Október 23. – Wittinghoff Tamás: A szabadságért minden nemzedéknek újra és újra magának kell megharcolnia

(Budaörs, 2021. október 23. – Budaörsi Infó) Ma tartották a hivatalos október 23-ai városi ünnepséget Budaörsön. Sokan vettek részt az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 65-dik évfordulóját köszöntő ünnepi megemlékezésen és koszorúzáson a Szakály Mátyás utcai emlékműnél.

Az ünnepi műsorban közreműködött a Budaörsi Latinovits Színház, a Budaörsi Fúvószenei Egylet és az I. Számú Általános Iskola egyik diákja.

Ünnepi beszédet  Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere tartott a megjelentek számára, amelyben azt hangsúlyozta, hogy akik már tudatosan élték meg 1956-ot, soha nem felejtik el azt az érzést (…), ám a szabadságért minden nemzedéknek újra és újra magának kell megharcolnia.

Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde:

Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezve leginkább azt szoktuk felidézni, hogy mi történt azokban a történelmi napokban. Kevésbé tudjuk ma már elképzelni, még nehezebben rekonstruálni, hogy mi zajlott a lelkekben. Pedig bizonyos szempontból talán lényegesebb és maradandóbb volt az, ami belül történt, mint ami kívül.

A diktatúrák a lényegüket tekintve mindig hasonlatossá válnak egymáshoz. Egy idő után az élet valamennyi területére kiterjeszkednek, beleavatkoznak a privátszféránkba, fokozatosan elviselhetetlenné téve a hétköznapokat. Így férkőznek hozzá a lelkekhez, és ott viszik véghez a legnagyobb rombolást. Állandósítják a félelmet, hazugságra kényszerítenek, gyűlöletet szítanak, és folyamatosan a megalázottság, a kiszolgáltatottság és a kiszámíthatatlanság érzetét keltik.

Amikor nem szabadságban élünk, ahogyan József Attila olyan pontosan megfogalmazta, a „fortélyos félelem igazgat”.

A diktatúrák egyébként ócska, primitív, évszázadok óta ismert technikákkal érik el a hatalom totális megszerzését. Ezért olyan bántó, igazságtalan és az áldozatokkal szemben is sértő, amikor hatékonyságukat elismerve, zseniálisnak állítják be azokat a politikusokat, akik ezekhez a nemtelen eszközökhöz nyúlnak. Pedig jobb esetben is csak súlyos öncsalásról van szó, amikor, úgymond egy nemes eszme érdekében használnak fel gátlástalanul embertelen eszközöket. De leginkább lelki torzulás, hatalommánia és gonoszság áll a hátterében. És persze valahogy mindig úgy alakul, hogy a diktatórikus hatalomgyakorlás valójában egy szűk elitnek teremt kiváltságos, akár luxus életet.

Pontosan így történt ez Magyarországon is az 1950-es években. A fokozatosan kiépülő kommunista diktatúra egyre több ember életét tette tönkre, de akik a kivételezettek vagy a nyertesek közé tartoztak, azok is tele voltak félelemmel és bizonytalansággal, mert egy olyan láncolat részeseiként létezhettek csak, amelyik bármikor ellenük is fordulhatott és megfoszthatta őket attól, amit addig érdemtelenül megkaptak.

A diktatórikus hatalomgyakorlás egyik kulcseleme a valóság elrejtése és eltagadása. Ezt természetesen a sajtó szabadságának eltiprásával érik el, és még ezen túlmenően is igyekeznek minden csatornát elzárni, amin valóságos és hiteles információk áramolhatnak. Nem ismerik a vitát, a világ értelmezésének monopoliumát megtartják maguknak, és így egy ideig képesek is félrevezetni vagy legalábbis elbizonytalanítani a társadalom egy jelentős részét.

Emellett természetesen az 1950-es években is felhasználták a totális hatalom kiépítéséhez az összes szokásos eszközt. A vezető istenítését, a vezérhez hű rendőrségi szervezet működtetését, minden ellenőrző funkció kiiktatását, a döntések végletes centralizálását, az erőszakos beavatkozást a gazdasági életbe, az oktatás, a kutatás szabadságának megszüntetését, az önkormányzatiság felszámolását, az intézmények kiüresítését, élükre pártkatonák helyezését, az igazságszolgáltatás felhasználását az ellenfelekkel szemben, a másság és a kisebbségek üldözését, a társadalmi csoportok megbélyegzését és egymással szembefordítását.

A valóságot azonban hosszú távon semmiféle eszközzel nem lehet eltagadni, és a szabadságvágyat sem lehet véglegesen elnyomni.

Magyarországon 1953-tól, Sztálin halálát követően kerültek nyilvánosságra a hatalomgyakorlás olyan elborzasztó elemei, mint a recski munkatábor, az ÁVH rémtettei, a politikai foglyokkal szembeni kegyetlenkedések. Kiderült, hogy a kommunisták még a saját elvtársaikat, mint például Rajk Lászlót is halálba küldték, a hatalmuk megtartása érdekében. Vele próbálták demonstrálni, hogy kudarcaikért, népszerűtlenségükért a hanyatló nyugat aknamunkája a felelős.

Amikor a hatalmon lévők megérezték, hogy az uralmuk alá hajtott társadalom ébredezik, csökken a félelme, akkor először a saját soraikat igyekeztek kapkodva és zavarodottan átrendezni. Lecserélték a miniszterelnököt, a párt első embereit, ígérgetni kezdtek, a hibák feltárásáról és kijavításáról beszéltek, de ez akkor már késő volt.

Az események felgyorsultak, egyre inkább kalkulálhatatlanná vált, hogy mi fog történni, a kontroll kicsúszott a politikai vezetés kezéből. Hirtelen felfordult a világ.

A diktatúra lassú, szürke, unalmas, kiszámítható és persze rettenetes napjai egészen váratlanul értek véget. Az események óráról órára szinte követhetetlenül gyorsultak fel 1956 október 23-án.

Először a tömeg félelmetes és felemelő erejét érezték meg azok, akik részt vettek a Bem szobortól és a Műszaki Egyetemtől induló tüntetésen. A haszonélvezők, az elnyomók pedig rettegve figyelték a hömpölygő emberfolyamot, hisz mindig is ennek a pillanatnak az eljövetelétől féltek.

A fotókról és a fennmaradt filmfelvételekről mosolygós, komolyan eltökélt arcok néznek ránk, amelyeken valami olyan felszabadultság látszik, mintha nem is lett volna mögöttük egy borzalmas évtized. Az emberek zászlókat lengetnek az ablakokból, integetnek, a jelszavak percről percre radikalizálódnak, végül már az is felhangzik, ami a legnagyobb tabunak és szentségtörésnek számított: ruszkik haza! Mindenki érzi, hogy ez most egy olyan menetelés, aminek a végén senki nem megy haza.

Még kora délután, a tüntetés elején megkérdezi valaki az idős költőt, Kassák Lajost, hogy 1918-ban is így kezdődött?” Erre a költő így felelt: „Uram, ez már maga a forradalom.”

Nincs irányítás, mégis mintha ösztönösen egy láthatatlan tervet teljesítenének be. Már lyukas a zászló, határozott mozdulatokkal hasították ki belőle a rákosi címernek nevezett, szovjet típusú jelképet. Bár több részre oszlik a tömeg, mégis együtt cselekszik. Ledöntik Sztálin szobrát, megostromolják a rádió székházát, Nagy Imrét követelik a parlamentnél, Csepelről pedig fegyveresekkel teli teherautók robognak a belváros felé.

A hatalom kétségbeesetten kapkod, de a társadalom már messze előttük jár. Mindenki lázasan szervezkedik, újságokat nyomtatnak, pontokba szedik a követeléseiket, a munkahelyeken a dolgozók veszik át az irányítást. Az érdemtelenül vezető pozícióba ültetett káderek megszégyenülten elkullognak, majd tiszta választások útján órák alatt a legrátermettebbek kerülnek a helyükre. Az önigazgatás, az önkormányzás igénye természetes és elemi erejű. Mindenki érzi, hogy valójában az tekinthető abnormálisnak, amikor mindent központosítanak, és nem engedik, hogy maguk az érintettek dönthessenek helyben a saját ügyeikről. Felbolydult a város, az ország, de a látszólagos zűrzavarból egy új, igazságos és demokratikus berendezkedés kezdett kibontakozni.

Minden pontosan úgy történt, ahogyan azt Bibó István még 1945-ben megírta: „Semmi sem könnyebb, mint egy szigorú társadalmi rangsorhoz szoktatott társadalomban valamilyen rangsor nevében rendet, jogot és biztonságot teremteni; ez azonban a mozdulatlanság rendje, nem a szabadságé. A szabadság nem alázatos és nem tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő.”

A szabadságnak ez az elementáris és mámorító élménye, amit milliók éltek át az első napokban, pontosan megmagyarázza, hogy miért ragadtak fegyvert, és küzdöttek sokan egészen a halálukig. Azt érezték, hogy ezt a szabadságot többé már nem akarják elveszíteni. Ezért is nevezték sokan 1956-ot, a történések lényegét megragadva, a méltóság forradalmának.

Így érthetjük meg, hogy miért vágta Nagy Imre a fölötte ítélkezők képébe öntudatosan a számára halált jelentő mondatot: „Nem kérek kegyelmet!”

Ugyanígy tett a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, Angyal István is, akinek utolsó szavai ezek voltak a bírái felé: „Inkább meghalok, sem hogy olyan szégyenteljesen éljek, mint ti.”

Akik már tudatosan élték meg 1956-ot, soha nem felejtik el azt az érzést. Talán át is adtak ebből valamit az utódaiknak is. Ám a szabadságért minden nemzedéknek újra és újra magának kell megharcolnia.

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment