Médiakommandós színházi szubjektív – Szeret…lek, szeretlek!

(Budaörs – 2013. november 11., Médiakommandó/Budaörsi Infó) A Budaörsi Médiakommandó bárhol felbukkanhat! Ezúttal színházi vendégelőadásról írt beszámolót “kultúrügynökünk”!

November 6-án este a Budaörsi Latinovits Színházban a Szeret…lek című darabot láthattuk a Manna Produkció és a HOPPart előadásában. Volt bennem egy kis félelem, hogy mit is fogunk látni, a cím és a leírás alapján tartottam egy kis Barátok köztös, szappanoperás élménytől, de azért bizakodó voltam. Nem hiába.

A kezdet már akkor családias volt, amikor még be se mehettünk a színházterembe. Amíg kint várakoztunk, láthattuk a színészeket néha kijönni a teremből, elszaladni valamerre, majd visszajönni egy-egy tárggyal, ami kimaradt a kelléktárból. Kevesen voltunk az előadáson – kevesebben, mint amennyit megérdemelt volna a társulat és a darab. Sokat elárul erről az a kérés, amit a terembe belépve kaptunk: „az első három sorba legyenek szívesek ülni.”

A teremben egy berendezett bár várt minket, élőzenével, és egy-két szereplővel. Természetesen azt a hatást akarták elérni, mintha mi is épp most érkeztünk volna a bárba. Ebbe az illúzióba én nem tudtam teljesen beleélni magam, mivel feltűnt, hogy még egy-két instrukciót súgtak egymásnak a színészek, valamint az énekesnő – talán a kezdeti izgalmak hatására – kissé hamisan, nyersen énekelt.

Ezután érkeztek a szereplők. Egyesével jöttek, szétnéztek, észrevettek minket és egymást is. Helyet foglaltak, és a nyitódal után kezdődött másfél órányi történet, szünet nélkül. Részletekben, részletesen hallhattunk egyéni és összekapcsolódó szerelmi szálakról, zenével, énekkel, tánccal fűszerezve.

Az első szereplő egy (számomra) túl mélyen dekoltált ruhában egy nagyon „rózsaszín ködös” történettel nyitotta a sort – emiatt fokozódott a félelmem a szappanoperás élménnyel kapcsolatban. De amint az ő története szomorúvá vált, átfordult minden, jött a profizmus mindenkitől, a félelmem is elmúlt. A színészek a darab végéig folyamatosan szerepben maradtak, együtt éreztek az épp mesélővel, pedig évek óta hallgatják ugyanazokat a történeteket. A szereplők szinte egymásra licitálva meséltek a múltjukról, és mi akarva-akaratlanul a saját életünk részleteit kerestük és találtuk meg történeteikben. A rendező, Pelsőczy Réka valódi interjúk alapján írta meg a monológokat, tehát a darab igaz történeteken alapul, és ezt a hétköznapi nyelvet visszaadó szövegek is erősítették. A legtöbb szereplő olyan jól hozta a karakterét, hogy el is hittem, hogy velük történt, sokáig nem billentem ki a „varázsból”. A színészek profik voltak, megmutatták sokoldalúságukat és a társulat erejét: felváltva zenéltek együtt a zenekarral, nagyon jól, tisztán énekeltek, és néha már nyaktörő mutatványokkal felérő mozdulatokkal táncoltak. Kiemelkedett a pultost játszó Bercsényi Péter különszáma, amikor egy ujjára húzott marcipánfigurával táncolt-énekelt-játszott (itt történt az első nyíltszíni taps az előadás alatt), valamint a tangó-jelenet, melyben végül szinte minden szereplő együtt táncolt. A darabot kísérő zenék jól lettek összeválogatva, leginkább ismert dalokat dolgoztak fel.

Az utolsó történetnél (így, szünet nélkül) már kicsit hosszúnak éreztem a darabot, de mivel egyrészt érdekes volt, másrészt két jelen lévő szereplő egymásra találását mesélte el párhuzamos és össze-összekapcsolódó monológokkal, így kárpótoltak is egyben.

Amiért viszont nehezen tudnak kárpótolni, az érzés, hogy egyik kapcsolat se végződhet (igazán) jól. Voltak, akik összetartoztak, de őket sem láthattuk egyértelműen boldognak. Igen-igen, eleinte pont a szappanoperától féltem, nem arra vágytam a darab végén sem. De én hiszem, hogy vannak emberek, akik összetartoznak. Viszont a való életben, ismerősöknél, a televízióban, a sorozatokban pont nem ezt tapasztaljuk legtöbbször, és azokban a darabokban és filmekben, melyekben „happy end” van, inkább szappanoperát vagy kabarét láthatunk. Hol az átmenet? Van egyáltalán átmenet? Ritka. Ez a darab sem volt az számomra. Nem azért mosolyogtam, amikor kijöttem, mert a kapcsolatokba vetett hitemben erősített meg, hanem a zenei élmény, a látvány és a profi színészi alakítások miatt, melyek mégis kibillentettek a mindennapokból. Ezért pedig köszönetem a Társulatnak, a Zenekarnak, a Rendezőnek – és a Budaörsi Latinovits Színháznak, akik meghívták ezt a produkciót. Nem akartam részleteket elárulni a cselekményből, mivel mindenkit arra biztatok, hogy valamikor tekintse meg ezt a darabot és a társulat bármely másik előadását is. Én is meg fogom, mert megszerettem őket – még ha a cím nem is személyesen nekem szólt.

(MP-001)

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.