Filmkritika – Wonder Woman

(Budaörs, 2017. július 1. – Budaörsi Infó) Mint az ókori kultúrtörténet és az antikvitás nagy tisztelője és hódolója, igencsak nehezére esett e sorok írójának rávennie magát a DC képregény-kiadó mamutcég legújabb filmadaptációjának, egy amazon hercegnő főszereplésével játszódó film megtekintésére. Jól ismerve Hollywood mindent a látvány és a hatás alá rendeléséből származó torzítási szokásait, tudni lehetett, hogy sok újraértelmezést és átköltést fog tartalmazni, ugyanis nem szabad se keresni, se elvárni az évezredes mítoszok és népi hiedelemvilág felé való hitelességet a filmtől. De mivel egy korábbi írásban egyfajta extrapolációra került a Wonder Woman, ezért nem lenne tisztességes, hogy magáról a filmalkotásról en face ne képződne némi iromány is.

A feladat nem esik nehezére annak, aki ahhoz a ritka újságírói és szubkulturális fogyasztói halmazhoz tartozik, amely a jelenlegi szuperhősös, egyetemes filmszakaszt meghatározó két amerikai képregényt gyártó óriáscég, a Marvel és a DC párharcának a sikerességet tekintve permanens vesztésre álló utóbbiját ismeri inkább kellő alapossággal.

Sőt, éppen az antikvitás szeretetéből adódóan a Wonder Woman franchise alapos ismerője, habár utóbbira semmi szükség. Mivel láthatóan a DC jegyeladási csodát ígérő csodafegyverét, a novemberben debütáló Igazság Ligájának egyik proto-spin-offjának szánt (értsd: a szuperhős alakulat tagjait bemutató önálló filmek) eme alkotást jó előre megrágták történetileg, hogy könnyebben csusszanjon le a torkon később a nagyobb filmes opusba mártogatva.

Tehát elhagytak belőle mindent, amit eredeti kiötlője, William M. Marstonhoz köthető volt, nem mellesleg az antik görög mitológiához a nevükön kívül (amazon) sajnos nincs más közük.

Az amazónok tragikus mitológiai alakok: szép fiatal nők harcos népe, akik hősiesen küzdenek, és mégis mindig legyőzetnek. Héraklésznek is nekitámadtak, és Trója alá is vonultak. Hektór halála után királynőjükkel, Pentheszileia vezetésével jöttek a trójaiak segítségére, viszont ő is belefutott Akhilleusz kardjába. Amikor holtan rogyott össze előtte, Akhilleusz szerelemre gyullad iránta és holtában elsiratta megölt ellenfelét. Therszitész, a legrútabb férfi a görögök között, gúnnyal illette érte, de az isteni hős Akhilleusz megöli a gyáva gyalázkodót is.

Wonder Woman, magyarosan, de alig használva: Csodanő, a képregénykultúra kivirágzása előtti, ún. aranykor gyermeke, az első modern szuperhősök egyike, ezen felül az első női karakter.

Létrejötte egy amerikai különc pszichológus, mellesleg a hazugságvizsgáló feltalálója, William Moulton Marstonhoz köthető, aki a hivatalos praxisán kívül kacérkodott a friss szórakoztatóipar egyik újonc médiumával, a képregénnyel, és eldöntötte, hogy pszichológiai alapozású karaktert hoz létre az All Star Comics-nál (ezt nem titkoltan marketingfogásnak szánta, hogy több olvasót vonzzon).

Létrejöttében szerepet játszott, hogy a még gyér szuperhős palettán még nem szerepelt nő, tehát egy piaci rés betöltése mindig kecsegtető lehetőség, másodsorban, magánéletének köszönhetően (kvázi bigámiában élt) erős női behatást érte, és ebből tudott meríteni, értelmiségiként pedig csodálta az antik mitológiát, így nem volt kérdés, hogy hová fog nyúlni az ötletekért. Megszületett tehát a domináns nő, az alfa-nőstény prototípusa, amely csakis amazon lehet.

Az amazonok Arész és Harmónia lányai, harcias nők, akik Görögországtól északra vagy északkeletre éltek. Nem tűrtek férfit, de időnként idegenekkel egyesültek, hogy népük ki ne pusztuljon, de a fiúgyermeket megölték. Nevük jelentése melletlen, mert a monda szerint a jobboldalit belőlük levágták, hogy ne akadályozza őket a fegyverek kezelésében.

Csodanő anyja Hippolüté, Themiscyra királynője, tehát valódi hercegnő, ezzel vége is az eredeti mitológiának, a többi Marston-i ihletettségű: attribútumai az igazság lasszó, a puskagolyót elhárító karperec, a dobófegyverként használható tiara, néha pedig kard és pajzs, amit természetesen az olimposzi istenek kovácsa, Héphaisztosz készített.

Az első képregény megjelenésének ideje, 1941 decembere emlékezetes az amerikaiaknak a hetedikei Pearl Harbor elleni japán támadás és az azt követő háborúba lépés okán. Ezért sem egészen véletlen, hogy Wonder Woman is amerikai patriotizmust képviseli, amerikai szimbólumokkal teletűzdelt öltözékkel, mint pl. Amerika Kapitány (kék alapon fehér csillagok, fehér-vörös színkombinációk, sas szimbólum).

Ő is harcol Amerika ellenségei ellen, kik az utolsó ‚demokratikus védőbástyát’ fenyegetik. Marston célja tudvalevőleg az volt, hogy egy olyan dominát mutasson be, aki közben ízig-vérig nő. A kettő közötti ellentmondás mindenki számára nyilvánvaló lehet, rámutatva, hogy nem hiába volt különc pszichológusnak is Marston. Sikerült ugyan külsőleg idealizált, tehát vonzó és szép nővé rajzoltatnia, belül – mentálisan, ami ugyanannyira fontos nemi tényező, mint a fizikai megjelenés – viszont férfi ‚gender’-t hozott létre, ami hiteltelenné teszi a képregényen végigfutó különböző anyáskodó szerepköröket, mert azok inkább atyáskodások, ha női lelkület nem társul hozzájuk.

De mit tesz ehhez, vagy éppen vesz el Hollywood, a filmművészet zászlóshajója? Először is térben, időben, és a hasonló alkotások kontextusába ágyazva kell megszemlélni a filmet.

Szuperhős-érát élünk, tehát legkevesebb negyedévente egy szuperhős filmpremier szerepel a világ moziijainak műsorlistáján. Ezek vagy hosszú kiforralású supergroup-ok (X-men, Bosszúállók, Suicide Squad, Igazság Ligája, stb.) vagy önálló alkotások (pld. Deadpool). Műfajukat tekintve egytől-egyig akciófilmek, tehát pestiesen szólva: „csihi-puhi,” majd a világ végül megmenekül.

Unalmas sztori? Az! De be lehet vetni a modern számítástechnológiát látványgenerátorként és a filmvetítés minden újdonsült élményét (IMAX, 3D, stb.) a befogadására?

Igen! Ezen okok miatt még néhány évig nem csitul a szuperhős dömping. A Wonder Woman se különb a deákné vásznánál, sőt, a fokozódó élményt nyújtó műfaj méltó részeleme, 2017. egyik emlékezetes, de műfaji kötöttsége miatt cseppet sem briliáns filmje.

Ennek egyik oka a főszereplő, a volt izraeli szépségkirálynő, Gal Gadot megjelenése, habár színészetet még tanulnia kell, mert a varázslatos mosolyon kívül a többi érzelmet hiteltelenül tudja még kifejezi. Ha nem ’tudatlan’ amazont játszana el, hanem egy drámaibb szerepet, akár Arany Málnával jutalmaznák az illetékesek; de így még jobban kidomborítja a naivságát a karakternek, amely nem ismeri az emberek világát.

Nagyon ötletes és érezhetően korszerű, hogy az első világháború idejére és helyszíneire teszik a történetet, amit éppen az elmúlt években kaptak fel a videojáték-készítők, megunva az egysíkú normandiai partraszállás és a ’gonosz náci’ toposzokat, bár messzire nem jutottak, a németek itt is a bajok forrását jelenti.

Több, akár a laikusok által is könnyen megfigyelhető logikai és kauzális (ok-okozati) hibát rejt a film, ami a forgatókönyvírók és a dramaturgok közös hibájából ered. Még az elején sikeresen csónakáznak át az Márvány-tengertől egészen Londonig egyetlen éjszaka alatt (!), ami szinte a teljes Földközi tengert jelenti távolságban.

A fő galibát okozó, természetesen női antagonista, aki mérges gázokat készít és sok ezer ember haláláért felelős, annak sorsa végül elsiklik a történetben, holott az amerikai film jellegzetes vonása, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését.

A legtöbb szöveggel rendelkező karakter tipikus stock, vagyis valamilyen unalommá szokott skatulyában tetszeleg, ami éppen a megszokás miatt garantálja a mosolygós helyzeteket. A szüfrazsett titkárnő viszont nincs teljesen kidolgozva, pedig politikatörténetileg egy ilyen kvázi feminista élű filmben ez plusz értéket tudott volna nyújtani.

Ebben a filmben megtalálható minden, amit úgy gondolják a stúdiók, hogy a nézők elvárják: pörgős akciójelenetek, amelyek koreográfiáját a rendelkezésre álló technológiával túltelített látványba rögzítettek, egy kicsi romantika, egy kicsi bohóckodás, egy kicsi moralizálás.

Az ösztrogéngőztől nem kell tartani, az amazonok szigetéről még azelőtt eltávozik a cselekmény, mielőtt még a legfeministább mozinézőben is kérdések kusza halmaza keletkezne a teljesen nők által alkotott társadalom lehetséges fenntartását illetően.

Talán egyetlen egy, de annál nagyobb ereje van a Wonder Woman filmnek a többi szuperhős alkotáshoz képest, az pedig a példaképmutatás a nagyon fiatal lányok részére.

Mind a szüzsé és mind a fabula igencsak könnyedére sikeredett, könnyen érthető a legkisebbeknek is, a legerőszakosabb jelenetben sem folyik vér és a legtöbb végzetes sebet az amúgy is lélektelen puskagolyó okozza, így nem meglepő, hogy a vetítéseken teljes családok ülnek be gyerkőcökkel, akik már értik a filmnyelvet, de nem képesek még műveltségként integrálni elméjükbe.

Ők csak annyit látnak, hogy van egy csodaszép főszereplő hölgy (amilyenekké természetesen ők is válnak majd), aki erejével és ügyességével fogva uralja a környezetét, a rossz ellen harcol és győzedelmeskedik, majd a szeretetről papol – ez a legfurcsább fogás egy amazonnál! -, és az első adódó alkalomkor elveszíti szüzességét.

Igen kérem, ez a XXI. század populáris tömegkultúrája a jenki globalista világfelfogás szerint, ahol a szexualitásra felkészítést már pubertás ellőttre időzítik és a női erények eme legértékesebbjéről szót se ejtenek már.

Adams

facebook:

0 Komment