Színházi kritika – A sötétség hatalma Budaörsön

„Abból ugyanis, hogy egy mű szépsége gyönyörűséggel tölt el bennünket,
még nem következik, hogy a mű alkotóját is csodáljuk.”
Plutarkhosz

(Budaörs, 2017. november 19. – Budaörsi Infó) Az év utolsó bemutatója történt a Budaörsi Latinovits Színházban 2017. november 18-án, és vélhetően nagy feszültség generálódik a játéktéren kívül is az elkövetkező előadások előtt, nemcsak közben, mivel a különleges ülésrend és rendhagyó színpadi megoldások miatti csekély nézőhely csakis a legszemfülesebb jegyvásárlókat juttatja sikerélményhez. Ennek oka bizonyára a rendező személye, nevezetesen Alföldi Róbert.

Nem szabad képmutatónak lennünk, amikor a szerzőt, Lev Tolsztojt hozzuk fel a nagy érdeklődés és felfokozott figyelem egyedüli felelősének. Tolsztoj zsigerileg a realista műfaj specialistája volt, így a világot a nyers mindennapiság szemüvegén keresztül láttató orosz író munkássága a mai szórakozni vágyó tömeget cseppet sem vonzza, inkább hogy taszítja, főleg a képernyőfüggő screenager generációt.

Így van ez Alföldi Róbert rendezővel is, de ő a szerencsésebb kétpólusúságig jutott: vagy tenyéren hordozva imádják, vagy a földig leszidva utálkoznak a munkáin. Hogy ez miért szerencsésebb számára? Mert mindkettőnek hír- és nagyon hasznos marketingértéke van, míg Tolsztoj csak a legkifinomultabb művészetfogyasztók előtt jelenik csupán meg. Alföldi pedig kiváló szakember nemcsak színészként, hanem rendezőként is egyaránt.

Bizonyára a színházigazgató az ötéves mandátumának lejárása előtt, még az új pályázat meghirdetése előtti hetekben valami nagyon hangos produkcióval akarta felhívni a döntéshozók figyelmét a színházra és rendhagyó számokkal előrukkolni. Nem is kérdés, hogy Alföldinek kellett-e jobban a budaörsi munka, vagy a budaörsi színháznak egy nagy név.
Bármi is mozgassa az intézmény cselekményszálait, A sötétség hatalma, pestiesen szólva, ’nagyot üt’ azoknak a szerencsés nézőknek, akik jegyhez jutnak. Tehát a számítás be fog jönni, valóban nagyszerű és emlékezetes élményt nyújtó előadással kápráztatja el a nagyérdeműt Frigyesi András. Akik pedig sikertelenül jártak vagy fognak járni a jegyekkel kapcsolatban, azoknak íme egy bonmot az előadásból: „Nincs élet bánat nélkül.”

Benne van minden, ami egy csontig hatoló dramatikus katarzishoz szükséges: ráeszmélés a sérülékeny emberi valónkra, a vágyvezéreltség hátulütőire, a legkisebb közös többszörös, a kapzsiság és a pénzéhség mindenkiben megtalálható lélekroncsoló bugyraira. „A lóra kapott koldus agyonhajszolja paripáját” – írja Shakespeare (VI. Henrik) az olyan esetekre utalva, amikor a pénzszűkében lévő hirtelen nagy vagyonhoz jut. A pazarlás és a tékozlás szinte törvényszerűen következik mindebből, de még oroszföldön is előbb pókhálóssá repeszti, majd szilánkokká töri a lelket a bűnnel szerzett vagyon.

Mindezt meggyőző erővel, félelmetes expresszivitással adják elő a színészek, akik közül a helyi társulat tagjai – Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Bregyán Péter, Bohoczki Sára – is a lehető legtöbbet akarják, és bizony tudják kihozni magukból.

Ilyés Róbert (b) Akim, Brasch Bence (k) Nyikita és Bohoczki Sára (j3) Akulina szerepében

Külön említésre érdemes Páder Petra, aki Marina szerepében szinte két szintet lépett egyszerre fel a színészi játék nem éppen könnyen teljesíthető grádicsain a korábbi játékához képest. Sokoldalúsága lehetővé teszi számára minden karakter eljátszását, de a tragikára jellemző szerepkörökből tör fel belőle az elementáris tehetség, habár ebben ritkán tündököl.

A vendégszínészek, mint Balsai Móni és Brasch Bence üdesége megforgatja a budaörsi színpad néha állottnak érződő levegőjét. Harsányak, élénkek és a színpadi elrendezések ellenére (tkp. a nézők keretként ülik a játékteret és keresztül-kasul járnak-kelnek köztük a színészek) mégis képesek elhitetni a nézővel, hogy teátrumban van és nem valami kötélzet nélküli ökölvívó mérkőzésen.

Pedig nagyon tudatosan próbálkozott az alkotógárda a minél nagyobb hatásfokú elidegenítésen: az ülésrend eleve nem engedi, hogy a közönség belesimuljon a statikus passzivitásba, a színészek cikázása óvatosságra és folyamatos fejforgatásra sarkallja, ami kizökkenti az inaktív megfigyelésből. A zavaró fényár és a fülsértő hangbetétek mind-mind a kényelmi faktor ellen dolgoznak, hogy még jobban kidomborítsa a cselekmény nem éppen vidám és kellemes hangulatát, amit a lepukkant külsőségek (díszlet, jelmez) tovább szomorítanak.

Spolarics Andrea (b) Matrjona, Balsai Móni (k) Anyisztja és Brasch Bence (j) Nyikita szerepében

Palugyai Sári által alakított kislány, Anyutka karaktere mintha szándékosan ki lenne ebből a reménytelen atmoszférából ragadva (ő az egyetlen, akit nem érint a slumosodás, szövege és cselekvése végig ártatlan), mint a romlatlan fiatalság mementója, Spielberg piros kabátos kislánya abból a listás filmből. Ellenpárja Székely B. Miklós Mitricse, akinek szerepét a dramaturg annyira megnyeste, hogy jelentéktelenné és súlytalanná vált a történetben és egy olyan iszákos, akit sose látunk vedelni, csak arról beszélni.

Tolsztoji munkáról lévén szó, nem szabad elsiklani a vallási-erkölcsi tartalom mellett sem, ami szinte a szerző vízjele. A történet idején és helyszínén még jelen van az Isten, de olyan messzire csak lassan és elfáradva érkezett meg, így nem annyira közvetlenül befolyásolja a normákat és a lelkiismeretet. Ezért csupán a tettek megbánásakor van jelen, nem a végrehajtásukkor. Ha szóba is kerül, akkor is csak távoli viszonyulási pontként utalnak rá, üres hivatkozássá lesz, puszta reflex.

Tekintettel arra, hogy Tolsztoj egy valós esemény alapján írta meg A sötétség hatalmát, egy csipet segítséget kapunk annak elképzelésére, hogy az előző századforduló környékén milyen is lehetett a vidéki orosz élet. Pontosan olyan, mint manapság, méghozzá bárhol: a lelki defektusok és a szenvedélyek viharában navigáljuk az életünket, ahol a morálnak meg kell küzdenie a kormányhoz jutásért.

Mómosz

facebook:

0 Komment