VAKÁCIÓ – KÖTELEZŐKKEL

(Budaörs, 2017. július 8. – Budaörsi Infó) Itt a nyár, a megérdemelt vakációját tölti a társadalom utánpótlása, a fiatalság. A KSH adatai szerint (Oktatási adatok, 2016/2017) Magyarországon a 2016/2017-es tanévben 1 millió 699 ezer gyermek és fiatal – az érintett 3–22 éves korosztály 85,5 százaléka – vett részt a köznevelés és felsőoktatás különböző szintű nappali képzéseiben. De az iskola szigorú és éber, nem hagyja csak úgy magára hónapokra nebulóit, a számonkérés feszültségére hivatkozva kötelező olvasmányok hosszú listájával látja el az iskolapadból az emelkedő hőmérséklettel egyenes arányosságban szökni óhajtó diákságot.

Ezek az olvasmányok sok esetben az első és utolsó találkozásokat jelentik egyeseknek a klasszikus irodalommal, ugyanis a maguk idejében inkább felnőtteknek szánt, főleg lírai művek bemagoltatása inkább megutáltatja az időben patinásodott irodalommal a gyermeket, mint megszeretteti.

A Nemzeti Alap Tanterv (NAT) központilag szabályozza a kötelezőnek feladható szerzőket, ill. a tematikát. A legzsengébbeknek (általános iskola 1–4. évfolyam) a következőket írják elő: népköltészet, mondókák, népdalok, kiszámolók, népi játékok, találós kérdések, magyar népmesék, hazai nemzetiségek és más népek meséi, mesefajták; mondák, legendák. Klasszikus magyar, európai és kortárs magyar szerzők gyermekversei, meséi, elbeszélései; egyszerű szerkezetű meseregények, gyermekregények.

A felsősöknek (általános iskola 5-8. évfolyam) már megjelenik az irodalmi műfajok klasszikus hármas felosztása: líra, dráma, epika, és a kultúrtörténet meghatározó munkái, a bibliai és mitológiai történetek.

A szülőnek és gyermeknek egyaránt kellemetlen helyzetekkel terhes pubertás korszak beköszöntekor, a középszintű oktatásban aztán rákapcsol az iskolai betűutáltatás: Homérosz, Szophoklész, Dante, Goethe, Voltaire, Baudelaire, Camus, Orwell, hogy csak a legkomolyabbakat hozzuk fel példának.

Mi lehet a baj ezekkel? Hisz ezek megfelelő szakemberek által válogatott, maradandó értékű szerzők és alkotások, amelyek éppen azzal nyerték el időtlenségüket, hogy nem évülnek el a benne megfogalmazott üzenetek, tanulságok, figyelmeztetések. Egyáltalán nincs baj, csak a befogadó életkora egyáltalán nem feltételezi, hogy a benne foglalt értéket megérti és magáévá tudná tenni a személyisége fejlődésének e korai szakaszában.

Ha megkérdezhetnénk a felsorolt szerzőket, hogy mit gondolnak arról, hogy 14–18 éves suhancok olvassák majd munkáikat, bizonyára kételkedve hümmögnének, hiszen a társadalom aktív felének, a tevékeny felnőtteknek szánták őket, akik építik, igazgatják, és sokszor rombolják és szétzilálják a világot, azért is, hogy az utóbbiak létszáma csökkenjen. A névtelen akadémiai irodalmárok elképzelése az idonei auctores (olvasásra érdemes szerzők) szándékával azonos: lélekemelő, szellemdúsító irodalommal jobbítani az emberi természetet, amely önmagában nyers, kiforratlan.

A mindenkori fiatal pedig mit szeretne tenni? Erre negatív definícióval könnyebb válaszolni: mindent, csak nem tanulni vagy olvasni akarata ellenére! És ebben a mai globalista, posztmodern világban, ahol a csillogás, a felületesség, a fogyasztás (egyre jobban pedig az élményfogyasztás) a marketingnek köszönhetően a bőrünk alá is befészkeli magát, nehéz a napi szenzációkban naprakész diákságot a lassú és fáradtságos töltekezésre, tehát a tanulásra rábírni önszántából.

Ebben a világban csakis a jelen számít, ezért nem törődnek a múlttal, mert túl messze van, és nem törődnek a jövővel, mert bizonytalan. A kötelező irodalmi lista pedig jó 3000 évet ölel fel az emberiség kultúrájából! „Hol van már a tavalyi hó?” – sóhajtozna erre François Villon.

A Seneca-féle érett, felnőtt hozzáállását az olvasáshoz a fiatal még nem osztja: „Márpedig szerintem szükséges az olvasás, először azért, hogy ne elégedjem meg pusztán önmagammal, aztán azért, hogy ha megismertem mások kutatásait, megítéljem felfedezéseiket, és eltöprengjek azon, amit még fel kell fedezni.” (Erkölcsi levelek, LXXXIV.1.)

A fiatal diák szívesen olvasna, de csak kortársat! Mert éppen ez a trendi, ez folyik a csapból is, ennek van a legnagyobb reklámkampánya a szórakoztatóiparban. Például Harry Pottert, vagy az éppen aktuális vámpíros tini regényt. Csakhogy ezekből kevésbé fog épülni, hiszen fő funkciójuk a szórakoztatás, és ez könnyedséget feltételez, nem tanít az életre, csak azt reprezentálja dús fantáziával.

Ezeknek az időszakos, de inkább kortárs munkáknak bizonyíthatatlan a hatása, mert a kortárs egyik ismérve, hogy nem lehet a jelenben megjósolni, hogy évtizedek múlva a kukába vagy a múzeumba vezet-e az útja, mert a könyveknek is megvan a maguk sorsa („habent sua fata libelli”). De a kötelezők az időben már bizonyítottak azzal, hogy időtálló a tartalmuk és egyetemesen szólnak a Glóbusz minden emberéhez.

Például az Antigoné nem arról szól, hogy kimondhatatlan nevű, ősi és messzi egyének vitatkoznak különböző istenekre hivatkozva, hanem hogy az embernek a természetéből fakadó törvényeket vagy az írottakat éles helyzetekben hogyan kell használnia. Ki az, aki nem temetné el családtagját még akkor is, ha egy önkényes törvény ezt megtiltja? Ez a feloldhatatlan feszültség különböző élethelyzetekben átizzíthatja az embert, ilyenkor enyhet nyújt, ha van mihez viszonyulni. Lehet ettől még, hogy az amerikai filmrajongó, kólán és a chipseken felnövő ifjúság léha része ettől a drámától valósággal émelyeg, de attól még humanizmusával többet ér Hollywood bármely alkotásánál.

Sajnos a populáris kultúra kitúrta a valódi műveltséget adó művészeti alkotásokat a mindennapokból, és manapság sokkal értékesebb bizonyos körökben Yoda mestertől idézni, mint Cicerótól vagy Arany Jánostól, nyári slágerdalokat fejből ismerni, mint Petőfit vagy Shakespeare-t. Hogy filmes példával szemléltessük: David Fincher 1995-ös alkotása, a Hetedik (Se7en) két főszereplője közül a Brad Pitt által megformált David Mills-féle alakokból van sokkal több, mint a Morgan Freeman által alakított William Sommerset-ből, ha a kultúrát vesszük alapul, egyébként mindkettő azonos munkakörben tevékenykedik, tehát hátránya vagy előnye egyiknek sincs a műveltségéből kifolyólag, mégis Sommerset tűnik harmónikusabb embernek.

A tragédiák katarktikus hatásmechanizmusáról amennyire szükséges volt, szóltunk. Viszont a vers ezen felül rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, amivel semmi más: kanalizál. A bennünk kavargó, frusztráló ködös érzelmi feszültséget elvezeti, kiépített mederbe tereli, formát ad neki, ezáltal segítik kifejezni magukat és enyhítik a zavarodottságot. Letisztítja az elmét, sőt, az érzelmek helyes megélésére és kifejezésére is megtanít, hogy pestiesen szólva, ne találja fel mindenki a spanyolviaszt. Ezért is mondják, hogy aki nem szereti a verseket, nem is lehet széplelkű, érzelmes ember.

Tehát lényegileg a magunkhoz vett kulturális javak színvonala számít: a klasszikus irodalom és a kötelezőek dúsítják a lelket, szélesítik a tapasztalatot, megismertetnek a morállal (mert azt is tanulni kell!), míg a popkultúra termékei pusztán csak szórakoztatnak, segítenek elverni a szabadidőt, de nem nevelnek. Ezért kell elviselni a kötelező irodalmat, még ha nehéz is, és felnőtt fejjel ismét elővenni és megtapasztalni, mennyire gyermetegek voltunk, mikor zanzásított változatokban vettük őket elsőnek magunkhoz.

Adams

facebook:

0 Komment