Szveressük a Retrot? (színikritika)

A nagybecsű közönség talán utoljára tekinthette meg március 26-án a Csokonai Vitéz Mihály – Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak színművének modernizált adaptációját a Budaörsi Játékszínen Retroszerelem, avagy özvegy Karnyóné és a két szeleburdiák címen.

A nézőtér alig marad el a teltháztól, a hátsó szekciót szinte csak tizenéves kamaszok foglalják, talán iskolai programként fújta őket oda a feléledő tavaszi szél. Bizonyosan irodalmi olvasmányaikra szánt idejüket szeretnék ezzel az előadással lerövidíteni, mert nézni kényelmesebb, mint olvasni, és Csokonai, az ugyebár Csokonai.

A színpadon Ercsi piaci hangulat: idő rágta, kopott, az avíttba játszó díszletek és kellékek, minden bizonnyal a rentabilitás szempontjából a leghatékonyabb díszlet a Játékszín történetében. A kort képtelenség behatárolni, de egyben felesleges is, a régies hangzású mondatfűzés és beszéd, poénokért létrehozott anakronizmus, kósza kortárs reflexiók ezt lehetetlenné teszik. Indul az előadás, a kíváncsi természetűek keresni kezdik a retrót, ami a kiemelten szerepel a címben. A két sycophanta és a szobaleány karakter vezérmotívummal táncol be a közönség elé, így felcsendül Michael Jackson, Elvis Presley, Queen, és Mátrix filmzenei részletek, miközben talán a főbejárat ajtaján kopogtatnak a jogdíjakért. Szóval a retrót (retrográd), vagyis visszaemlékezést, amely az idő haladtával minden ok nélkül megszépül, zenei szinten vélik előcsábítani a nézőből. Egy énekekkel, duettel operáló eredeti színmű színpadra vitt esetében ez cseppet sem méltánytalan dolog, még ha Micimackói mélységig kell is zuhanni érte.

De ha Csokonai is ott ült volna a nézők között, mint a Karnyónét játszó Magyar Attila az elején, ő nem a színpadra sietett volna fel, hanem tülekedett volna a kijárat felé, mert nem igen adná a nevét olyan adaptációhoz, amit nem ismerne fel. A patinásodott deákhumort átkonvertálták napjaink szójátékaivá és szóvicceivé, a vulgaritást pedig obszcenitássá. A verbális humor kedvéért, és a kétértelműség angol humoráért sűrűn rohannak a színészek bujtatott termékreklámokba (pld. rámás csizma), vagy éppen elsiklanak egy Nokiás dobozban rejlő gegen. A párbeszédek fontosabb csomópontjain felcsendülnek az eredeti sorok, mint fontos pillérek, de a mai diák a múlt deák nyelvét nem érti, így magyarázatra is szorul néha egy kifejezés. Az interaktivitást egy kis színpad megengedheti magának, így a színész akár reagálhat is a nézőre, vagy megdaloltathatja is, de ezzel a színjáték illúziójában ejt csorbát. Néhány elcsépelt, szinte közhelyszerű poén és pár korhadt favicc önmagában is elégséges vidámra redőznie a közönség arcát, de esetünkben sokkal ’fiatalosabb’ sokkal ’modernebb’ volt a szövegíró: a pikírtség lován átesve az események haladtával egyre mélyebbre csúszik az altesti-humor ’kaki-pisi’ sarába. Több parázna jelenetnél az ember elgondolkozik azon, hogy látta-e a 18-as számot a piros karikában bárhol is az előadással kapcsolatban. Ez a dekadencia áthatja és átfogja az egész játékot, szinte esszenciáját nyújtva, mert a retróból igen kevés van, és akkor is egyenetlenül elosztva, míg az alpári szexuális töltetű poénok stafétát váltanak. Az obszcenitás ambivalens érzületet kelt, mert egyszerre érezzük a gyengeségnek és az erősségnek is: a tévé helyett színházat választó igényes néző az elsőre még kacag, a következőkre már csak óvatosan hümmög, s mire már hozzászokna, már benne is reked a nevetés. Közben pedig a hátsó sorok székei dőlnek a nevetéstől, mert a kiskamasz ugyan nem tudja, ’hol lakott itt Vörösmarty Mihály’, de a felláció pozícióját és a porszívó onanizálásra alkalmatosságát már ismeri, ezért nevet rajta. Egy óvatosan elhintett Karinthy idézetre – Mint aki halkan belelépett – pedig angyal szállt át a sorok között.

Egy női szív ostromáról szóló darab természetesen elviseli a szexuális töltetet, még ha nevettető szándékkal is teszi, még akkor is, ha minden szereplője nevezetesen három férfi. Éppen ezért a dramaturg keze által annihilált eredeti karakterek (tündérek, kuruzsló) hiánya kivételesen indokoltnak tűnik, amúgy is rengetegszer kell átöltözniük. Lázár karaktere érthetetlen oknál fogva csak a nyitójelenetben szerepel, a Boris nevű pesztonka (paróka nélkül csak Borisz) is sajnálatosan csekély időt tölt a színen. Sokszor az volt az érzés, hogy elszaporodtak a bakik, de olyan jól reagálták le a színészek, hogy a közönséges véletlent inkább egy jól szerkesztett dramaturgiára terelte a gyanút. Egy androcentrikus szereposztás legnagyobb feszültségét mégis a nőnek öltözött színészi játék adja, mert már maga a megjelenés is kacagtató tud lenni. Mégis az előadás folyamatosan magas, vibráló izgalmi szintjét Karnyóné monológjai veszejtik el, pedig közben önmagát szeretné. Ezek az inflexiós pontok vélhetően időhúzó funkciót töltenek be, amíg a kulisszák mögött Hajdú István és Szakács Tibor egyik gúnyából a másikba ájul. Egy rossz szó sem eshet a színészekre a mise-en-scène folytán, mert mindent megtettek, amit ki lehetett ebből a hármas felállásból hozni, és azt is nagy rutinnal, néha ’csípőből’ hozták.

Nem lettünk se okosabbak, se többek az előadás által, viszont jót kacaghattunk, főleg azokon, akik levegővétel nélkül tették ezt. Hogy is hangzik az eredeti Karnyóné záróbeszéde?

„- Aki többet várna, menjen a londoni teátrumba.”

Adams (Kőszegi Ádám)

facebook:

0 Komment