Színházi kritika – Beaumarchais: Figaro házassága

(Budaörs, 2020. október 5. – Budaörsi Infó) Egy hónap csúszással, de a Budaörsi Latinovits Színház végül október 3-án bemutatta az évadnyitónak szánt előadását, a Figaro házasságát, Alföldi Róbert (és a Covid-19 pandémia társ-) rendezésében.

 

 

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bus donna barna balkonon
mereng a bibor alkonyon.

(Babits Mihály: Messze… messze…)

 

Az eredetileg szeptember 5.-re tervezett komédia így jó egy hónapnyi plusz felkészülést biztosított a világjárvány jóvoltából a színészgárdának, ami nagyszerűen érződik a játékukon. A legapróbb részletekig összerakott, humorforrásként bármit eldurrantani képes előadás kerekedett a dologból.

A „Figaro” franchise eredeti kiötlője, a francia Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais drámaíró tollából 1778-ban keletkezett Figaro házassága a világ színházainak egy probatum est, tehát bevált színdarabja. A benne operáló, kiélezett és lecsiszolt jellem- és helyzetkomikumok Nyírbátortól Ulánbátorig mindenkit megkacagtatnak, még ha az erős társadalomkritikája egy letűnt korszakot figuráz is ki, ti. a francia forradalom előtti úri világot.

A központi elem nem a címet is adó házasság szentsége, hanem a földesúr, Almaviva gróf (Makranczi Zalán) nyögve-nyelős lemondása az első éjszaka jogáról (ius primae noctis), aminek gyakorlásáról az irodalmi alkotásokon kívül nincs ismerete a történelemtudománynak. Az ifjú ara, Figaro jegyesét játszó vérbő Susana komorna (Hartai Petra) szende szüzességéről viszont egyáltalán nem lehetünk biztosak, így azt félteni sem kell a gróf úrtól.

 

 

Figaro_hazassaga_budaorsi_latinovits_szinhaz2_2020okt2

 

A francia felfordulás előtti időszak (ancien régime) színi-kultúrájában ugyanis jól bevált eszközkészletéhez tartozott a színlelt vagy valós udvarlás fűnek-fának, és szerelmi intrikák csomózták össze szinte gordiuszi-módra a cselekmény szálát. A Figaro opusokra jellemző (Mozart hasonló operáit Beaumarchais-re alapozta), hogy a benne felbukkanó nők és férfiak kesze-kusza szálakkal, de mind egymásnak teszik a szépet, ez okozza a szerteágazó bonyodalmakat, amiknek követéséről olykor lemarad a néző.

Nos, de visszatérve a Budaörsi Latinovits Színház színjátékára: bizton kijelenthető, hogy még a szájmaszkok permanens viselése miatt nehezen vehető légtérből is poént tudnak kicsavarni. A színpadon is állandóan viselnek szájmaszkot, a másfél méteres távolság tartása és az érintések mellőzése running gag-ként mindig visszatér, ezzel nemcsak aktualizálva a jelenhez a játékot, hanem saját, kényszerített nyomorúságunkon is kacajt lejt.

A meglepően egyszerű színpadon megjelenő kellékek mind komikumforrássá válnak (a saláta többszörösen is), a színészek nagyon harsány és magas hangerővel kísért dialógusa az agilis és szinte bohóckodó viselkedésükkel a latin temperamentumot szeretnék reprezentálni, hiszen a színdarab spanyol-honban játszódik. Ugyan a szenvedélyesség erőltetése olykor túlcsordul a hitelesség látszatán, de ahogy az olykor felcsattanó káromkodások – főleg az érzelmi kitöréseknél is teszik, szépen belesimulnak az összhatásba.

A belső feszültséget és a lüktetést nem a társadalomkritikai éle adja a történetnek (hiszen az idejétmúlt), ahol a privilegizált földesúr a kiszolgáltatott inasok és komornák kárára pöffeszkedik, hanem hogy egyetlen karakterben se lehet megtalálni azt a pszichés homeosztázist, amely az indulatosság csapkodó tengerén egy nyugalmas kikötő lehetne. Mindenki rohan, kalimpál, bődül, fintorog. Ilyen lehet egy mediterrán hétköznap, a bolondokházában…

Az eredeti szellemi dinamitot a Figaro házasságában a korszellem hármassága adja, amire többször is utalnak: társadalmi fejlődés; szellemi felvilágosodás; emberi humánum. Ezeket a posztmodern már elföldelte néhány évtizede, tehát ezen a felületen nem növeszt patinát a tanulság. Annak idején ezekért be is tiltották a színdarabot, manapság a kattintós (digitális) kőkorszakban szimplán csak nem értjük, mert nem lehet letölteni.

