Filmkritika – 1917

(Budaörs, 2020. január 25. – Budaörsi Infó) Meglepő késéssel, a nyugati premierekhez képest több hetes csúszással debütált január 23-án a magyar mozikban Sam Mendes legújabb filmje, a szimplán csak 1917-nek nevezett első világháborús filmes opus. Rég óta vár a közönség egy technikailag naprakész, látványos, végre első világháborús (!) filmet, ha már a Nagy Háború befejezésének századik évfordulója nemrég múlt el.

 

 

Olyannyira üres niche-t talált az egyszerre forgatókönyvíró, producer és rendező Mendes, hogy azon ritka helyzet állt elő, hogy a filmes szakma és a nézői reakciók végre összecsengenek, méghozzá a határozottan pozitív értékítélet irányában. A rendezőnek nem volt nehéz dolga az alaptörténettel, hiszen apai nagyapjának, a néhai Alfred Hubert Mendes első világháborús önéletrajzi emlékeire építette a történetet. Maga a film rögtön megszerzett 10 Oscar nominációt, (és persze év elején a Golden Globe-on a legjobb filmdráma díját) amiből február 10-én jó eséllyel bezsebelhet majd a legjobb film; -forgatókönyv; -látványtervezés; -rendező kategóriáikból néhányat.

Nem ez lenne az első eset az Oscar díjátadón, hogy első világháborús film viszi el a nagydíjat, ugyanis a német Erich Maria Remarque 1929-es megrendítő munkájából, aNyugaton a helyzet változatlan kisregényből készült azonos című amerikai film a következő év legjobb filmjének választatott 1930-ban. Ha az 1917 is a legjobb film jutalmában részesül februárban, abban az esetben ez lesz az első olyan nyertes alkotás, amelynek címe csupán számokból áll.

A történet – amelyet vétek ennél részletesebben ismertetni – pusztán annyi, hogy két kiskatona azt a parancsot kapja, hogy vigyen át a fronton egy üzenetet, közben kalandok és tragédiák érik őket. Mindeközben olyan látványvilág és izgalmas történetvezérlés zajlik, hogy az ember észre se veszi, hogy kerek két egész órás a vetítés.

 

1917_cimu_film2_2020

 

Hála az operatőri munkának – ami megpróbálja egyetlen jelenetre redukálni a filmet ún. belső vágások és steady-camera használattal – mi is az emberiség által létrehozott valódi földi pokolban érezzük magunkat pörkölődni.

Minden képkocka alapos és részletgazdag, látványelemekkel szinte túltelített: a Senkiföldjét (a két ellenséges erő védvonalai által közrefogott köztes terület) a végtelen sártenger, háborús hulladék, élettelenné bombázott fauna és mindenhol felbukkanó oszló holttestek tarkítják, és mindez rettenetes, mégis festői látvány. A pörgős kameramozgás ugyan homályosítja sokszor a részleteket, de ez éppen annyira hasznos, mint a Saul fiá-ban (2015) is volt hasonló okokból: a sejtetés magasabb fokozatra kapcsolja a borzongást mint a tűéles látvány.

 

1917_cimu_film3_2020

 

Ugyan eredeti élményeken alapul a fabula, mégis több korábbi híres háborús film reminiszcenciája fellelhető ebben a munkában. A Nyugaton a helyzet változatlannal (1930 és 1979) a hihetetlenül iszonytató látványvilág mellett közös, hogy az egyik főszereplő elvesztette helyét a világban: háta közepére kívánja a biztos halált jelentő háborút, de haza se akar menni, mert retteg attól, hogy mikor visszatér a frontra az eltávról, a „viszontlátás” ígéretét nem tudja garantálni a családjának.

A Ryan közlegény megmentésével (1998) a közös metszet, hogy egy maréknyi katona átcsörtet ellenséges vonalakon egy felsőbb parancs okán; az Ausztrálián kívül kevésbé közismert, a fiatal Mel Gibson-t is felvonultató Gallipoli (1981) van a legközelebb az 1917-hez: üzenetet kell vinni egy támadás elhalasztásáról az utolsó pillanatban.

 

1917_cimu_film4_2020

 

Az 1917 inkább egy hosszú „menekülős” film, amelyben az idő még a németeknél is nagyobb ellenség, ennek ellenére bővelkedik dialógusokban. Ezekben olykor szellemesség is található, de jellemzőjük a film egyik kiemelt hibája: a fiatal katonák a mai szlengből ismert piszkos beszédet használják eléggé anakronisztikusan; habár ezzel segítik a mai hasonló korúakat a könnyebb azonosulásukhoz.

A másik mindenképpen említésre méltó negatívum, hogy ugyan kevés német katona szerepel közvetlenül, azok mégis megátalkodottabbak és kimondottan gonoszabbak mint a hollywoodi alkotásokban található legvadabb nácik. Pedig éppen Remarque munkája lenne az etalon, az pedig a német oldalt tárja elénk, akik ugyanannyira szenvedtek a földre hívott pokol bugyrában, mint bármilyen más nemzet bakája a futóárkok végtelen labirintusaiban.

Mindent egybevetve, az 1917 nevezetű filmalkotás a 2019-es filmtermés egyik legmegrázóbb, és ebből kivételesen erős hatást elérő legjobb filmje, a Joker-rel egyetemben. Mindkét alkotás a februári Amerikai Filmművészetek és Filmtudományok Akadémia 92. Oscar díjátadóján esélyesként indul a legjobb film kategóriában. Mind a szakma, mind a közönség körében megrökönyödést váltana ki, ha nem valamelyikük vinné el az aranyszobrocskát.

 

Adams

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.