Bye, bye Rio!

(2016. augusztus 22. – Budaörsi Infó) Magyar idő szerint a mai nap első óráiban egy tisztességes és látványos záróünnepség megtörténtével lezárult a 2016-os riói olimpia, hivatalosan a XXI. Nyári Olimpiai Játékok. Az elmúlt 17 nap egy konkrét időszakot ölel fel, egybefüggő eseményláncolatot, amelyre nem csupán hazánkban, de az egész világon a lakosság túlnyomó része követett, aki pedig elzárkózott érdektelenségből, a tömegkommunikációnak köszönhetően úgy sem tudott mentesülni a legfontosabb hírekről és eredményekről.

 

 

Aztán ennyi idő sem telik el, és mindez már csak a ködös múlt lesz, a győztesekkel egy hétig foglalkozik a sajtó, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Mi fog megmaradni, mint néhány kulcsszó és idézet? Sajtburesz (Kenderesi Tamás); agyon nyom az olimpia (Cseh László, Tóth Krisztián); hazaviszem, amiért jöttem (Kapás Boglárka); elérni a Holdat (Kozák Danuta) súlynak lenni a repülőn (Balog Gábor). Utóbbit szükséges kissé körbejárni, vagyis hogy mi vezetett ahhoz, hogy a sportoló úgy érezze, a kudarc szégyenét csak ünnepélyes szeppuku (vagy harakiri) elkövetésével kerülheti csak el.

Egy olimpiai aranyérem megszerzésének híre futótűzként terjed a nép körében, amely az addig széles körben ismeretlen győztest azonnal a nemzet legnagyobbjainak panteonjába űzetik és a neve belemaródik a nemzet kollektív tudatába. Erre a dicsőségre csak ez a pár nap áll a sportoló szolgálatára, akinek kutya kötelessége mindezt elérnie. Vagyis úgy tűnik, Magyarországon ez a kimondatlan, de mindenki által táplált kényszer.

A magyar delegáció szereplése az eddigi eredményekhez viszonyítva éppen hozta az átlagot érmek tekintetében, tehát nincs ok se sajnálkozni se örvendezni. Nos, éppen ebben a rövid gondolatban van annak a görcsnek a forrása, amely ahogy az eddigi olimpiákon, kínos rángatózásba viszi mindig az egész ország közvéleményét!

A négyévente megrendezett grandiózus sportverseny minden alkalma önálló esemény, amelyben sportágak és számok jönnek és mennek, ahogy olykor a szabályok is változnak. Nincs olyan, hogy címvédés! (lásd Risztov Éva) Aki egyszer diadalt aratott az olimpián, az bajnok marad abban az esetben is, ha a következőn nem sikerül ismételnie. Ha egy ország több, egymást követő olimpián keresztül kiválóan teljesít egy sportágban, attól még ez nem tekinthető hagyománynak vagy reflexnek, ill. kötelező formának a dobogós helyezés (lásd férfi vízilabda válogatottunk).

Ez a görcs abból ered, hogy általános meggyőződés Magyarországon, hogy minden indulónk potenciális éremesélyesként utazik el a versenyre, és a spártaiaktól átvett szavakkal búcsúztatják az atlétákat magukban: ’vagy pajzzsal, vagy azon térj vissza a harcból!’ Tehát: vagy győztesként, vagy hősi halottként. Nincs meghunyászkodás, se kifogás vagy megfutamodás. Sieg oder Sibirien! Ilyen görcs talán már csak az Észak-Korea sportolóiban található. De nézzünk mélyen magunkba: az ország erejéhez képes kimagasló eredményeket bizonyára ez a görcs hozza mindig létre.

Ezért hördül fel a XXI. század virtuális kollektív tudatalattija, a közösségi és médiafelületeken található kommentmező és trolltanya, olyankor, amikor egy önmagához képest is rosszabbul teljesítő sportoló vállrángatósan csak annyit mond az eredményéről, hogy ’ez most nem jött össze’, vagy egy úszó testvérpár (Verrasztó) visszalép a döntőtől, amire négy évig készültek, esetleg egy nagyreményű cselgáncsos az első körben kiesve a külső körülményekben keresi a váratlan kudarcának magyarázatát.

