Színházi kritika – Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem

(Budaörs, 2015. február 1. – Budaörsi Infó/Adams) 2015. január 31-én Hubay Mikós: Ők tudják, mi a szerelem bemutató előadás volt a Budaörsi Latinovits Színházban.

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
Hogy pillantásod metsz és alakít?

József Attila: Óda

Két dologgal szembesülünk mi most itten: az öregséggel és a szerelemmel. Az öregség tisztes dolog, szerencsés az, aki eléri, hiába gondolják másként, főleg az érintettek. Minden életkornak megvan a maga előnye és hátránya. Az idős kornak valóban mintha utóbbiból több lenne, de akkor is kívánatos állapot, ha az élet aspektusából szemléljük: kiteljesíti a létet, összegzi a tapasztalatokat, patinát ad a jellemnek, meghozza az eddig elmaradó tiszteletadásokat. Persze, ehhez is szerencsésnek kell lenni…

A ’szerelem’ viszont egy bűvös hívó szó, amelyre a mély érzelmeket kereső a felületesen érzelgővel együtt ugyanúgy keresi számítását, mint az, aki az élet értelmének origóját e különös tartalmú fogalomban véli megtalálni és megerősítést remél e meggyőződéséhez. A szerelem metafizikai tézis, egyfajta hit szükséges hozzá; hiszen aki nem hisz benne, az nem is esik a szerelem sötét vermébe. Sokan soha nem lettek volna szerelmesek, ha előtte nem ismertetik meg velük ezt a különös lelkiállapotot a költők, művészek. „A szerelem olyan, mint a kísértet: mindenki beszél róla, de senki sem látta.” – mondja Rochefoucauld. De amikor a fizikai vonzódás kiegészül szellemi tömegvonzással, amikor a tomboló hormonok áradását az elme kontrolálhatatlan vihara korbácsolja ugyanazon célszemély okán, nem nehéz nevet adni ennek a gigászi jelenségnek: ’szerelem’. A Budaörsi Latinovits Színház legújabb bemutatója pedig eme aggsággal kombinált hatóerőt a központba helyező produkciót kínál a nagyérdemű közönségnek Ők tudják, mi a szerelem címen… A többi az előadásban.

Hubay Miklós, mikor nekifogott hatalmas életműve egyik kiemelkedő darabjának megírásához, mindezeknek tudatában volt, hiszen nem dohos levegőt szívó megátalkodott szobatudóst, hideg, számító értelem vezérelt atyafit tett meg főszereplőnek, hanem egy ízig-vérig romantikus művészt Hector Berlioz személyében, kinek a nemzetünk lelkébe égett Rákóczi indulót köszönhetjük (ki volt katona, szíve hevesebben ver e dallamok hallatán). Az emlékezetes orgánumú Mécs Károly szereplésével hozott Berlioz több, mint ragyogó szereposztás, bátran szembenéz Sinkovits Imre egykori játékával, hiszen szinte egy magasságra nőttek, egyik se tud átnézni a másik feje felett. Ugyanígy telitalálat Almási Éva szerepeltetése is, mint a hideg megvetéses közöny megtestesítője, Estella. Ilyen szenvedélymentes, mégis öntudata teljében lévő nőt talán csak filmvásznon láthattunk, Milos Forman Száll a kakukk fészkére (1975) Ratched nővérben. Bizonyára túlzásnak vélhető eme összehasonlítást meghozni, de azt vajmi kevésbé, hogy Hubay műve éppen olyan mélységgel ábrázolja a tárgyát, esetünkben a szerelmet, mint Sánta Ferenc Ötödik pecsétje a morált. A ma generációinak viszont egyik se ismerős immár, innen volt szükséges Hollywood-ot is behozni, mert az közismertebb még a világ ezen a szegletén is. Valójában nem látunk itt mást, mint a társadalom műveltebb és pallérozottabb képviselője hogyan reagálja le a szerelmet, ezt a súlyos betegséget – amit mi se bizonyít jobban, minthogy kulminációjában két embert fektet egyszerre ágyba – illedelmes, protokolláris módon, azok után, hogy egész életén keresztül feszítette lelke térfogatának rácsait… A többi az előadásban.

