In memoriam David Bowie & Lemmy

(Budaörs, 2016. január 11. – Budaörsi Infó) Populáris zenetörténetileg iszonyúan nehezen indul a 2016-os év. Előbb a hard rock első karizmatikus apostola, a Motörhead frontembere, Lemmy hagyta itt a zeneszerető közönséget be nem várva az új naptári évet, majd január 10-én pedig egy igazi multitálentum, David Bowie éppen annyit várt vele, hogy születésnapja elmúljon.

 

Különös, szinte szimbolikus születési és halálozási dátumok: Lemmy négy nappal, Bowie kettő nappal hunyt el a születésnapja után, utóbbi egy életművét összegző albumának premierjét is megvárta. Erre is mondhatta Hérodotosznál a nagy athéni jogtudós és bölcs Szolón a kincseivel páváskodó Krőzus uralkodónak, aki hivalkodva megkérdezte tőle, hogy szerinte ki a legboldogabb ember, hogy „annak azonban, ami felől kérdezel, még nem mondhatlak, míg meg nem tudom, hogy életedet szépen fejezted be.”

Nem tisztem hosszú és kimerítő nekrológot írni egyiküknek sem, az arra való méltóság joga egy magamfajta írónak nem jut osztályrészül, az túl magas, és szédülök is belé. Viszont néhány gondolatot szeretnék e két meghatározó művész sajátos jelenségkörének megértéséhez nyújtani, főleg azért, mert a legújabb közösségi fórumokon, a trollnevelde internetes kommentmezőkben méltatlanul dicsérnek és szapulnak bármit és bárkit, akiről az éppen aktuális cikk szól. Ez azért veszélyes jelenség, mert ez a kultúra neveli ki a következő újságíró generációt is, és akkor jajj lesz a kegyeletnek (is)!

Először is illik figyelembe venni, hogy ugyan két ember hunyt el, de mindegyikük jelenség volt a szakmájában, részese, alakítója, meghatározója, tehát több, mint egyszerű személy, akiről a külsője alapján, vagy egy videomegosztón megtekintett véletlenszerűen kiválasztott produkcióból azonnal ítélkezni lehet.

Másodszor pedig tudatosítsuk magunkban, hogy a popzenét a második világháború után már áruként fogyasztják (tömegtermelés), nem művészeti alkotásként. A hanghordozók mobilitási forradalma miatt ma már bárhol, bármikor bármit hallgathatunk, nem úgy, mint hajdanán (pld. gramofon, vagy családi rádió), ezért a kínálat sokszorosan meghaladja a keresletet, a zeneipar hatalmas, globális üzletággá vált, amely marketingje és üzletpolitikája mára már a fogyasztó manipulálásától sem riad vissza (különböző titulusok, billboard listák és médiafelületek szerkesztése). A régi zene ismérve: érte kell menni, előismeretet igényel, ritka és egyszeri, ünnepélyes. Például: hangverseny. Az új zene: a csapból is az folyik, nem igényel műveltséget, dömpingáru, hétköznapi. Például: kereskedelmi csatornán egynyári slágereket fülfájásig hallgatni, majd elfelejteni.

Eme két zenész életműve, különböző módon, de tudatosan ezen jelenségek ellen való munkálkodásnak tekinthetőek. Nem határozták meg őket producerek, névtelen zeneipari menedzserek, alkotóidejükben egyetlen percig sem akartak megfelelni vagy kiszolgálni, nem érdekelte őket a fogyasztói visszacsatolás. Csak a bennük szunnyadó mondanivalónak, üzenetnek, életérzésnek az átadásán járt minden gondolatuk, különböző stílusban. A Lemmy a hard-rockban alkotott maradandót, Bowie pedig minden műfajt kipróbált és egyikben sem vallott kudarcot.

Kettőjük közül David Bowie határozottan nagyobb fajsúllyal rendelkezik a Helikon múzsáinál, mivel több hangszeren játszott kitűnően, dalszerzőként, színészként, előadóművészként és élő kaméleonként több irányból nyújtotta a benyomásokat. A művészetében nem volt se nyugvópont se állandóság, tehát kiszámíthatóság és unalmasság. Képes volt mindig újat nyújtani. Ebben állt az ő következetessége, míg Lemmyében az, hogy sosem tért el attól, amit már az elején ígért. Egyikük sem volt megalkuvó, a könnyebb utat kereső.

A ma egyirányú zenehallgatója, tehát az, akinek nincs saját zenei értékrendje, hanem csupán azokat hallgatja és szereti, amiket különböző médiafelületek nyújtanak neki, talán egyiküket sem ismerheti. Az MTV és kereskedelmi rádiócsatornákon zeneízlésileg szocializálódottak mindenkori tömegének szokatlan és talán elborzasztó lehet a füstös kocsmai enteriőr, a karcos hang, az erős ütemű dobzaj, a nehézfémesen csikorgó, süvítő gitárjáték, vagy egy meghatározhatatlan nemű lény (legismertebb közülük a bohóc/űrlény figura), kezdetleges trükkfelvételekkel, elcsukló és többszínű énekhanggal, atmoszférikus dallamokkal. Valóságos kultúrsokk azoknak, akik a csillogó-villogó dinamikusságot, a gépzenei effekteket, a tökéletes testű alakokat (a nő gyönyörű a férfi kidolgozott testű) fülledt nyílt vagy rejtett szexualitásban bugyogó, legtöbbször idealisztikus helyszínekre helyező látszatot tartják a popzenének.

De a pár szezonig csúcson tartott slágergyártók egyre gyorsabb lecserélődése (ezt szokták kolbásztöltő üzemmódnak nevezni) még nem maga a könnyűzene, hanem csak egyik posztmodern stációja. Aki évtizedet kibír a hullámok tetején, az a valódi művész. Mindketten közel öt évtizeden keresztül munkálkodtak, folyamatosan újat létrehozva, tehát alkotva! Vagyis nem csak résztvevői voltak, hanem létrehozói, tevékeny részei és a későbbiek ízlését és hangzását befolyásoló példaképek, akik végig kortársak maradtak. Ilyen teljesítményre a ma zenészei nem képesek már, régen is csak keveseknek sikerült, közéjük tartozik a két elhunyt, Lemmy és Bowie is.

Amint a közmondás tartja, ízlésekben nincs értelme vitatkozni, vagyis az ízlés relatív. Egyáltalán nem szükséges kedvelni az ő zenéjüket, hangzásukat, általuk létrehozott értékspektrumokat, mert a hallgatón múlik, elnyeri e tetszését. De ismerni és elismerni, tisztelni az általuk létrehozott életművet (akár a fél évszázadon keresztüli alkotómunkájukat) igen is muszáj!
(Budaörsi Infó/Adams)

 

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.