Filmkritika: Bob burgerfalodája – A mozifilm

(Budaörs, 2022. július 19. – Budaörsi Infó) Amerikai komikus rajzfilmsorozatokkal tele van a padlás és a televízió. Seth Macfarlane vagy Matt Groening neve úgy cseng a mai vizuál-fogyasztónak, mint az előző nemzedéknél a Hanna-Barbera vagy maga Walt Disney, legalábbis a Disney-vasárnap. A mindennapi 20-25 perc rajzfilmdózis minden generáció sajátos, szinte kötelező szocializációs eleme, mióta a színestelevízió vette át az uralmat a hétköznapiság szürke üresjárataiban.

A tucatnyi jelentős impakt-faktorral rendelkező rajzfilmsorozat egy fontos kliséje a diszfunkciós családmodell. Persze Flintstones-éktól a Family Guy-ig hosszú kulturális út vezetett, mégis van egy-két kivétel. Az egyik ezen írásnak témát adó Bob Burgerfalodája (Bob’s Burger, 2011-) a másik a Texas királyai (King of the Hill, 1997-2009). Mindkettő létrejöttében és sikerre futásában egy személyt kell keresni, Jim Dauterive-t. Míg az utóbbi szinte kimerítette a naturális ábrázolást a túlzottan „életszagú” és ezért sokaknak unalmas világával és történeteivel, addig az előbbi visszatért a „slice of life” műfajon belül a felerősített karakterek ábrázolásához, de ugyanúgy mellőzi a csodajelleget (pld. beszélő kutya vagy pánszexuális földönkívüli). Bob burgerfalodája Loren Bouchard nevéhez köthető elsődlegesen, aki személyes indíttatásból tért rá a kis családi kifőzde koncepcióra.

Nem hiába, Bob burgerfalodája lassan lett csak sikeres, de annál erősebb rajongótáborral rendelkezik. A főszerepet itt is kollektíven egy kiemelt család játssza, akikből epizódonként kiemelkedik főszereplőnek valaki, de többségében két-három szereplő köré épül egy cselekmény. A helyszín a keleti parti New Jersey kikötői városrésze, de ezt az információt szándékosan ködösítik az alkotók, hiszen ez nem lényeges, mivel nem a valóságra épül egyetlen rajzfilm se, még ha építenek is bele valóságbeli elemeket. A parttól alig pár száz méterre található burgerező egy családi kisvállalkozás, a Belcher család próbál hónapról-hónapra megélni itt a ritkás forgalom mellett, akik az étkezde feletti emeleten bérelnek lakást. Eltekintve attól, hogy maga a családfő, Bob Belcher csodaszakács hamburger téren, az üzleti koncepció sántít és egyáltalán nem kifizetődő. Ez a kontúr egy fontos szála a sorozatnak, és magyarázata annak, hogy a láthatóan rentábilis vállalkozáshoz képest a családnak miért szükséges fogához verni minden garast. A maradék szálból aligha lehetne erős kötelet sodorni: hol a szembe-szomszéd felkapott olasz étterem tulajdonosának gúnyolódásait, hol a három gyerek iskolai kalandjait, vagy egyéb családtagok (nagynéni, anyós, nagypapa) vagy a tisztiorvos feltűnését, esetleg a fél várost birtokló különc főbérlő extravagáns cselekedeteit kell történetforrásnak tálalni. Ezt éles-szemű társadalomkritikai él nélkül (pld. Simpson család) aligha lehetne lebilincselő alapanyagnak észlelni, mégis valami működik Bob burgerfalodájában. Olyannyira, hogy mozifilmet is készítettek belőle.

2022. május 27-én végre bemutatták Bob burgerfalodájának filmes változatát (The Bob’s Burgers Movie, 2022) a nagyérdeműnek jelentős késéssel, ugyanis a covid-járvány legalább másfél évvel elhúzta a premiert. Végül csak az USA-ban került mozikba, máshol, így nálunk Magyarországon is streaming szolgáltatónál debütált. Pontosan július 13-án a Disney+-on. Jelenleg 11 évadja van magyarra szinkronizálva és forgalmazva, és még két évadod bizonyára meg fog élni a sorozat, ezért esett jól, hogy egy-két karaktert leszámítva a sorozat magyarhangjai csengtek fel a mozifilmben is, amelyek autentikusan követik az amerikai változatot. A feleség, Linda hangját ugyanis férfi adja, ahogy a legidősebb gyermekét, Tináét is. A legkisebb gyermek, a rosszcsont Louise hangját ugyanolyan élesen és átérzéssel adja Bogdányi Titanilla, mint az eredetit Kristen Schaal, ami szinte a sorozat védjegye.

De mielőtt a filmre térnénk, érdemes röviden szólni a karakterekről, hiszen inkább jellemkomikum dominál nemcsak a sorozatban, hanem az egész estés moziváltozatban is.

