Világi szemmel a Karácsonyról

(Budaörs, 2015. december 21. – Budaörsi Infó) „Nyakunkon a karácsony, és nem a szívünkben!” – sóhajtanak fel egyre többen a XXI. század hajnalán, napjainkban. És való igaz, közeledik a keresztény-kultúrkör legszentebb és leginkább ható ünnepe, a Khrisztosz, tehát a Megváltó születésének évfordulója. 

 

 

A történelmi Jézus születésére ugyan semmilyen bizonyíték nincs, arra se, hogy egy szűztől, nevezetesen Máriától december 25-én jött volna világra (még az evangéliumok sem adnak meg dátumot!), mégis az első egyetemes zsinat, amelyet egy római császár hívott össze, már rendelkezett az időpont megadásával. Egy olyan egyházügyileg fontos tanácskozáson és irányszabáson, mint a zsinat, amelynek döntése kihat az egész birodalom szellemi és vallási életére, politikus által levezényelve igencsak gyanús, hiszen ott bizonyára a politika nagyobb hangsúlyt kap, mint a vallási meggyőződés, pedig 325-ben a Niceában (ma a törökországi Iznik), I. Konstantin akarata ellenére nem lehetett volna meghozni az azóta is alapvető keresztény hitnézeteket.

Miért éppen a latin naptár tizedik hónapjának (decem = tíz) végére kellett rögzíteni a nevezetes születés emléknapját? Az ok sokkal világiasabb: ennek köszönheti a keresztény vallás, hogy sikeresen ki tudta szorítani a konkuráló pogány vallásokat és egyedülivé tudott válni Európában.

Jézust a rómaiak feszítették meg, akik sokistenhitűek maradtak utána még több száz évig, mire a Római Birodalom hanyatlásának végstádiumában az uralkodója is keresztény hitre tért. Addigra viszont az uralma alatti népek vallási térképének fehér foltjait néhány keleti vallás és misztérium serényen satírozgatta már. Ilyen volt az egyiptomi eredetű Ízisz kultusz, amelyben elsődlegesen a nők serénykedtek, és a távoli Perzsiából eredeztethető Mithrasz kultusz, amelyben a Római Birodalom megalapozói és fenntartói, a katonák jeleskedtek. Hogy mennyire elterjedtek és közkedveltek voltak ezek a zártkörű, de mégis átfogó jellegű vallási meggyőződések, a mai Magyarországon, mint egykori Pannonia provincia, Róma ezen távoli területén is megtalálhatóak voltak helyszíneik: Ízisz templom Savariában (a mai Szombathely), Mithrasz kamra pedig Aquincum polgárvárosban (a mai Óbuda), meg még három további helyen látható napjainkban is. Utóbbi központi alakja, a nevét is adó Mithrasz, a Napisten, mint a fény és élet szimbóluma legyőzi a sötétséget és gonoszságot megtestesítő ellenfelét, a bikát. Szertartásainak sűrűsödése éppen a téli napfordulóra esett (az északi féltekén ez december 21.), arra a csillagászati pillanatra, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól, tehát az év legrövidebb nappalának, ebből következően a leghosszabb éjszakájának az alkalma. A Megváltó születésének erre az időpontra helyezése a mai szóhasználattal élve tökéletes marketing fogás: a pogány ünnepek ellen nem az ellenérzést kiváltó beszüntetéssel kell harcolni, hanem ki kell sajátítani őket. A karácsony, mint a fény ünnepének lényege innen származik, nem a szentírásból, ahogy az ünnepi étel és italfogyasztás sem, amely a római Saturnalia (aratóünnep és vigasság az őszi vetés befejezésekor) hozománya hasonló okból kifolyólag.

Viszont egy magát kereszténynek vallónak, egy számára fontos ünnep kialakulásának története és összefüggései mit se számítanak, hiszen neki nem a rideg tények adják a hitet, bizonyosságot és az erkölcsi értékrendet, hanem annak megélése. A vallásokban ugyanis nem a realitás az elsődleges, hanem az, hogy igazságként fogadják-e el, vagy sem.

