Kitelepítési megemlékezés Budaörsön – Wittinghoff Tamás beszéde

(Budaörs, 2023. január 23. – Budaörsi Infó) Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata 2023. január 22-én megemlékezést szervezett a magyarországi németek – 1946-ban Budaörsön megkezdett – kitelepítésének 75. évfordulója alkalmából a Mindszenty József Római Katolikus Óvodánál. Cikkünkben Wittinghoff Tamás polgármester beszédét olvashatják.

A megemlékezés szentmisével kezdődött a budaörsi Plébániatemplomban.

A misét követően megemlékező beszédeket hallgathattak meg a jelenlévők a budaörsi Plébániatemplomban.

Beszédet mondott Ritter Imre, nemzetiségi parlamenti szószóló, Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere és Boros György, a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. 

Ritter Imre nemzetiségi parlamenti szószóló Nagy Imre felelősségét hangsúlyozó kijelentései miatt Wittinghoff Tamás polgármester – megváltoztatva eredeti beszédét – reagált az elhangzottakra.

Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármesterének beszéde: 

Bár egyre távolodunk a budaörsi németség elűzetésének időpontjától, ettől a borzasztó történelmi időszaktól, ám az emlékezés egyfelől erkölcsi kötelességünk, másfelől emlékeztet bennünket arra is, milyen tragikus az, amikor emberek ezrei kényszerülnek arra, hogy elhagyják otthonaikat, lakóhelyüket, hazájukat.

A szomszédunkban dúló háború, a hazai gazdasági és társadalmi krízis egyaránt arra figyelmeztetnek bennünket, mintha a történelem ismételné önmagát. Az önkény, a demokratikus szabályok megszegése hosszútávon beláthatatlan, sokszor tragikus következményekkel járnak.

A következő néhány percben arra teszek kísérletet, hogy a korabeli források alapján érzékeltessem, a ténylegesen végrehajtott kitelepítést mennyi apró lépés előzte meg. Hányan asszisztáltak hozzá a megelőző két évben, mennyien néztek félre, hány és hány jogszabályt szegtek meg, értelmeztek át szabadon, miközben alig leplezetten, de a folyamatok mélyén végig ott lappangott a haszonszerzés vágya, hozzájutni mások értékeihez, vagyonához valamilyen hazug indokkal.

Az 1945-48 közötti időszakban meglehetősen korlátozott volt a demokrácia Magyarországon, hiszen az itt állomásozó szovjet haderőre támaszkodva az oroszok erőteljesen beavatkoztak a belpolitikai folyamatokba. A társadalomnak az elmaradt őszinte szembenézés helyett nagyon gyorsan bűnbakra volt szüksége, ami elfedi, hogy milliók remélték Hitlertől a trianoni probléma rendezését, és sokan a végsőkig tartottak ki mellette. S miként a 30-as években a zsidóság volt a kikiáltott bűnbak, minden baj okozója, a háború után a kollektív bűnösség elve mentén a hazai dolgos és vagyonos németség vált célponttá.

A velük szemben megvalósuló diszkrimináció már akkor elkezdődött, amikor még el sem hagyták az utolsó harcoló német csapatok Magyarország területét.  Az ideiglenes kormány által megfogalmazott, 1945. március17-én kelt földreformrendelet alapján a hazaárulóktól, nyilasoktól, fasiszta vezetőktől kell elkobozni a földosztáshoz szükséges területeket. Ám amikor e rendelkezés felsorolja, hogy ki tekintendő hazaárulónak, felbukkan egy döbbenetes kategória: „…aki ismét felvette német hangzású családi nevét.” 

