Méhek és szitakötők: nem ugyanaz a tészta – A kutató, aki lassan felfedi a parti rovarok különös szexuális életét

Akármilyen nagyobbacska pocsolya megteszi… Michael L. May a szokott módon távozik a Rutgers Egyetem rovartani épületében lévő szűk irodájából, hogy néhány szitakötőt fogjon.

Mivel a megyei park régi lagúnájához vezető út le van zárva, ezért az autópálya felé veszi az irányt, hogy a campustól három kilométert autózva elérjen egy kis, sűrű sással és szömörcével szegélyezett mesterséges tóig. A bozontos szakállú, floridai születésű, 65 éves tudós megragadja a hálóját, és lecsoszog a partra. Sportcipője elmerül a sárban. A tavacska forrong az élettől. Egy darnerszitakötő (Anax junius) járőrözik a víz felett, kék enallagmák lebegnek a karcsú nád között, és három zömök Perithemis tenera kering egymás körül.

“Itt párzik kettő a bambuszoknál” – mutat May az Erythemis simplicicollisokra, a zöld-fekete nőstényre és a kék-füstös hímre, amint azok szív alakban egymáshoz nőve repülnek.

Másfelé fordul, és máris elkap hálójával – amelyet a szakemberek egyszerűen csak szűrő- vagy habszedőkanálnak becéznek – egy vaskos, kék-fekete sisakos teremtményt. “Ez az egyik, amiben reménykedtem. Eléggé közönséges állat, de igazán rokokó pénisze van” – örvendezik a tudós.

Több szelvényből álló szerkentyű

May az Észak-amerikai szitakötők című referenciakötet átdolgozott kiadásának egyik szerzője, és az International Journal of Odonatology (a szitakötők tudománya) című szakfolyóirat szerkesztője; hat egyenlőszárnyú és egyenlőtlen szárnyú szitakötőfaj felfedezője, a rovarok energetikai rendszerének szakértője. Tavaly a Rutgers Egyetemen új kutatásba fogott, a munka nyugdíjba vonulásáig biztos kitart majd: meg akarja érteni a szitakötőszex mechanikáját.

A szitakötők szédületesen bonyolult és sokféle szaporítószervvel bírnak. Péniszük több szelvényből álló szerkentyű, valamiféle high-tech végtagprotézishez hasonlít, amely szarvakkal, “szórófejekkel” vagy egyéb, a sperma elhelyezésére, esetleg éppen visszanyerésére alkalmas kiegészítőkkel ékes. A nőstények anatómiája hasonlóan zavarba ejtő: miként az evolúciós harcok azt megkövetelték, a “lányok” is kifejlesztették magukban a képességet, hogy párjukat megakadályozzák abban, hogy “kitúrják” riválisuk spermáját.

A szitakötőszex meglehetősen sok előkészületet igényel. Először is a hím kicsavarodik, hogy szaporítóanyagát annak keletkezési helyéről a hasának alsó részébe, péniszének egy hasítékába szállítsa. Az ivarszerv maga testének elülső része felé nyúlik, éppen a tor mögött. A szerelem hívó szavára a hím a farka végén lévő függelékkel megragadja a nőstény fejének hátsó részét. Az feléje fordítja hasi végét, hogy elősegítse a behatolást.

Annak a kutatása azonban, hogy az egyes “részek” miképpen illenek egymásba a különböző fajok esetében, és azok miféle specifikus műveleteket végeznek, nem könnyű feladat. A párzási folyamat nem figyelhető meg élveboncolás közben. Az egyenlőszárnyú szitakötők több mint egy órán át közösülnek, ezért a kutatók a folyamat egyes szakaszaiban lévő párokat fagyasztottak le, ami természetesen a résztvevők halálához vezet. Az egyenlőtlenszárnyúak azonban csak pár másodpercig vannak együtt.

Nagy egyesített elmélet?

A múlt nyáron May New Jersey és más vidékek állóvizeit kereste fel, hogy példányokat gyűjtsön, azokat a laborjába szállítsa, megölje, majd szaporítószerveiket felboncolja, csipeszekkel felpuffassza őket, hogy a lehető legaprólékosabban vizsgálhassa meg az állatokat.

“Megpróbálok eljutni addig a pontig, amikortól már kissé kevésbé vagyunk összezavarodva a funkcionális és evolúciós részletektől” – mondja a The New York Timesban megjelent riportban.

Abban reménykedik, hogyha elég fajt vizsgál meg, akkor abból majd szélesebb körű felépítésbéli és funkcionális mintázatokra jöhet rá. Még akkor is, ha a hímek és nőstények nem is látszanak tökéletesen egymásba illőnek.

“Hogy ez vajon elvezet-e majd a szitakötők péniszének nagy egyesített elméletéig, őszintén szólva nem tudom. Lehetséges, hogy a különböző fajok ugyanazt a problémát sokféle módon oldották meg, de számomra már az is érdekes, hogy hogyan – magyarázza. Szintén reméli, hogy meghatározhatja: a genitáliák alaki különbségei alkalmas eszközök-e az odonatanemek közötti kapcsolatok feltérképezésére. – Azt hiszem, legalább részlegesen válaszolni tudok majd arra, hogy elegendő hasonlóság van-e a hasonló, de nem igazán közeli rokonságban álló fajok között ahhoz, hogy taxonómiai eszközként használhassuk.”

May tisztában van azzal, hogy olyan “horgásztúrára” indult, amelynek nincsen biztos végeredménye. “Talán csak egy csomó furcsa nemi szerv képével leszek gazdagabb, és sohasem tudom kielégítően elmagyarázni, hogyan illenek egybe a különböző építőkockák” – vallja be.