűvölő vonzalommá egy igencsak visszataszító karakter esetében. Egy film esetében egyáltalán nem mindegy, hogy a néző melyik karaktert tartja szimpatikusnak, tud vele azonosulni, vagy kelt benne érzelmeket. Egy mesebeli gonosz legyen megjelenésében is visszataszító, így kisúlyozhatóbb a negatív vonása. De ez a kis hableány nem éppen a konzervativizmus mintapéldánya.

Sok apróságot szóba nem hozva és az eddigiekből összegezve ez a Kis hableány éppen a merész koncepciója miatt nem válhat kasszasikerré vagy kultfilmmé, és jobb esetben szirénhang nélkül elmerül a mélységbe. A probléma csupán szerkezeti, de éppen ezért fajsúlyosabb: a biztonságos érintetlen történetet – amely napjainkba már inkább banális és idejétmúlt, főleg a leány naivsága miatt – esszenciálisan akarta kibelezni, mint egy halat úgy, hogy közben rajta hagyta a pikkelyt. Vagy másik képletes hasonlattal élve: a sült halat nem lisztbe, hanem porcukorba forgatta meg elkészítés előtt. Az eredmény ugyanaz lesz, de az íze… Ha már porcukrot választ a készítő, akkor viszont más ételt kellene készíteni, mondjuk édességet. De pontosan ehhez a változtatáshoz nem volt meg a bátorság.

Adams

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment