Filmkritika – Super Mario Bros. A film (2023)

(Budaörs, 2023. május 2. – Budaörsi Infó) A 2023-as év első felének mozimeglepetése világszinten az egyszerűen csak Super Mario Bros. Movie című, mindössze 93 perces animációs film, amelyet egy videojáték karakterről készítettek.

Dacára a filmkritikáknak, a jegyeladásból szépen csilingelő kassza váratlan dallama és a filmesztétikai érzékkel kevésbé felvértezett, de többséget adó mindennapi nézők (köztük a célközönség, vagyis a gyerekek) által pedig igencsak dicsért produkció ezért felkelti a bemutatótól számítva akár egy hónap távolságból is a kíváncsiságot és a figyelmet.

A névadó Mario, a japán Nintendo videojáték-konszern egyik legismertebb franchise neve, aki egy bajuszos vízvezeték-szerelő, és a Luigi nevű, hasonló megjelenésű testvérével kalandos történetben hódítja meg a még ártatlan fiatalság szívét. Az első videójáték még játéktermi arcade-ként jelent meg 1981-ben, és a ’90-es évek első felében a Nintendo által készített, minden 10 év körüli gyermek vágyálmának, a Gameboy-nak volt a legismertebb videojátéka. Azóta persze sok idő eltelt és eme animáció készítői közül is sokan ebbe az Y-generációba (cca. 1981–1996) tartoznak, tehát adva volt az a fór, hogy szívvel és lélekkel dolgozzanak a feladaton, vagyis a Mario vetítővászonra adaptáláson. A feladat pedig éppen azért nőtt óriásira, mert a Mario azóta is rendre megjelenik különböző játékplatformokon rengeteg új történetszállal és karakterrel, amely kincsestárként állt rendelkezésre, akár egy filmvászonra való megjelenítésre. De mit is nyújt a Super Mario Bros. A film a nézőnek?

Ha egy filmalkotást a forma/tartalom kettősségén keresztül kell értékelni, akkor természetesen várható, hogy egy animációs film – főleg, ha háromdimenziós szemüvegben nézzük – elsődlegesen a formára, vagyis a megjelenésre, a külsőségekre fogja helyezni a hangsúlyt. Senki nem lepődhet meg, hogy nem kap filozófiai bölcsességet, éli át a katarzist vagy a világra való rádöbbenést egy animációs alkotástól. Főleg nem akkor, ha annak célcsoportja a gyerkőc-társadalom. Ez esetben elég, nemkülönben elvárás a fantáziadús karakter, a könnyű megérthetőség, a könnyed és ártatlan szórakoztatás, a gyermekded izgalom.

A Super Mario Bros érezhetően túl sokat szeretne nyújtani, de erre nagyon kevés vetítési ideje van. Nem várható el egy 6-10 évestől, hogy kettő, esetleg három órát üljön teljes figyelemmel, nyugton a moziteremben, hogy minden szereplő története kibontásra kerüljön, minden eseményt meg megmagyarázzanak és még logikusan körbe is bástyázzanak. Ez unalmas nekik, és egyébként is a felnőtteknek szóló filmalkotásokhoz tartozik. Innen a ritkaságszámba menő alig másfél órás karcsú időtartam. Ebbe az időközbe viszont 3 órára való dramaturgiát sűrítettek össze, ami néma mormogást vált ki a felnőtt nézőből. De a hiba jelen esetben a néző „készülékében” található, nem az adásban.

Hiába töri a fejét a szőrszálhasogató 21 évnél idősebb néző, hogy mióta van olasz kolónia New York Brooklyn városrészében, hiszen a Little Italy Manhattan-ben található. Ugyan a Nagy Alma csatornarendszere valóban a világ egyik legfurcsább tája, mégis nehéz elgondolni, hogy féreglyukak nyílnak belőle egy fantáziavilágba (bár aki járt már NYC-ben, ezen meg se lepődik). Továbbá behatárolhatatlan a karakterek életkora, ha van bármilyen kapaszkodó a fiatalkorukból, az pedig nagyon suta és elégtelen. Nem tudjuk – az aligha rejtetten főszereplő – Peach hercegnő eredettörténetét, mégiscsak valahogy hercegnő lett, de viszont olyan „tökös”, hogy a ’80-as évek egyszemélyes-hadsereg akcióhősei motivációs tréninget vehetnének tőle. Illetve nem tudjuk az okát, miért jó a főgonosznak, hogy igába hajtsa a fantáziavilágot és ehhez mi köze a szerelemnek, amit érez. Miért antropomorf minden karakter, kivéve a hercegnőt és az odatévedő egyéni vállalkozó testvérpárt? Több tucat kérdés vetődhet fel, de feleslegesen. Vannak a világon még elfekvőben olyan dolgok, amiket nem kell analizálni, mivel ez a műfaj lényege. Ezt hívják mesének… És a Super Mario Bros. egy mese. Naprakész vizuális grafikával, tehát a mai zsenge nemzedék egyik fontos kulturális mérföldköve (ahogy a Disney-vasárnap volt a magyar Y-generációnak anno) lesz hamarosan.

A lényeget tekintve a tárgyalt alkotás tökéletesen megfelel azoknak az elvárásoknak, amit mind az alkotói, mind a célcsoportja elvár tőle: minden percében élvezetes és dinamikus, látványos, és képes a nyiladozó értelembe különböző magokat vetni. Az egyik ilyen mag – vigyázat, nem sárkányfog-vetemény! – a munka propagálása. A munka, vagyis a kétkezi szakmai foglalkozás. Igaz, azon túl sokat nem mutat, hogy egy csőkulccsal egyetlen húzással minden csepegő csap megjavítható, de legalább végre az igazi munkásértékrend is megelevenedik egy mesében. Igaz, hogy a posztindusztriális társadalomban a szakmunka vesztett értékéből és jelentőségéből a mai nemzetgazdaságokban, de fontossága éppen hogy felértékelődött. A kétkezi „melós” sokkal életrevalóbb, mint három akadémikus, ha mondjuk elromlik az autó, elfújta a vihar a cserepeket, csőtörés történik stb. A modern mozis mesék diszkrét hibája, hogy mismásolja a gyermekkor igazi kérdéseinek szféráit: hogyan legyek értékes felnőtt. Helyette kapjuk a született hercegeket, hercegnőket, szuperhősöket, varázslókat stb. Talán a L’ecsó (Ratatouille, 2007) volt az egyetlen igazi animációs mese, amely a szakmunkát dicsérte. Inderekt módon, de a „melós” ideálja a Super Mario Bros. egyik különleges húzóértéke. A többit (hősies helytállás, bátorság, felelősség vállalás, a jó ügyért való kiállás, stb.) mindig elsütik a mesékben, ezért csak toposz jellegűek.

Mit kap tehát a gyermek-néző, aki ösztönösen keresi és megleli az ideáljait a mesékben ez esetben? A leánykák hősnek egy amazontermészetű, éles eszű hercegnőt, aki ugyanolyan profin ért a verseny motorkerékpárhoz és a hideg-kézifegyverekhez, akrobatikus, illetve teljes erejével a népe jólétéért küzd. Akinek megjelenése (ócska fajelméleti szóval: árja, vagyis tökéletes termetű, szőke hajú, kék szemű) ebben a Woke-os, Safe Space-es nyugati világban szinte provokációnak számít. De legalább autentikus, hiszen így álmodták meg japán alkotói egykor. Szóval nem egy agyatlan, üres, éneklő-nyekergő született hölgy-trónörökös, aki csak egy hasonló hercegre vár. Igaz, kérdéses, miért hercegnő Peach, ha nincs király vagy királynő? Bizonyára szerénységből…
A fiúcska nézők pedig szintén kapnak azonosulási karaktereket. A testvéri szeretetből ötösre vizsgázott Mario-t, aki sose adja fel (idealista típus) és Luigi-t, aki csak sodródik az árral, de ha valóban szükséges, odateszi magát (materialista típus). A főgonoszt pedig minden baljós tulajdonságával együtt nehéz utálni, hiszen csak szerelemes. Publilius Syrus híres szentenciája meg is magyarázza: „Amikor szerelmes vagy, nem vagy eszednél, mert ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes.” Különös báj, hogy a betétzene egytől-egyig jogdíjas, és elsődlegesen a ’80-as évek slágerei (pld. a-ha: Take On Me). Ezzel egyszerre bűvölik el a szülőket (Mario első felhasználóit) a nosztalgia-faktorral és a gyermekeknek ízelítőt adnak egy, a mainál jobb popzenei korszakból.

Mindent egybevetve: a karakterek egyszerűek, de nagyszerűek; a látvány kiváló; a tanulság a megszokott, mégis megunhatatlan; a történet ugyan túlnagyolt narrációjú, de ettől még követhető és élvezhető. Kicsinek és kísérőnek egyaránt élvezetes alkotást hoztak össze az Illumination Entertainment-nél a készítők. Külön dicséret is illeti őket, hogy az eredeti platform-játék megmagyarázhatatlan elemeit (akadályok, gombák, üthető elemek, zöld cső stb.) ízlésesen helyezték el a történetbe, nem ütnek szöget az ember fejébe. Ilyet például: – Miért van akadálypálya? – Miért, miért… mert ez egy mese.

Adams

(Budaörsi infó)

facebook:

0 Komment