Mert a magyar néplélek egyszerre borzong és rajong a spártai hozzáállásért. Ez az ősi görög városállam a katonás fegyelméről és a folyamatos gyakorlatoztatással fizikailag felkészült testű népéről (még a nőket is minden nap edzették!) híres. Meg is volt az eredménye: nagyszerű harcosok voltak, és az antik olimpiák legtöbb győztesét is ők szolgáltatták. A város védőistenségének, Artemisz ünnepén a fiatal fiúkat oszlophoz kötözték és véresre korbácsolták, ami megtiszteltetésnek számított a gyermek és a családja részére; minél több csapást bírt ki némán és mozdulatlanul a fiúcska, annál nagyobb dicsőséget jelentett neki és a szüleinek, hogy mennyire spártai-jellem. Hérodotosz, illetve Plutarkhosz tudósítása szerint történt olykor haláleset is, mert az ostorozott gyermek a szégyent elkerülve inkább eszméletlenre verette magát és elvérzett, minthogy fájdalmában felordítson a különös szertartás befejezéséhez.

Ezt a rítust, mivel nem része az általános tudásnak, nem ismerheti az olimpia nézőközönsége, de a halálra vert fiú viselkedését viszont ösztönösen elvárja az olimpikonjainktól. Olyan jelenség ez, mint az öntudatlan marxistáé: nem tudja, de csinálja. Nem ismeri, de elvárja ezt a spártai-húrt minden versenyzőtől, amely elszakadhat ugyan, de ha ez kell az aranyért, akkor szakadjon bele. Aki pedig nem állt dobogóra, az csak azért lehet, mert nem szánta rá magát a verseny közben a halálos erőbedobásra.

’Ha már kint vagyok az olimpián, akkor széthajtom magam, ha fáj, ha nem!’ – így gondolja a legtöbb elégedetlenkedő kommenthuszár, miközben ő a tévé előtt sört felciccentve nézi a közvetítést. Sok olimpikon is így gondolja, de nem mindegyik, mert ők is emberek. De ostor nélkül ezt nehéz kihozni magunkból.

Ez a téves tudat határozza meg a hazai méltatlankodók és elégedetlenkedők hozzáállását ahhoz, hogy ’már megint nem tudtuk felülmúlni Helsinkit!’. Ez a csupán ’csak’ 8 aranyérem se nem több, se nem kevesebb, mint máskor. Ez elég.

Ez az idei termés, és éppen 14 éremmel több, mint a hasonló méretű és lakosú Portugáliáé (ott csupán egyetlen bronz van!), és az éremtáblázatban Európából csupán az angolok, németek, franciák, olaszok és a hollandok múltak minket felül. A gonosz mumus Románia pedig egyetlen arannyal ékeskedhet, holott nagyobb az emberanyag merítése. Ki kellene már húzni a közvélemény értékrendjéből azt a kellemetlen szálkát, amely miatt nem tudunk örülni nemcsak a jó helyezésnek, hanem egyáltalán a kvalifikációnak.

Ugyanis egy olimpiai szereplést nem adnak alanyi jogon (a szabad kártya más tészta), kemény kvalifikációs feltételek, bizonyos tornák megnyerése esetén lehet kijutni, amik mellé erős felkészülés is járul. Persze, ha valamiben, hát a sportban számít leginkább az eredmény, és a győzelem mindent felülír. Ha ezek elmaradnak, kérdőjelek áradatába indul fuldoklásnak a professzionális sportoló. De az olimpiai faluba kerülni, akár a legjobb helyekre való esélytelenként is, már az dicsőség. Ha az egyéni csúcsát megdönti, már sikert ért el, habár nem csillogót és nyakba akaszthatót.

Elkerülhető az otthoni valós vagy valótlan okokra vonatkoztatott hőbörgés, ha a sportoló nem tér el a sportemberhez méltó magatartástól.

– Ha nem sikerült kihoznia magából a várt eredményt, nem kifogásokat keres, hanem összeszedi magát és kiköszörüli a csorbát. (ahogy Cseh Laci is tette)

– A spártai húrt pattanásig feszíti. (Hosszú Katinka 200 vegyese)

– Felülkerekedik a betegségen. (Kozák Danuta)

– Szerény marad és tisztelettudó (Szász Emese és Szilágyi Áron)

Talán az utolsó a legfontosabb: a német Christoph Harting diszkoszvető tiszteletlensége a dobogón belemaródik az újkori olimpia történetébe, mint elrettentő példa. A magyar szurkolókba pedig a magyar sportolónők kiemelkedő teljesítménye konzerválódik, hiszen a csak egyetlen arany nem női kéz termése 2016-ban, mégis ’férfimunkaként’ közvetítették le a diadalaikat. Meg ugyebár az a dübörgő, egyperces sűrített propaganda alig húszpercenként. Nos, hát abban utolértük a Helsinki-érát.

Budaörsi Infó (Mendemondász)

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.