Azt fontos tudni, hogy a magyar hatóságok az 1920-as években Trianon lázában égve erőteljes kampányt folytattak a németség körében is a névmagyarosítás érdekében. Ám amikor Hitler révén a második bécsi döntéssel korábbi magyar területek kerültek vissza Magyarországhoz, akkor mintegy hálából a Német Birodalomnak, megint fordult a széljárás. Újabb rendelet született, miszerint „A német népcsoporthoz tartozó személyeknek joguk van arra, hogy a családjuk által előbb viselt nevet újra felvegyék.” Így lett hát később „hazaáruló” az, aki ekkor „jó hazafiként” a szabályozásnak megfelelően járt el.

Gyermekkoromban sokáig nem értettem, hogy apai nagyapám testvérei, a pap Ernő bácsi, s a tanítónő Edit néni, miért a Várhegyi nevet viselték.

Aztán nagypapa elmesélte, hogy a nehéz időkben milyen megpróbáltatások érték őket, de ő úgy döntött, hogy a háború után már semmije nem maradt édesapjától az emlékeken kívül, csak a neve. Azt nem adja. Rettentően büszke voltam rá! Mellesleg 1945. április 4-én az első intézkedések során rúgták ki állásából, német neve, származása és keresztény-középosztályi múltja miatt. Persze pár hónappal később visszahívták fiókvezetőnek a már állami bankba, rájöttek, nem árt a hozzáértés…

A 45 után meginduló földreform során, teljesen törvényellenes módon, a földrendező bizottságokból elkezdték kizárni a németséget. Így történt ez Budaörsön is. Az Országos Földbirtokrendező Tanács egyszerűen felülírta a magasabb szintű jogszabályt.  A méltánytalan eljárás ellen tiltakozó Riedl Istvánnak azt válaszolták, hogy  „…a törvény szelleméből egyértelműen kiolvasható, hogy a magyar nincstelenek földhözjuttatása a cél.” 

A földosztásnál és a háború végén elmenekültek házainak kiosztásánál is erőteljesen érvényesültek a pártszempontok. A közelgő választásokra mindenki jó pontokat akart szerezni. Budaörsön a Nemzeti Parasztpárt volt a legaktívabb. Ha a településre érkező aktivistáiknak megtetszett egy-egy ház, akkor cédulákat ragasztottak rá »A Nemzeti Parasztpárt által lefoglalva« szöveggel.” Amikor a település jegyzője tiltakozott, lejárató újságcikkeket jelentettek meg róla, hogy eltávolítsák állásából. Ezt a módszert sem ma találták ki…

Amikor a délvidékről menekülők elhelyezése vált egyre komolyabb problémává, már teljes természetességgel találták meg a német többségű településeket. 

A belügyminiszter a német nemzetiségűek által lakott községeket jelölte ki, ahol a lakások 1/3-ad részét ki kellett üríteni és a svábokat egymással össze kellett költöztetni. Persze az gond volt, hogy a német többségű falvakban is éltek más nemzetiségűek, ezért egyre tágabb definíciók születtek arra, hogy ki tekinthető svábnak. Az egyik főjegyző már így utasította alárendeltjeit: „Sváb az, akinek a neve sváb, aki németül beszél vagy ruházata a sváb lakosság ruházatával azonos. E tekintetben tehát nem az összeírás adatait kell figyelembe venni.”

Veres Péter író, a Nemzeti Parasztpárt vezető politikusa már odáig ment el a jogfosztásokat megalapozó definíció gyártásban, hogy szerinte „…ki kell mondani, minden sváb elvileg fasiszta és volksbundista. Ennek ellenkezőjét a sváboknak maguknak kell igazolniuk.”

Az eredeti jogszabály szerint az összeköltöztetésre ítéltek magukkal vihették az ingóságaikat. Aztán már ez sem számított, megint a főispán avatkozott be, mondván: „Amennyiben az illetők részére kiutalt lakásban bútor, vagy más felszerelés nincs, utasítom, hogy sváb lakosoktól szerezze be ezeket a felszereléshez szükséges bútorzatokat.” 