Ahogy családtagjainkra, rokonainkra, barátainkra és ismerőseinkre sem csupán akkor érdemes kiemelt figyelmet fordítani, amikor születésnapjuk van vagy éppen valamilyen különleges alkalom folytán a figyelem központjába kerülnek, hanem egyfolytában, úgy az igaz keresztény érzületet sem szabad az év néhány napjára csökkentenie a hívőnek.

De mi a helyzet azokkal, a napjainkra többségbe került embertársainkkal, akik a szekularizált világ polgárai és semmilyen vallási meggyőződést és hevületet nem rejt mellkasuk? Vagy netán más vallásúakkal, esetleg az ateistákkal? A karácsony abban is bizonyítja erejét, hogy még ők is közvetlenül érintettek a hozzá fűződő rituálékban, csak nem meggyőződésből, hanem társadalmi hagyományként, szórakoztató elfoglaltságból, netán divathóbortból, ahogy Ázsiában teszik. Világnézettől függetlenül nagyon különleges apropó családunkkal való magasztos együttlétre, az ajándékozás örömére; a mindennapok szürkeségébe ideiglenesen fényeket varázsolni, az évi fáradalmainkat otthon kipihenni. Mindezt persze meglovagolja az ipar és a kereskedelem, mert ezek számára egyetlen szentség létezik csupán, annak viszont nem tartanak fenn ünnepet, de mindannyian áldozunk oltárán, amikor vásárlunk.

A karácsonyt nem kötelező megtartani, mégis aki kivonja magát élménye alól, az kirekesztettnek érzi magát még akkor is, ha semmilyen értéket nem tulajdonit neki, hiszen akkora össztársadalmi jelenség, amely az emberi érintkezés minden részébe beleivódott. A szívében kiüresedett és a felszínes ember csupán vásárlási nyűgnek, pénzszórásnak, giccses szemfényvesztésnek és álszenteskedésnek, vagy pusztán kötelező protokolláris formuláknak tartja, sok tekintetben jogosan, amihez ők maguk járulnak hozzá leginkább, mert amint vélekednek a dolgokról, úgy is állnak hozzájuk. „Ez is csak egy a sok közül!” – gyakran hallani tőlük. Pedig akkor viselkedünk megfontoltan és talán bölcsen, ha nem becsülünk le semmi olyat, amit többen fontosnak vélnek, még ha mi nem is értünk velük egyet.

Ha úgy nézzük, a mindenkori társadalmat alkotó három generációból csak a legfiatalabb és az idősebb értékeli súlyának megfelelően ezen ünnepet: az előző azért, mert még nem látja át, nem fogja fel a lényegét, csak, mint látványos és izgalmas eseményként éli meg, az utóbbi pedig a felhalmozott tapasztalat és tudás támasztékaival közelebb jutván az elmúlás pillanatához, befogadóbbá válik a vallásosság irányába.

A szinte végletekig elanyagiasodott modern társadalmaink a globalizáció égisze alatt a mindennapi értékteremtés mókuskerekében loholó munkaképes korúaknak nem ad lehetőséget a kézzel nem fogható, a szemmel nem látható dolgok megtapasztalására, mert a szellemi örömöket sikerrel cserélte le az érzéki örömökre a fogyasztói életmódjának szellemével. Hogy a Karácsony ennek a konzum-szemléletnek ellen álló utolsó végvár, vagy éppen hogy annak zászlóshajója, mindannyian csak önmagunkba tekintve kaphatunk választ, mert mi is alakítjuk annak szemléletét hozzáállásunkkal.

Az ünnepek arra valók, hogy az egybefolyó hétköznapok fojtogató tengeréből néha kinyújtsuk fejünket, még akkor is, ha az nem esik hirtelen jól.

(Budaörsi Infó/Mendemondász)

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.