Filmkritika – Ralph lezúzza a netet

(Budaörs, 2019. február 24. – Budaörsi Infó) Egyre ritkábban találkozni a filmvilágban azzal az eredetileg evidenciaként tekintett jelenséggel, hogy egy folytatásnak minden tekintetben az előzménye fölé kell, hogy érjen. Azért szükséges ezt egyértelműségnek tekinteni, mivel a filmgyártók azzal a nyílt szándékkal készítenek mindig következő részt, hogy a megelőző sikerét valahogy felülmúlják. Tehát csak a kudarcnak nincs folytatása, és a filmes szekvencializálás a köznyelvben a „még egy bőr lehúzása” kifejezésként kóborol, és ez egy hatalmas, tehát igaz közhely. Mégis, a Ralph lezúzza a netet (2018) bájosan és didaktikusan is fölénybe kerül a nem is olyan fiatal Rontó Ralph (2012) animációs filmelőzményével. Ez a folytatások dömpingjében több, mint erény: ez már siker.

A folytatások a megszokott permanens minőségi hanyatláson túl büszkélkednek még olyan dramaturgiai taposóaknával is, amely valójában csak egy szükséges rossz: nem mutatják be a szereplőket, mert hiszen azért ül be valaki egy folytatásra, mert már az előzményekkel tisztában van, így több idő jut a cselekmény narrációjára vagy a látványelemekre. Ezzel a kényszerűséggel sajnos kiesnek azok a potenciális mozilátogatók a pixisből, akik kimaradtak az előzményt megtekintettek halmazából. Ezért a legnagyobb ereje a Ralph lezúzza a netet Disney animációs filmalkotásnak, hogy aki tökéletes ismeretlenként ül be rá, az is teljes mértékben élvezni tudja elejétől a végéig a vetítést, mert gyorsan körvonalazódnak a szereplők, a helyek és a helyzetek. „Miért is ülne be az ilyen?” – merülhet fel a jogos kérdés. Azért, mert nem szerepel sorszám a címben.

A cselekmény és az előzmény ismertetéséről nagyvonalúan el kell tekinteni, hiszen valójában az csupán az egyik értelmezési rétege, méghozzá nem is az elsődleges! Valójában egy korlenyomatról van szó, a mai világunk két összemosódott, egyenrangú világának szintéziséről, ahol a virtuális valóság már kölcsönhatásban van a realitással. Az ab ovo probléma nem merül fel, hiszen végül is meséről van szó…

Ebben az animációs posztmodern ékkőben virtuális (tehát mesterséges) szereplők – antropomorfizált algoritmusok és programok – öntudattal és személyiséggel rendelkeznek, ill. kölcsönösen befolyásolni képes a „kinti” világ a „bentit”. Hiszen a konfliktus magva egy eltört arcade videójáték-kormány pótalkatrész megvásárlása egy internetes áruházon keresztül, méghozzá interneten keresett pénzből, hogy folytatódjon a videójáték karrier és ne kerüljön végleg üzemen kívül a gép. A videójáték-terem tulajdonosa ugyanúgy képes befolyásolni a hálózatra kötött játékgépek összekovácsolódott társadalmát egy villanykonnektor kihúzásával vagy egy WiFi bekapcsolásával, mint a virtuális tér elemei rászabadulva a világhálóra és onnan pld. mémekkel (főleg vicces videók) befolyásolni az emberek világát.

Mindezt egy olyan elmosódott (posztmodernitás) műfaj stílusában, amely hol paródiaként, hol szatíraként funkcionál, rengeteg a product placement – a jogdíjak felét megspórolta a Disney, hisz saját franchise-termékeit is szerepelteti -, az önirónia és az érezhető nevelési szándék. Utóbbi az internet modellezésével, a számítógép-vírusok használata és a virtuális viselkedéskultúra szemléltetésével próbál hatni. Sok a pastiche és a hommage elem, de sosem éri el a kifigurázást vagy a nevetségessé tételt (Pld. Ralph videómémet készít, Bob Ross festőként). A bájos, mármint megtisztelő utánzat (ez a pastiche), a posztmodern kultúra-szellem egyik jellegzetes eleme. Ha ez hódolatként csapódik le, nevezik hommage-nak. Pld. birodalmi rohamosztagosokat szerepeltetni. Mióta Disney megvette a Star Wars jogokat, könnyen használhat ilyen elemeket bármely alkotásában. A Disney Hercegnők szobainasa például C-3PO.

Előremutató és példás, hogy A Ralph lezúzza a netet valójában feminista-felhangú alkotás: az egyik főszereplő és két, a cselekményt pozitív irányban befolyásoló és sokat szereplő karaktere (Penge és Igen) is nő. Nem is beszélve, hogy a Disney Hercegnők sem csupán jópofa cameo-szerepet kaptak, hanem aktívan kiveszik részüket a végkifejletben. A címadó hős pedig termetéhez képest elég súlytalan karakter, a kontrasztozás pedig (Ralph, a hatalmas, de butus férfi, Vannelope pedig az apró, de talpraesett nő) még jobban kiemeli ezt. A Disney évek óta tudatosan figyel arra, hogy a női karakterei ne csupán másodlagos, kiegészítő és díszítő elemként funkcionáljanak, mint az amerikai filmeknél ez ősidők óta megszokott. Hogy ez a döntés egy piaci rés kitöltése miatt történt, vagy felelős társadalom-tudatosság vezérelte, nem tudni. De mindenesetre reménykeltő, hogy idővel bizonyára más stúdiók is megérzik majd, hogy sokkal életszerűbb, ha a női szereplők minden tekintetben egyenrangúak a férfiakkal, bizonyos szituációkban pedig akár meghaladottabbak is náluk.

A korlenyomat hitelét pedig majd a pergő idő fogja hitelesíteni. Most, 2019-ben még naprakésznek láthatjuk a közösségi hálózatok és internetes szolgáltatók legnagyobbjainak logóját feltünedezni, de ki tudja, hogy évek, évtizedek múlva fog-e ezekre bárki is emlékezni (R.I.P. Iwiw!). De addig érdemes generációtól függetlenül megtekinteni ezt az animációs filmalkotást, mert szemléletes a gyerekeknek az internet megismerésében, és amúgy történetnek sem bugyuta. Végül is, a barátság mindent legyőző illúzióját melyikben, ha nem éppen abban a kulturális korszakban kell a legjobban kidomborítani és propagálni, amelyben a barátságok többsége már képernyőn köttetnek, és sokszor egyetlen kattintással megszakadnak?

Arra a kérdésre, hogy „mi a barát?”, azt válaszolta [Arisztotelész]:
Egy lélek, amely két testben lakozik”.
(Diogenész Laertiosz: V.1.20.)

Adams

facebook:

0 Komment