A zűrzavar miatt egyre nehezebben ment a földek megművelése is, ami nem csoda, ha csak egyetlen példát említünk ebben az ügyben. Ha egy német származású személy jelentkezett az elöljáróságnál, hogy a községnek kiutalt vetőmagból adjanak neki, nem kapott, arra hivatkozva, hogy az a Népgondozó Hivatal tulajdonát képezi, és csak telepeseknek adható. 

Az időközben megszületett kitelepítési rendelet szintén igen tágra húzta meg az érintettek körét. A hangsúly már egyáltalán nem a háborús bűnök elkövetőin volt.

„Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres alakulatnak tagja volt.” 

A sok fájó pont közül is kiemelkedik a népszámlálási adatokkal való visszaélés. Hiszen az 1941-es népszámlálás idején a félelmeket csitítandó hivatalos nyilatkozatban szögezték le, hogy „bármilyen nemzetiségnek vagy anyanyelvnek az adatszolgáltatása által történő teljesen szabad bejegyzése utóbb semmiféle politikai vagy egyéb hátránnyal nem fog járni.” 

Amikor a Központi Statisztikai Hivatal mégis kiadta ezeket a bizalmas és sorsokat eldöntő információkat, egyedül Bibó István tiltakozott, és egyúttal a hosszú távú következményekre is figyelmeztetett.

„Az adatok kiszolgáltatása az országos statisztikai érdekek igen súlyos sérelmével járhat és a jövőben a bevallások őszinteségét és valódiságát nagymértékben veszélyezteti nem csak anyanyelvi és nemzetiségi téren, hanem más adatfelvételeknél is.”

Ráadásul, mint a későbbi kutatásokból kiderült, például Budaörsön a Volksbund egyik vezéregyénisége önkényesen írogatta be olyanokról is a német nemzetiséget és anyanyelvet, akik magukat magyaroknak akarták vallani.

Időközben megtörtént az is, amit a hazai politikai elit annyira várt: a győztes nagyhatalmak rábólintottak a kitelepítésekre. Gyöngyösi János külügyminiszter már 1945-ben kendőzetlenül és cinikusan beszélt arról, hogy miért olyan fontos ez: „Ha egyezik a szövetséges nagyhatalmakkal a mi intézkedésünk, az bennünket a felelősség alól nagymértékben mentesít.” 

Mire elérkezett 1946. január 19., Budaörs eddigi történetének legborzalmasabb napja, addigra már ezerszer alázták meg, csapták be, fosztották ki a német nemzetiségű polgárokat.

És ha valaki azt gondolná, hogy akik a több éven át tartó vesszőfutás után is maradhattak, immár nyugalmat lelve, hát az téved. 1948 októberében a budaörsi szakszervezetek, a pártok, és a Szabadságharcos Szövetség közös határozatot hoztak, miszerint: „…az alant felsorolt sváb nemzetiségű egyének a községünkből el legyenek távolítva, illetve ki legyenek telepítve, mivel nevezettek mind a mai napig nem találták meg a demokráciába vezető utat.” A feljelentésben 99 német név szerepelt.

Szerencsére, különösen itt Budaörsön mi nem ítéltettünk felejtésre. Az adatok, a kutatások bárki számára hozzáférhetőek, számtalan olyan alapos és remek tanulmány született, mint például Marchut Rékáé, akinek az írásából sok konkrétumot vettem át magam is.

Arra szerettem volna rávilágítani ezeknek a dokumentumoknak a segítségével, hogy itt nem egyetlen szörnyű intézkedésről volt szó. Az események hosszú láncolata vezet mindig a tragédiákhoz, amikor a hatalom, a politika semmibe veszi a törvényességet, és rájátszik az emberi természet sötét oldalaira. Csak a múlt alapos ismerete ad esélyt arra, hogy időben felismerjük ezeket a veszélyeket. 

A beszédeket követően koszorúzás volt a Mindszenty József Római Katolikus Óvodánál található kitelepítési emléktáblánál.

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment