Filmkritika: Mátrix – Feltámadások (2021)

(Budaörs, 2021. december 24. – Budaörsi Infó) Hollywoodtól már megszokhattuk a furcsa karácsonyi ajándékokat. Habár az időzítés az egyedüli közös vonás a fenyőfa alá kerülő szeretetholmi és a karácsonykor exponáló filmek között. Utóbbit nem leplezik csomagolással, sőt, hónapokkal előre már jelzik érkezésüket, így oda az instant meglepetés öröme is.

A legismertebb filmes ajicsomag éveken keresztül az éppen aktuális Star Wars epizód volt, ameddig a készítők nagy meglepetésére az ötlet elég gyorsan ki nem fulladt. Az okot két banális közmondás magyarázza meg kellőképpen: a jóból is megárt a sok, ill. a ritkaságnak van csak értéke. A csontrágás, az újabb bőr lehasítása a kreativitást és újítóerőt vesztett szuperhősös filmek érájában szinte mindennapi esemény. A filmstúdiók profitéhes világában nem ismernek se kegyelmet, se tiszteletet, amikor évtizedes sikerfilmeket reboot-olnak vagy folytatnak; esetleg mindkettőt egyszerre (utóbbi a Szellemírtók franchise igencsak szomorú esete). Ezekre gyakran rámegy az alapmű addig kikezdhetetlennek vélt patinája is.

Pedig a sikerfilmek tulajdonsága, hogy egyszeriek és megismételhetetlenek. A vártnál is nagyságrendekkel nagyobb (anyagi és kulturális-) siker olyan pillanatnyi események és lehetőségek véletlenszerű kombinációja, amelyet tudatosan lehetetlen produkálni. Ez nem újdonság, például a szovjet Zsdanov kultúrpolitikus is megelégelve az orosz szépírók nemzetközi fajsúlyhiányát, parancsba adta nekik, hogy „Írók, alkossatok remekművet!”, mintha ez ilyen egyszerű lenne. De Hollywood még mindig dacol eme íratlan törvényszerűség elismerésével, miszerint vegykonyhában, steril körülmények között kultfilm nem képes kicsírázni. Végül is a felfedezése utáni időben szinte milliók életét megmentő penicillin sem egyéb, mint egy penészgomba mellékterméke.

A Mátrix trilógiáról is sikeresen lesöpörték a rátelepedett, két évtizedes port. Az első rész, az ezredvégi hangulatot és a növekvő internetes virtuális világra való átszellemülést rögzítette még celluloidszalagra, és vált több filmalkotás inspirátorává. Nemsokára már mega- és gigabájtokban mérték a felvett filmanyagot, nem méterben, így vált bizarr módon egy forradalmi film egy letűnt kor emléke is. De sajnos folytatásai már nem érték el a „Mi a frász?” kognitív agyrohamhoz szükséges frekvenciát, sőt, végül is kifüstölték a franchise-ból a szellemet. Mindenki örült, még a kemény rajongók is, hogy vége lett Neo halálával az eléggé kuszává és egyre öngerjesztővé vált történet. A Mátrix Bacsó Péter Tanújához kezdett gyorsan hasonlítani, aminek ugyan van második része, de senki se vesz róla tudomást; ebben az esetben is Neo, Trinity és Morpheus néhányszáz perces történetéből inkább az első 136-ra emlékszünk szívesen, tudatalatti által szelektálva.

Mikor lassan csepegtetve eljutott a nagyérdeműhöz a hír, hogy jön a Mátrix negyedik része, az első reakció az értetlen vállvonás volt: – Minek? És a kérdés nemcsak, hogy jogos, de éles is. Olyannyira kézenfekvő, hogy a nemváltás után ismét rendezői székbe ülő Wachowski nővérek egyik tagja ezt önreflexív módon többször is elhelyezi a párbeszédekben.

Mielőtt néhány információmorzsát elejtünk a Mátrix Feltámadásokról, bocsássuk előre, hogy kiknek is okozhat ez a filmalkotás örömet, ha megtekinti. Nos… Végül is sokkal rövidebb lenne negatív definícióra cserélni a dolgot, kezdjük azzal, kiknek nem okozhat semmilyen megelégedést, örömöt, filmes élményt. Legveszélyeztetettebbek azok, akik harminc év alattiak és/vagy nem láttak soha egyetlen epizódot sem a franchise-ból. Mivel erősen a nosztalgiavonaton zakatol a szüzsé, a történet cselekményének motivációs szálait egy Mátrix-szűz sose fogja meglelni. A következő filmfogyasztó, akire negatívan hathat, azok az örök reménykedők, aki még mindig bíznak abban, hogy az alkotók végre túlszárnyalják az első rész frenetikus innovációit. A következő típus az, aki nagyon pörgős, szinte émelyítő akciójeleneteket vár. A többi néző a két és fél órán keresztül szerzett könnyű lelki sebei alig 8 napon belül gyógyulnak.