A felvonás nélküli előadás egy igen kifinomult, nagypolgári enteriőrben játszódik (drámai csúcspontban vitustáncot lejtő falazattal), a feldúsított nukleáris családban három generációt ismerünk meg, a legfiatalabbik, Mezei Léda által alakított Loulou olyan, amilyen a fiatalság szokott lenni, friss, üde, játékos és kíváncsi. A szülők (Szegezdi Róbert és Kovács Vanda) karót nyelt nyárspolgárok, és a nagymama, aki 48 évig tartó öntudatlan múzsáskodása alatt megbecsült asszonyi sorsra jutott, és most csak a nyugodt öregség által kiérdemesült, a fiatalabbak által felé nyújtott tisztelet adókat tallózza. Ekkor lép be egy nagyzenekari szerenád után a szerelemtől hajtott, szenvedélyes Berlioz. Hamar fény derül arra, hogy a szerelem alatt mindenki mást ért. A férfi letérve a ’normális’ ösvényről, minden hegyet Mont Blanc-nak néz, hogy felkaptasson rá, egy in flagranti-n kapott fiatal lányt pedig fél évszázadokon át képes a lelke oltárán múzsaként imádni. Anélkül, mint zeneszerző, talán nem is létezhetett volna, de annyira összeforrt a személyiségével, hogy élete alkonyán felkeresi és a szemébe nézz a hús-vér eszményképnek, hátha fizikailag is magához tudja csábítani. Nem érzi, nem látja be, hogy az ilyen érzelmeknek a mindenkori társadalom in effigie meghatározza a korosztályát, a hajlékony és izgága fiatalság játszótere a szerelem, hisz ők képesek kigyógyulni még a adott és szerzett sebekből, nem a ropogós hátú, de erős gerincű időseknek, mint amilyen Estella is. Mondjuk ki őszintén, mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, és amíg nem danolják minden éjjel Arany János sorait a Fiamnak verséből – Hála Isten! este van megin’./Mával is fogyott a földi kín –, addig nem okozhat lelkiismeret furdalást a gyengeség megvallása; és a szerelem gyengeség, hiszen leteríti áldozatait. Szerelmi kardcsörte születik, ahol a nő bevesz ugyan pár szúrást, de kivédekezi az egész párbajt, végül a férfi sem távozik vesztesen; a múlt felidézése visszahívja a fiatalság érzését, a közös nevetés kibékíti a szemben álló feleket… A többi az előadásban.

Az előadástól kissé eltérve szükségesnek találtatik leszögezni, hogy a sajtóműfaji kritika (mélyebb lélegzetű, tudományosabb változata recenzióként van anyakönyvezve) nem azonos az ajánlóval, utóbbit az üzleti érdek, előbbit a művészeti érték ösztönzi, és a kettő sajnos ritkán metszi egymást. A kritika egyfajta csevegés a múzsákkal, és nem éppen a vásári kofákkal. Ezért sem azonos két kritikus véleménye, hiszen a sasok sem repülnek rajban. A színház esetében nem is indokolt elfogultnak lenni kívülállóként, hiszen az a pillanat varázsát ragadja meg, egyszeri, megismételhetetlen esemény, hiszen egy előadás, játsszák bár többször, nem mindig azonos önmagával, olyan mikroklíma befolyásolja, mint a nézők száma, viselkedése, a színészek és az aktuális előadás tekintélye és színvonala. Ha mindezt a ’tyúk vagy a tojás’ kérdéskörébe vonszoljuk oktalanul, Petőfi Sándor dilemmáját idézhetjük, amit egy színész barátjához írt levelében (1844) megfogalmazott: „Pártolj, közönség, és majd halandunk,”/ Mond a színész; és az meg igy felel:/ „Haladjatok, majd aztán pártolunk;”

Figyelemmel érdemes kísérni a ma közönségének kétes reakcióit is, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Talán a televízió, vagy még inkább Hollywood hatás érződik, amikor is sokan a cselekmény csúcspontjainál hangos kacajra vetemednek az elmélyült átérzés, és később a katarzis helyett, vagy amikor harsan a nevetés, miközben a nem valódi kandallóban nem valóságosan izzó piszkavas markolásától ténylegesen nem füstöl a tenyér bőre. Igen, a színpadon nincs számítógép generálta látszat, se trükk effekt, tessék használni a képzeletet! Ettől nagyon elszoktunk, és ez szomorú.

Evidencia, hogy a színház, és kiemelten a Budaörsi Latinovits Színház művészi értéket közvetít előadásaiban, amelyekben ugyan a nagy számok törvénye folytán egyesek csalódhatnak is, de ez esetben is olyan élménnyel és szellemi táplálékkal tömi meg a mindig üreskésnek érződő műveltségi batyut, amit egy jó televízió műsor sem képes megközelíteni. Egy előadás minőségét bizonyítja, hogy egyáltalán méltó kritikára, hiszen a silány produkciók elsüllyednek nyomtalanul a némaság futóhomokjában. A színházigazgató Frigyesi András rendezte Ők tudják, mi a szerelem pedig még a szófukar emberbe is olyan élménymagot plántál, amelyből csakis magasztaló vélemény csirázik ki. Már csak azért is ildomos elmenni a következő előadásra, hogy megcáfolják ezt a kijelentést. A Latinovits színpadára lépő színészek elszántsága és profizmusa garantálja, hogy ez nemigen fog sikerülni! … A többi az előadásban.

Adams

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment