Tihanyi Zoltán: Budaörsön található a magyar repüléstörténet egyik emblematikus helyszíne

(Budaörs, 2016. november 26. – Budaörsi Infó) A Budaörsi Infó szeptemberi számában arról tájékoztatta a kedves olvasóit, hogy a városunk feletti magaslatokon található egy magyar repüléstörténeti emlékhely (de nem hivatalos), amely emlékmű az idők folyamán és a vandáloknak köszönhetően az ismeretlenségbe kopott.

A szerkesztőség megtalálta az emléktárgy egyik építőjét és szervezőjét, Tihanyi Zoltánt, aki a múltban szebb napokat látott installációról és kis repüléstörténetről, és a helyszín kulturális vonzatáról is beszélt lapunknak.

Tihanyi Zoltán

Mint pilóta és műszaki ember, mit tud mondani a budaörsi Farkashegyről?

A magyar repüléstörténet egyik emblematikus helyszíne. 1929-ben itt, Budaörs fölött, a Farkashegyen indult a vitorlázórepülés Magyarországon. Úgy is mondják, hogy ez a vitorlázórepülés bölcsője.

Miért jelentős a vitorlázórepülés?

A vitorlázó egy merev szárnyas, de hajtómű nélküli repülőgép, és a klasszikus koncepció szerint a repülés alapja a vitorlázás. Ugyanis ha a levegőben leáll a hajtómű, siklással még elkerülhető a tragédia. Ezeket a képességeket a legjobban vitorlázórepülővel lehet fokról fokra elsajátítani.

Hogyan indult el a vitorlázás?

Az első világháborúban vesztes országokat, Németországot és Magyarországot azzal sújtották a győztesek, hogy megszüntették a repülést. Szétfűrészelték a légcsavarokat, összetörték a vázakat és beolvasztották a motorokat. A németektől indult az a kezdeményezés, hogy ’csakazértis repülünk!’. Lécekből, vászonból, drótokból készítettek repülőgépet, amire motor ugyan nem volt, de felettébb alkalmas volt arra, hogy megmaradjon a lejtőn és siklásokat hajtsanak végre. Magyarország nagyon hamar követte ezt az utat, legelőször a budaörsi Farkashegyen.

Aminek a repülősök közötti beceneve a Katlan.

Nevezik Kő-bölcsőnek is, mert fű alatt olyan köves, hogy a kezdetben nagyjából minden tizedik leszállás csúszó töréssel végződött. A kő-bölcsőben azért edződik is a csecsemő! A Farkashegyen 1929-ben kezdődött a dolog. Épült ott két hangár és több műszaki épület, majd egy beton katapult.

Azért szerették a helyet, mert akkoriban teljesen kopár volt és minden lejtőnek más volt a lejtési iránya és a szöge, minden repülési feladathoz találtak megfelelő dombot, lankát, ahol lehetett indítani.

A kezdőt egy egészen kis lapos szögűn indították el, hogy éppen hogy csusszanjon 15 másodpercet, annyi volt a dolga, hogy vízszintesek maradjanak a szárnyak és 15 másodperc után szálljon le. A haladóbbak akár egy percet is tudtak siklani, aztán akinek már nagyon ment a dolog, annál már voltak elhajlások jobbra és balra. Az akkori legnagyobb országos repülős szervezet (HMNRA) ezért költözött oda és építettek egy iskolaépületet, mellé pedig egy hangárt. Odafenn a MÁV-nak volt klubháza és műhelye, tehát eléggé komoly repülőélet folyt ott, majd több repülőklub is felköltözött a hegyre.

1944 szilveszterén, a főváros ostromával egy időben leégett a fent lévő két meghatározó hangár, amiknek ma már csak az alapjait lehet látni, azok melletti dombocskán (ún. MÁV-orom) van az emlékmű is, és maradt távolabb a feszített beton hangár és az iskolaépület, ma már elzárva, magántulajdonként.

És a Szekrényes tetején ma is látható rámpa.

Amelyről gumikötéllel indítottak. Egy kézi kurblis csörlővel húzták fel oda a gépeket, két ember tekerte, mintha egy kútból húznák fel a repülőgépet. A kilövőhelyen a farok részét rögzítették egy kioldóban, ott volt az oktató helye. Az orr-részébe beakasztották az Y-alakú gumikötelet, aminek két végére felment 5-8 ember egy-egy kötélre, és amikor a „kihúzni!” vezényszó elhangzott, akkor őrült mód elkezdtek futni dombnak lefele a lejtőn, és amikor elhangzott az „el!”, akkor az oktató kioldotta a gépet. Gyakorlatilag kicsúzlizták a repülőt.

Hogyan jött az emlékműépítés ötlete?

A második világháború után a repülés igénye és a létszám tovább nőtt, de a vitorlázás odafenn használt technikája elavult, így 1959-ben leköltözött a ma is működő budakeszi reptérre, ahol újjáélesztették, mint oktatói bázis. A MÉM Repülőgépes Szolgálattal kerültem oda a szakma krémjébe, felettébb lelkes társaságba, akik felismerték a hely jelentőségét. 1979 nyarán (július 14-15.) szerveztünk egy repülős találkozót és ünnepséget 50 éves a magyar vitorlázó repülés címmel, az emlékmű ekkor készült el. A tanulóink ásták ki az alapját, amibe két Esztergom szárnyat helyeztünk V-alakban, és betonba ágyaztuk. Ez a Rubik gép kevésbé sikeres típus volt, és ekkora már lejárt a széria üzemideje is. Készült hozzá egy nagyon szép kis talapzat és belekerült egy kb. 50 x 30 centis bronztábla, amibe bele volt vésve „A magyar vitorlázórepülés bölcsője / 50 éves a magyar vitorlázórepülés”, illetve belegravírozva egy gyönyörű Vöcsök gép háromnézeti rajza. Ennek az ünnepségnek nagyon sok látogatója volt, és ezt egybe kapcsoltuk egy kiállítással, amelyek közül sok üzemen kívüli, már majdnem muzeális értékű repülőgépekből is állt, amit odafentről örököltünk meg. A repülés veteránjai is tiszteletüket tették, olyan emberek, mint a Rubik Ernő bácsi, vagy a Kemény Sanyi bácsi, meg a többi időskorú tekintély.

És azóta arra a tájra az felejtés köde szállt.

Ami megvan, az már csak a hely. Idővel azt láttam, hogy már csak egyetlen szárny van a kettőből, aztán már egy se, közben pedig rongálás-rongálás hátán. Amikor utoljára, jó évtizede fenn voltam, még állt a kopjafa, amit egy Erdélyből menekült magyar fiú faragott, akit annak idején mi befogadtuk, munkát adtunk neki, sőt, egy darabig ott is lakott a telepen.

Az sem áll már, de a csonkjára van felnyársalva napjainkban a megmaradt egyetlen szárnymaradék.

Történt azóta odafenn valami emlékezetes?

Hogyne! Maga a hely arról nevezetes a repülésen túl, hogy rengeteg filmet forgattak ott fenn. A tizedes meg a többiektől (1965) a Tenkes kapitányáig (1964) rengeteg filmben szerepel ez a hely, de még a Rákóczi hadnagyában (1954) is. A Tizedes meg a többiek végén, a Katyusát éneklő katonák az iskolaépület előtt masíroznak, illetve amikor elindul a dzsip, és Sinkovits Imre fut utánuk, hogy „-Várjatok! Itt hagytátok az eszeteket!” Jobb oldalról ott a hangár. A katlant szerették a filmesek, mert rengeteg irányból fényképezve jó képet mutat, olyan vadregényeset. Az iskolaépületben meg lehetett öltözni, elszállásolni, közel volt Budapesthez, így kínálta magát a hely.

Mostan olyan, amilyen. A természet visszavette azt, ami az övé. Mert azért a Frankhegy oldalából vitorlázógépeket rángattak ki teljes kisegítő apparátussal és mindez kényelmesen elfért bárhol, ma meg ott sűrű az erdő, és magát a katlant is lassan visszaveszi a természet. Ma már nehéz elképzelni is, micsoda nyüzsgés és élet folyt odafenn.

Ebben viszont segítenek nekünk a korabeli fényképek.

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment