Színházi kritika – Agatha Christie: EGÉRFOGÓ

(Budaörs, 2015. március 30. – Budaörsi Infó) 2014. március 28-án este Agatha Christie Egérfogó című művének bemutató előadását tekinthették meg az érdeklődők a Budaörsi Latinovits Színházban.

 

Agatha Christie legtöbbet játszott remekművét színpadra állítani nem ördögtől való mulatság, hiszen a szerzőnő a világ harmadik leginkább fogyasztott kötetek édesanyja, már csak Shakespeare és a Biblia előzi be, de vélhetően csak az időhátrány teszi a rangsort, a következő századra esetleg fordulhat a sorrend vagy új trónkövetelő fog babérokra törni.

Aki ezek ellenére kimaradt a legismertebb írónő kenetteljes életművének ismeretében, nagyon szívesen, de kültelki rövidséggel bemutatjuk azt a tudás térképének fehér foltjai satírozgatása végett: zárt tér + több különböző, egymástól elütő szereplő + gyilkosság + feszültség + fordulatok = angol krimi.  Az 1952-ben először előadott Egérfogó (eredeti címén Három vak egér, de jogi okok végett változtatni kellett rajta) ennek a képletnek az állatorvosi lova. Természetesen lehetne dúsítani, bővíteni, esetleg deriválni a képletet, de a sarokköveit így is tartalmazza a ponyvairodalmi epigonok, a barokkos követők és a korabeli amerikai tömegfilmek által hamar elcsépelt dramaturgia.

Ennek ellenére igaz a mondás, miszerint az újszülöttnek minden vicc új. De az a megfigyelés is, hogy a színházba járók átlag életkora többszörösen osztható a tucattal. Ezért aztán a húzónév, és bejáratott, globálisan folytonosan színpadon tartott Egérfogó előismeretéből adódó könnyűnek vélt sikeren kívül más aligha indokolja a palettára helyezését. Ekkor lép elő a sok furdalástól oldalára bicegő kíváncsiskodó második keresett indoka: hátha aktuális üzenetet hordoz, amely reflektál a jelen viszonyokra! Ez az esszenciája a hallhatatlan drámaírók sikerének: mindig aktualizálhatók, mert mondanivalójuk az örök emberi és társadalmi hibákra és erényekre szórja a figyelmet, vagy esetleg karaktereikben önmagunkra lelünk, viselkedési támpontra vagy az izzó katarzis után vágyódva. Közhely, hogy aki keres, az talál. Az pedig már empirikus úton szerzett ismeret, hogy ha elsőnek nem találsz, akkor ott nincs is mit keresni, mert ha tovább keresel, akkor már erőltetsz valamit, ami ott sincs. Ehhez nem éppen kutyáéhoz hasonló, de az átlag kulturális kompetenciához képest jó szimattal kell rendelkezni. Aki pedig a március 28-ai premieren szaglászásra adta az orrát, szinte csak izzadságot érezhetett. De hogy kiét, azt azért nem lehet teljes mértékkel megállapítani, lévén nem vagyunk kutyák, még ha ebül is érezte magát néhány néző.

Lássuk a csábítgatásra, de nem éppen kellemes vizualitással apelláló hivatalos grafikát: három fehér klónpatkány, ez egyik szélre szorult lemetszett farkincával, de művészien fröccsentett vértócsában. Ez valójában az előadásban szereplő angol gyermekversikére való ügyes, de esendő utalás, csak hát nem a legkellemesebb módon. Nagyon örömteli látni egy olyan modern útonállót (értsd: reklámfelület), amely nem akar meggyőzni semmiről, sőt, elrettenteni óhajt. De ez az öröm nem lehet teljes, hiszen nem ez a lényege a reklámnak. Akkor hát vagy a célcsoport egyik tagja értette félre (mea culpa!), vagy nem éppen sikeres a felület. A végső döntést majd a tömeg együttes véleménye úgy meghozza, mint a vidéki rokon hétvégén a kóstolót.

Az előadás története egyetlen helyszínen játszódik, tehát a díszlettervezőnek volt ideje kifújnia magát munka közben. Az egyetlen portré a falon magáé Victoria királynőé, jelezve a ’gentlemanlike’ atmoszférát. Azonnal lehúzza a hangulatot negatív konnotációként felböffenő unalmasság sejtése. Ha nincs Dickens a közelben, akkor az önmagát lenyelő ásítás potenciája környékez ilyenkor.

A fogadó központi helyiségébe ablak, ajtók, egérutak nyílnak, néha várja az ember a Beatles Sárga tengeralattjáró (1968) rajzfilmjéből megismert folyosós kergetőzést, amikor rengeteg ajtót kihasználva megdöbbentően képesek teleportálni jobbról balra vagy fordítva a delikvensek. Ha ez – a valóság okán – természetesen nem is történhet meg, azért a kandallóból röppenetig előbukkan egy kétes alak, csakhogy a valóban laposodásba hajló cselekményhez rövid ideig ható vérnyomás emelkedést biztosítson, amit le kell hamar szögezni, nem a produkció hozama, hanem a nyersanyagé.

A színésznők és –urak mindent megtettek azért, hogy élvezhető műsorhoz jusson a nagyérdemű, bár az elején a többségük egyfajta frigid, mirelit állapotból csak szépen komótosan olvadt ki.

Kiemelt dicséretet és szerény hódolatot címezne e sorok szerzője az eredetileg Zeck Julianna helyett a Mollie-t játszó Lovas Rozinak, mivel a legforróbban adta elő a fogadó fiatalasszonyát és sosem apadt el az azonosulási szándéka a szerepével, ahogy a partnere, a Giles-t alakító Nagy Dániel Viktoré sem; ennek a tehetséges fiatalembernek pedig kalapemelés dukál.

A többi színművész erősen karikírozható, ma már szinte ismeretlen figurákhoz lett rendelve, ezért bárminemű ítélet vagy elfogulatlan vélemény nem fogalmazható meg velük kapcsolatban érdeksérelem nélkül.

Ott van példának jó okáért a ’külföldi’ Mr. Paravicini. Márton András az izgő-mozgó sajtkukacoskodó seftelőt parádésan hozza ha mozgáskoordinációról van szó, viszont a kötelező akcentust otthon felejtette a komódon. A tudatosan androgünnek, vagy inkább férfias nőnek alkotott Miss Casewell szerepét egy öntudatos, lehengerlő nőre, Szalay Mariannára osztották, aki képtelen ezért azonosulni a szereppel. Úgy járt, mint a gyönyörű Mira Sorvino amerikai filmszínésznő a Szerelem diadala (2001) című filmben, melynek kudarcát az okozta, hogy olyan nőnek kellett végig férfit alakítania, aki testének legkisebb rezdüléséig szemet szúróan érzékletes nő, ezért éppen az nem sikerült, amire az egész az alkotás épült, és lett belőle hiteltelen giccs. Ezen a szemüvegen át bambuló megfigyelő már le is mondana a csakis élettelen fapofát nyújtó Szalayról, mikor a második felvonásban, ahol már elemi erővel kell tombolnia az indulatoknak, végre megcsillogtatja színészi képességeinek teljes tárházát. De a végtagmozgatásból és járásból, vagy a  pillantásból kiűznie a nőiességet végig sziszifuszi munkának látszott számára.

Miklós Marcell is egy hihetetlen karakternek lett a mimusa, egyfajta kiegyensúlyozatlan, infantilis bohémnek, ki sokszor az őrület ketrecének rácsait zörgeti. Nehéz szerep, főleg ha nem illik a színész személyiségéhez. Nyaranta ezrével lehet hasonló figurákkal találkozni a hajógyári sziget nagyfesztiválján miközben nyelveken szólanak, de otthon is előidézhető bizonyos gyógyszer és töméntelen ital kombinációjával, viszont se átélni, se látni nem kellemes dolog.

A többi karaktert, amelyeken Takács Katalin, Chován Gábor, és Ilyés Róbert osztozik, a történetbeli részt vállalásuk különleges volta miatt nem bolygatjuk meg, ahogy olykor ők sem a nézők figyelmét. Ha kiolvadtak volna már a függöny felvonása előtt, bizonyára ez nem történt volna meg. A következő alkalmakra a jól időzített üzemi hőmérséklet elérését garantálja szakmai profizmusuk, akkor már nem lesznek kitéve a premieren üldögélő rosszmájú és -tollú irkafirkászok tekintetének.

A teljes egészében felvállalható konklúzió az, hogy aki a Latinovits repertoárjában még nem láthatott krimi műfaját kedveli, annak is a reumás csiga lassúságú angol változata, és kedveli vagy megismerni óhajtja Agatha Christie egyik csúcsművét, az a pénzénél marad.

Nincsen rossz mű, csak olyan, amely nem neked való. De hogy ez kiderüljön, esélyt kell adni. Legyen ez a posztmodern kritika egyik alapszabálya.

 

Adams

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.