Árulkodni a fabuláról nem lenne szép dolog, mert a megtekintésre dédelgetett maradék motivációt is letörné. Elintézhető mindössze annyival, hogy a főhős pár visszatér, és a végén szerepet cserél. Mindennek a formába öntése a kor és a műfaji korízlésnek nagyszerűen tesz eleget. A CGI nem csúnya, és nem is tolakodóan sok, a régi szereplők visszatérte (Smith ügynök) vagy röpke feltűnése (pld. a Merovingi) a történetet nem dúsítja, csak bonyolítja, és minden képkockán és vágáson különös módon érezni a franchise iránti pastiche-t (olykor szinte ön-parodisztikus), vagy még inkább a saját világa iránti hommage-t, mintha fejet hajtana a rendező önmaga korábbi művei felett. Mindezt már-már önironikusan, tehát könnyedén és elegánsan, cseppet se önelégülten.

Ez az őszinte önreflexió az, ami igazán szellemet ad a Feltámadásoknak. A készítő nem kíván szigorúan ragaszkodni a csapágyasra pörgetett egykori védjegy-klisékhez, hanem érzékelve a saját maga által teremtett filmvilág ellentmondásait és buktatóit, nyíltan szóvá teszi vagy akár szellemeskedik is rajta. Például, amikor szükség lenne rá, a főszereplő pirul azon, hogy elfelejtett repülni; ez a besülés akár egyetértő vállveregetése is lehet azoknak a kritikusoknak, akik a „kiválasztott” Neo-ban egy gagyi Superman-figurát láttak és most ezt a képet öncenzurázzák. Vagy amikor a Merovingi egy harci jelenet közepén, nagyon elváltozott külsővel, elsiratja régi életét, majd az új életmódú (értsd: internetfüggő, telefonnyomkodó, az üzenetekkel elidegenedő) társadalomról mond vitriolos kritikát, mint a szerző rezonőrje. Aki képes kivárni a tizenpercnyi stáblistát, az utójelenetben easter egg-ként megkapja magának a mai digi-kor narrációjára átültetett Mátrix átértékelését. Tehát a nosztalgia-érzés és a flashback-ek mellé kapunk élces kikacsintásokat is, ami igencsak üdítően hat.

Sajnos a tanulságot, miszerint a szeretet/szerelem az a csoda, ami mindent legyőz, nagyon ódivatú és nem teszi izgalmassá a filmet, csavarok aligha vannak a történetvezetésben és több karakter tűnik akár feleslegesnek is. Viszont megemlítésre méltó a karakterpark nemi összetétele, ugyanis dominálnak a nők, de nem tolakodóan, hanem természetesnek tűnve (ebben is bukott a már említett Szellemírtók). A macsóközpontúságáról híres amerikai filmvilág legalább ebben a témakörben kezdi elfogadni a valóságot, hogy a nők mindenhol ott vannak, még a legfontosabb pozíciókban is és semmiben sem maradnak el teljesítményben a férfiaktól. Semmi kivetnivaló nincs abban, ha az amúgy békében élő emberváros elöljárója egy kiegyensúlyozásra törekvő nő és nem egy adrenalintól véreres homlokú férfi, aki alig várja, hogy beüljön egy exoszkeletonba és végtelen számú töltényt tüzeljen el, mint a Mátrix Forradalmakban. Viszont minden lényeges emberi karakter a Feltámadásokban a szebbik nem képviselője, Neoét persze nem számítva, aki már nem is tűnik se fő-, se központi elemnek, és akinek isteni attribútumai végül napvilágra kerülnek Trinitynél is.

Zárásként pedig következzen egy három nemes kérdés, amely vagy meghozza a kedvet a film megtekintésére, vagy csak annak megfontolásához járul hozzá.

– Rontja a Mátrix-univerzum megítélését a Feltámadások?
– Nem.

– Maradéktalan élményt nyújt, ha megtekintem?
– Nem (mint ahogy más filmek sem!).

– Tekinthető ez folytatásnak, vagy végső lezárásnak?
– Nem (inkább csak egy gondolatkísérletnek).

Adams

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment