100 éve született Hollywood első bombázója

(Budaörs, 2019. január 1. – Budaörsi Infó) Kerek 100 éve született az amerikai filmipar egy idő előtt kihunyt csillaga, Carole Landis (született: Frances Lillian Mary Ridste). Az 1948-ban, mindössze 29 évesen tragikus hirtelenséggel elhalálozott színésznőért bomlott az amerikai mozi-néző társadalom és már kapkodtak is utána a nagy stúdiók, hogy létrehozzák belőle azt, amit végül csak a hét évvel fiatalabb kolleginája, Norma Jean – művésznevén Marilyn Monroe – esetében sikerült kiforralni. Ez pedig a „bombshell”, magyarosan a „bombázó” filmszínésznő etalonja. Monroe, amíg világ a világ, mindig is a megtestesült erotikát fogja szimbolizálni a filmvásznon. Kevésen múlt, hogy ez másnak (méghozzá Carole Landis-nek) jusson.

Hogy a január elsején született, apai ágon norvég származású színésznőt a földtekén senki sem ismeri, hacsak nem az Egyesült Államok mozivilágának aranykori (1930-as évek) szerelmesei, annak megannyi oka van. Ugyanakkora szerepet játszanak ebben a cudar véletlenek, mint a második világháború vagy az amerikai film még akkor is igen nívótlan tömegtermelésű filmjeinek átka.

Az 1929-től négy évig tomboló nagy gazdasági világválság Hollywoodot sem kímélte meg, ámbár mégis jót tett a kereslet irányából, hiszen a mindennapi nyomort a saját bőrén tapasztaló amerikai polgár az aprópénz-jegyáras vetítőtermekben ki tudta magát szakítani a szomorú és kegyetlen valóságból, még ha csak órácskára is. A tömegek tódultak a vizuális bódítószerként funkcionáló mozgóképszínházakba, a színészi ambíciókkal rendelkező fiatalok pedig az újságokból megismert cukros varázsra, a vagyonnal és világhírnévvel rendelkező filmszínészek könnyű életére kétszer nagyobb erővel pályáztak.

Az amerikai filmipar ún. „G.I. Generation” eresztése (azok, akik gerincét adták a háborús tevékenységeknek, tehát az 1901-24 közötti születésűek) többségében így került vászonra, ahogy a Carole Landis művésznevet viselő wisconsini fiatal leány is. Egy californiai középiskola elvégzése után a színészi álmokat dédelgető Frances Lillian Mary Ridste felvette kedvenc színésznője (Carole Lombard) nevét és meghallgatásról meghallgatásra járt, közben hála tökéletes testalkatának (90-60-90) és bájos megjelenésének, ún. „pin-up”, vagy máshogy „cheesecake” fényképek készültek tucatszám róla. Ezek reklámcélú fotók, termékértékesítés miatt, amelyek főleg a női modellek szexuális kisugárzására épített (mint ma a fehérnemű reklámok).

1936-tól kezdve kap kisebb és jelentéktelen mellékszerepeket, közel 36 filmben kap másodperceket, félmondatokat, mire megkapja első jelentős (fő)szerepét az 1940-es One Million B.C. című, klisékre épülő ősember-filmben, ahol a csendes barlangi asszonyt játszotta. Ugyan ma megtekintve ez a filmalkotás nevetőgörcsbe rángatja a nézőjét, (IMDb pontja is 5.8, tehát a felejthető kategória) de akkoriban a meghökkentően különleges King Kong (1933) miatt szinte stop-motionös szörnyfilmek divatja volt, így ez az alkotás a hazai (USA) mozikban kasszát robbantott. Ezzel Carole neve és látványa a háborút még passzívan figyelő amerikai társadalom minden tagjába beleizzott. Karrierje innentől kezdve felfelé futott, a szerepeiben legtöbbször a gyönyörű feleség/szerető, vagy a könnyű változatú femme fatale szerepköröket kapta, és olykor elhunyt a film végére a karaktere. Őt még nem szorította skatulyába úgy a szórakoztatóipar, mint a bombázó utódait. Történelmi dráma, krimi, kamaradarab, komédia, western, háborús film. Minden akkori műfajban tudott bizonyítani, nem csupán egyre kárhoztatták.

A rendezők nem tudtak elmenni azon tény mellett, hogy minden mozdulata vagy mosolya a megfigyelő férfiakat ledönti a lábáról, ezért lassan próbáltak köré is építeni karaktereket, de csak teszetoszán. Hollywood még csak sejtette, hogy a vászonbeli szex-szimbólum maga is termék, és ezt a végletekig ki kell használni. Ez Carole esetében nem sikerült, lévén az 1941. december 7-ei Pearl Harborban esett japán katonai támadással az USA belekeveredett a világháborúba, és az embereket immár jobban érdekelte a hős helytállás, a patriotizmus és a becsület fogalomkörei, mint nyálat csorgatni.