Könnyed és igazán szórakoztató előadásról lévén szó, nem sokat lehet ezen megállapításon kívül tenni rá, mert hiába is keresnénk a filozófiai mélységét annak, aminek nem ez az eredendő célja. Érdemes viszont kitérni a színészi játékra, mert mégiscsak a színész az összekötő kapocs a szerző és a néző között. A jó színész egyszerre szolgálja a közönséget és a művészetet, utóbbi kritériuma legfőképpen az, hogy hitesse el a publikummal, hogy ő az a bizonyos szereplő. Az egykori színészóriás, Őze Lajos szellemét idézve, „a színész hivatásos hazudozó, az a dolga, hogy hazudjon.” Ezen a felmutatott képen csak akkor szakad át a vászon, ha éppen az ún. ’negyedik falat’ is felhasználják, tehát kitekint a színész a publikumra. Ezt többször is megteszik a budaörsi előadásban, először csak a Figarót játszó Chován Gábor mondja el hosszú monológját a nézők közé vegyülve, majd a zárórésznél a teljes színigárda kérdően tekint a nézőkre, mintha annak kellene a zárómondatot felmondania.

 

Figaro_hazassaga_budaorsi_latinovits_szinhaz_2020okt3

 

Egy olyan színdarabban, ahol a történet szerint Venus nyűge mindenkit érint, nehéz nem tetten érni, ha a színész szó szerint a szívét adja a játékába. Külön kiemelendő Spolarics Andrea (Marcelina) játéka, amelynek szinte enklávé jellege van (kvázi játék a játékban): vibrál körülötte a levegő, kacajt fakaszt ott is, ahol más nem tudna, és energikussága szinte gravitációs hullámokat kelt, amiket a LIGO műszerei is érzékelnek. Nem veszít mértéket, mindig önazonos marad, ez a múzsák kegyeltjének az egyik ismérve.

Kellemes csalódást nyújt Chován Gábor is, mint Figaro. Tőle eddig az introvertált, csökkentett habzású, szinte fapofa jellegű karaktereket láthatta a közönség, de Figaróként megtáltosodott, új arcát mutatja. A machinátor szerepköre kihozta belőle az extrovertált, szinte exhibicionista énjét, amely irizálja az előadás összképének fénytörését. Bohoczki Sára (Rosina grófné) főleg az erősségének számító tragika manírkészletét használja sokoldalúan, Hartai Petra (Susana) pedig elhappolta a kulcsfigura/főhős súlypontját. Végig úgy érződik, mintha körülötte forogna a történet és nem Figaro vőlegényén, ami végül is, egyáltalán nem hátrány.

Említés köteles egy marginális karaktert játszó előadóról is szólni, a Dorita szerepében feltűnő Palugyai Sári személyében, mivel ahogy a mondás tartja, a fiataloké a jövő és így a világ is (amikor az én generációm volt fiatal, még úgy volt, hogy a miénk lesz…). Megjelenése üde, játéka friss, tehetsége nyilvánvaló. Többször láthattuk Budaörsön (A sötétség hatalma, Kávécsarnok/Május), szinte a szemünk előtt cseperedett fel, fogadni lehetne arra, hogy végül femme fatale lesz egyszer.

Az Alföldi Róbert által rendezett Figaro házassága összesítésben egy igencsak jól összerakott, sallangmentes, de mégiscsak könnyed komédia, amely képes feledtetni a közönséggel még a szájmaszkviselésből adódó kényelmetlenséget is, és ott is megkacagtat, ahol az eredeti alkotásban nem is volt ez őszinte szándék. Fogást nehéz rajta találni, célját (kellemes kikapcsolódás, önfeledt nevettetés) abszolút mértékben eléri, grátisz a színészi játék igencsak pazar. Valószínűleg sokáig repertoáron marad, mert az ilyen ritka konstellációt igencsak meg kell becsülni.

Adams

 

 

(Budaörsi Infó / fotó: Borovi Dániel)

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.