Robert, vagyis Bob Belcher a család feje, másodgenerációs étteremtulajdonos, pocsék gyerekkorral, amit apja kifőzdéjében kemény munkával töltött. Megjelenésében egy pocakos Burt Reynolds-ként utalnak rá egyszer, de a vaskos bajusza miatt felesége, Linda szerint Tom Selleck-es, aki régóta szerelmes a színészbe. Elég hétköznapi figura, gyenge fizikummal, de óriási szívvel, és talán az egyetlen pozitív apafigura a rajzfilmsorozatok történetében, akit érdemes mintaként venni.

Linda (Genarro) Belcher egy önmagát minősítve „kora középkorú anyuka”, aki férjével, Bobbal viszi a családi éttermet. Lelkesedése, szórakozottsága és felszínessége olykor szélsőséges, de szerető anya és olyan feleség, aki a család érzelmi-motorja. Attribútuma a nagy, vörös szemüvege és a vállnál visszagöndörödő haja, amely konstellációt reklámokban még itthon is viszontláthatunk (ld. CBA 30 éves ünnepi szaxofonos reklámja).

Tina Belcher a Belcher család legidősebb gyermeke. 13 éves jó tanuló, és a pubertás azon szakaszán van, amikor a hormonok a szexualitás rácsait feszegetik. Megjelenése szerint „kocka”, vagyis stréber normakövető, amire viselkedése ráerősít. Megbolondul az egyívású fiú fenekekért, a lovakért és a szexi zombikért. A kiszámítható külsőt ezért a forrongó belső kiegyensúlyozatlanná változtatja, így nagyszerűen reprezentálja a tinédzserek kezdeti szenvedéseit.

Gene Belcher az egyetlen fiúgyermek, de közben a legellentmondásosabb, és őszintén szólva, legidegesítőbb karaktere a sorozatnak. A túlsúlyos, zabakóros, altesti humorral élő 11 éves fiú esetében túlzottan sokszor élnek poén szintjén a nőies értékrend hangoztatásával, így igazán egy nagyon zavaros, ellentmondásos és szinte utálatos karaktert találunk benne, akit nyugodtan el is hagyhattak volna a készítők.

Louise Belcher a család legkisebb, 9 éves tagja, mégis a legkiemelkedőbb karaktere a sorozatnak. Az első évadokban még a Family Guy „Stewie”-jának jegyeit hordta a rosszindulatú intellektualitásával és agresszivitásával, később lecsiszoltak belőle és vált egy proto-alteros, sötét tónusú bajkeverővé, aki egyszerre kis ördög és méregzsák, de szerencsére súlytalan.

A sorozatban megannyi visszatérő szereplő található, akikről sokat nem tudunk meg akkor sem, amikor fontos részei lesznek egy-egy epizódnak, de mégis árnyalják az atmoszférát. Közös bennük – ami nem tisztázott, hogy tudatos-e az írók részéről – hogy egyikük se sikeres, vagy él felhőtlen életet, anyagi forrástól függetlenül, és nem található kihívó megjelenésű karakter a sorozatban, ami nivellálja a sorozatot egyfajta karikatúra szintjére. Szinte minden szereplő (kivéve a főszereplő házaspár) facér/szingli vagy elvált, a szexualitás még poén szintjén se kerül bele a forgatókönyvbe. Különös világ ez, ahol, mint minden rajzfilmsorozatban, az idő nem tényező. Minden évadban található Bálint nap, Karácsony, Halloween, és a gyerekek sose lépnek egy osztállyal feljebb, örök iskolások, ahogy ezt a konkurenciától már megszoktuk (ld. South Park). Ez egy térben és időben zárt világ, ahol tizenévesen ugyanott tartanak a kortárs szereplők (akikkel tudtunk így-úgy azonosulni) ahol mi nézők tartottunk, de már kinőve belőle felnőttként látjuk ugyanazokat a múltbeli szituációkat. Ez olyan nosztalgia-hatás, amit kitolja a nézői korhatárt úgy, hogy megtartja a kezdeti célközönséget. Amúgy puszta business, hiszen ki nézné a Simpson családot közel 33 éve ugyanúgy, hogy a kicsi Lisa vagy Bart Simpson unalmas felnőtté válik két-három évad után. Ez csak akkor lehetséges, ha semmi sem változik az első epizód óta. És ebből az üzleti kelepcéből még egy rajzfilmsorozat se tudott kimászni. Így erősítve fel a posztmodern kultúrát, amely örök gyermeki fogyasztóvá nyomorítja az embert.

De talán érdemes pár mondattal referálni a mozifilmre is. Aki legalább pár évadon át követte a sorozatot, annak van tiszta benyomása a teljességről, mind megjelenés mind történetvezetés terén. A moziváltozat nem okoz csalódást egy keményvonalas burgerfaloda-rajongónak, ami jó hír. De a megszokotthoz képest szofisztikáltabb megjelenést kapott: a CGI jelentős teret nyert, főleg a háttér, illetve a mozgó elemek ábrázolásában, ami kezdetben furcsának hathat. Ugyanez elmondható az árnyékolásra, ami nem jellemzi a sorozatot. Az ilyenféle részletgazdagság azt mutatja, hogy volt mit a tejbe aprítania az alkotóknak, és egyáltalán nem ront, inkább javít a munkán. Az árnyékok ábrázolásában hol impresszionista, hol expresszionista hatások érik a nézőt. Néhány éve Jim Dauterive elhagyta a sorozatot, ami érezhető változást is jelentett a minőségben. Például nagyon előtérbe került az énekbetét, a zeneiség, ami talán kísérleti jelleggel került bele a sorozatba a harmadik évad 14. részében, majd csúcsra ér a hatodik évad utolsó epizódjában. A mozifilmbe ezt átvitték, mi több, szinte musical műfajjá butították. Szándékosa a „butítás” szóhasználat, mivel ennek a műfajnak is megvannak a maga szabályai, miként és hogyan kell használni a dalbetéteket. De a mozifilmes burgerfalodában nem tartották ezeket be, ezért a három-négy dalbetét haszontalannak és zavarónak hat. Ezen az se segít, hogy magyarra fordították őket. Dramaturgiailag a motivációt mutatják be, de annyira nincsenek a történetbe szervesen beleágyazva, hogy inkább bomlasztanak, mint építő jellegűek lennének, tehát tökéletesen elhagyhatók volnának. Nem is beszélve arról, hogy a táncjelenetek a sorozatban nem is voltak, itt pedig dominálnak. A műfaj egyébként is a szitkomról áttolódik a krimi-vígjátékba, hiszen szokatlan sötét tónushoz jutva ebben a hosszú epizódban (idősík szerint nem lóg ki az évadok sorából) konkrétan egy gyilkosság utáni nyomozás a fő cselekményszál. Futólag a sorozat minden mellékszereplője feltűnik így vagy úgy érintőlegesen, így a rajongót nem éri veszteség.

De ha már a rajongótáborról, mint potenciális nézőközönségről esett szó, érdemes kitérni arra, hogy ezen a halmazon kívül a naiv néző mit kaphat a pénzéért és figyelméért cserébe? Nos, ez esetben rossz hírrel kell szolgálni. Hiszen aki egyetlen részt sem látott, vagy nem követte a sorozatot évadokon keresztül, ergo még érintetlen, annak ez a film aligha fog kellemes kikapcsolódást és felhőtlen szórakozást nyújtani. Ugyanis a szereplők nincsenek bemutatva, se kifejtve a motivációs horizontjuk, így se őket, se a köztük lévő nexust nem ismerjük meg annyira, hogy a cselekmény és a történet teljesen átérezhető és megérthető legyen. Jó példa erre a Belcher kifőzde konkurenciájának, Jimmy Pesto étteremtulajdonos fiának megjelenése Tina álmaiban. Tina rajong a pösze, ámbár suta szomszédfiúért, ifjabb Jimmyért, és a film álomrészeiben is együtt vannak, de a köztük lévő szeret-nem-szeret kapcsolat se bemutatva, se kifejtve nincs benne, tehát érthetetlen egy Bob burgerfaloda-vadidegennek. Szomorú hiányosságnak tűnik még a nyitó mandolin-dallam teljes negligálása, amely kellően megalapozza amúgy a teljes sorozat alaphangulatát.

Rövidre zárva a kritikát, a Bob burgerfalodája mozifilm szervesen illeszkedik a forrást nyújtó televíziós sorozat miliőjébe, attól nem tér el semmilyen irányban, tehát egy igen kedves és szórakoztató alkotásról gondoskodtak a készítők. A többlet anyagi ráfordítás ugyan feldobta a megjelenést, de a tartalmat aligha. Ha az alkotók szemszögéből tekintjük a mozifilmet, a motiváció sejtése sok helyen magyarázatot adhatna ezen gyengeségek okára. Tekintettel arra a tényre, hogy egy évtizede futó sorozatról van szó, arra építhettek az alkotók, hogy azok vesznek jegyet a vetítésre, akik eleve ismerik és kedvelik a sorozatot. De mivel ez a lehetséges mozinézők szűk szelete, így nekik nem kell szájbarágósan minden karaktert az alapoktól bemutatni, se rendhagyó történettel előrukkolni. Szerettek volna biztosra menni, és egyhuzamban 142 percig kiszolgálni azokat, akik eleve hajlandóak 22 percet áldozni a Belcher család történeteire epizódonként. Ha a játékidőt vesszük alapul, akkor a szinte 6-szoros hossz nem jelent ugyanennyire jobb tartalmat, talán csak a felét. Kérdés persze az, hogy ha az ismeretlen nézőkre nyitnának egy hasonló mozifilmmel, akkor annak milyen sikere lenne. Így biztos utat nem hagytak el a járatlanért, tehát csalódást sem okoztak. De nagyon meglepni se sikerült. Senkit.

Adams

(Budaörsi infó)

facebook:

0 Komment