Carole Landis azonban nem volt egysíkú tehetség, mint az őt követő, valóban aranyba öntött szexbombák. Ha a szerep kívánta, énekelt is a maga tekintélyt parancsoló alt hangján, ezen felül kiválóan táncolt. A befutást követően alig négy év alatt 15 filmalkotásban mutatta meg színészi kvalitásait, 1942-től pedig részt vett az USO mozgalomban (United Service Organizations), ami a hadszíntéri szórakoztatást tekintette célnak, így Carole a hazája katonáit dalokkal és megjelenésével lelkesítette Észak-Afrikában, Angliában és a Csendes-óceáni harci zónában is, több más színésszel és zenésszel, komédiással együtt. 1944-ben még filmet is forgattak erről a tevékenységükről három szórakoztatóipari kolléganőjével (Martha Raye, Mitzi Mayfair, Kay Francis) Four Jills in a Jeep címen. A forgatókönyvhöz felhasználták Carole saját harctéri utazásairól szóló újságcikkeit és memoárjait is. Távol a hátországtól sem hagyta ki, hogy a rajongói levelekre saját kezűleg írva válaszoljon.

Ekkora már Hollywood csupán a saját szövetségeseinek mozi hálózataiba juthatott be, mivel kölcsönösen bojkottálták a harcoló felek egymás filmjeit, ezért az európai kontinensen neve – hiába volt a csúcson – fel sem merült. Carole-t, miközben a Csendes-óceán szigetvilágában lelkesítette az amerikai bakákat, 1944-ben megtámadta a malária és dizentéria. Ezen felül, maró példájaként annak, hogy a sorsnak nemcsak kegyeltje, hanem elszenvedője is lehet egyszerre ugyanaz az ember, a legvonzóbb nő titulust („Ping Girl”) kiérdemlő Carole-t egész életében endometriózis gyötörte, amiért meddő maradt, holott 28 éves korára elfogyasztott már négy férjet.

A háború utáni első években a tengerentúlon éppen lefutás alatt volt az ún. Baby-boom, vagyis amikor a hazatért katonák hirtelen megnövelték az amerikai demográfiai mutatókat gyermeknemzésben. Carole esetében ez az időszak bulvárhírekbe kerülő magánéleti csődök és pletykáktól foltos szennyes kiteregetésekbe fajult. Látványának értéke felülemelkedett a színészi kvalitásain, a stúdiók immár nem tekintették befektetésnek kasszasikerekhez, ezért másodosztályú (B-listás) filmekkel kellett megelégednie Miközben a kor asszonyának démona, a barbiturátok (narkotizáló hatású altató-gyógyszerek csoportja) használata az ő életébe is belopta magát. Végül egy magánéleti problémát (Rex Harrison nevű angol színésszel tartott fenn házasságtörő kapcsolatot) nem tudott feldolgozni – Harrison nem vált el miatta Lilly Palmer színésznő feleségétől – ezért túladagolta a Seconal gyógyszert. Öngyilkossága máig megosztja a hagyatékát kezelő rokonságot és a filmes pletykákra éhes gourmet rajongókat.

Carole Landis a filmtörténetnek a „mi lett volna ha…” kezdetű fejezetébe került korai halálának köszönhetően. Élete szerepe sosem érhette el, a több éves kemény munkával megdolgozott hírnevét pedig betemette a háború puskaporának minden korábbit feledtető fátyla. Mire Hollywood tudatosan hozzáfogott a „bombshell” termék legyártásához, akkor már a köztudatba alaposan beférkőzött vöröses Rita Hayworth lett a vászon tudatosan kreált szex-szimbólum prototípusa, ami már a vesztes országok vetítőtermeibe is eljutott. Ezzel a sikeres tesztüzemmel megnyílt a lehetőség a Marilyn Monroe jelenségnek. Mindezeket Carole saját személyben képes lett volna véghezvinni, ha megéli és a nagy stúdiók nem tévesztik szem elől. De ő az alaptáborban rekedt, a csúcsra végül mások értek fel. Ennek ellenére érdemes a kimaradókról is megemlékezni, hiszen őt is maradandót alkottak.

Sajnos magyar viszonylatban még inkább ismeretlen a ma 100 éve született Carole Landis. Egyetlen filmjét se szinkronizálták eddig még le nálunk. Ennek egyik oka, hogy abból a filmes korszakból a saját termésünk még sokkal élvezetesebb, nívósabb és értékesebb. A kaptafára készülő tipikus jenki melodrámákat pedig valójában rajtuk kívül senki se kedvelte akkor sem. Hogy első kézből értesüljünk erről, álljon itt Márai Sándor 1945-ös naplójából két amerikai filmről szóló kiemelés:

Másfél éve először moziban. „Olajváros”, híres amerikai színészek. Fél óráig bírom, aztán émelyegve megyek vissza az utcára, a romok közé… ott mégis jobb. Ezek az álérzések, ál-szenvedélyek, ez a kozmetikált természetesség, ezek a hímringyók és partnernőik, ezek az áltörténetek… (267.o.)

A Souvenirből egy moziba. Amerikai film, oly buta, hogy szégyellem magam. Micsoda sivárság, ez érzéseknek, ötleteknek, kivitelnek, milyen közhelytömege! Ez a rágógumis érzelmesség! (295.o.)

BÚÉK!

Adams

facebook:

0 Komment