Színházi kritika – Az arab éjszaka Budaörsön

(Budaörs, 2018. október 7. – Budaörsi Infó) Szeptember másodikán elkezdődött a Budaörsi Latinovits Színház 2018/2019-es évadja. Az új színházigazgató, Berzsenyi Bellaagh Ádám eddigi sajtó-megnyilvánulásaiból nem igazán lehetett eldönteni, hogy új vagy más irányt vesz vezetése alatt a teátrum, vagy marad minden a régi kerékvágásban. Roland Schimmelpfenning: Az arab éjszaka darabjának szombat esti premierje csak félkövérbe változtatja az eltűnni nem akaró kérdőjelet.

A kortárs német drámaíró e legnevezetesebb munkája igencsak modern, illetve túl (vagy poszt-)modern. Mindössze 17 éves írás, 2001-ben vetette papírra a szerző. Ezt az információt szemérmesen elrejti a színház az érdeklődő elől, nehogy a pislákoló érdeklődés gyertyalángját elfújja az a sikítófrász, amit a kortárs művészet vált ki a minőségi kultúrafogyasztóból. Ennek ellenére „Nyugaton”, főleg Németországban felkapott Az arab éjszaka, de nálunk eddig nem nagyon futtatták, és bizonyára nem is fog hamar gyökeret ereszteni, ami talán azt jelzi, hogy valóban 15-20 évvel vagyunk lemaradva.

Előre érdemes közölni, hogy rendhagyó színházi élményt kapunk Budaörsön belőle. A hangsúly az élményen van, minden más csak nagyvonalú gesztusként akasztható az előadásra. Nehéz behatárolni a stílusát és műfaját, olykor epikus színháznak nevezik. Ez a jelző kegyes fátyla az egyetlen, rövid mondattal ki nem fejezhető leírásoknak. Például hangosan gondolkodnak a szereplők, nincs párbeszéd, a cselekményt a színészek maguk ismertetik („kinyitom a liftajtót” vagy éppen „halott vagyok”). Összemosódnak a dimenziók és síkok, főleg a cselekményszálak. Öt szereplő egyszerre beszél és cselekszik, egyetlen téridő van, ami miatt nehéz kibogozni, egyáltalán követni a történetet. Talán ezt jelenti az „epikus” modern olvasatban. Ennek ellenére zenész darab, énekelnek és hangszeren játszanak a színészek.

Hogy mi benne az „arab”, az is kérdést vet fel. A tulajdonnevek, a tevés kulcstartó, a boszporuszi álomhelyszín felvetésén kívül csak a színpad/szeráj zseniálisan sikerült díszlet-nézőtere (egy közel-keleti sátorbelső) utal rá csupán, holott panelházban játszódik állítólag. Nincs főszereplő, se központi esemény, hangos összevisszaság kavarog, miközben végig klimpíroznak egy zongorát háttérzenének, akár egy ősrégi némafilm burleszkben.

A szereplők pedig nem azt művelik, ami az elbeszélésükből következtethető. Például a fiatal leány (Horváth Csenge) egyszer ugyan alszik, de közben a színésznő vakként bolyong a párnán ülő nézők között, a fiatal férfi (Brasch Bence), amikor a liftbe szorul, erről éppen egy szőnyegbe csavarodva tudósít a padlón. Nincs fogódzkodó, biztos támpont vagy valami mankó, hogy követni lehessen a varázslatot, amelyet vérprofin hoznak a színészek, különösen Szabó Irén. A szereposztás nem volt kegyes nekik, de illik megemlíteni Földes Tamást és a Latinovits társulatának tagját, Chován Gábort, akik karaktere marginálisnak érződik. Kéménczy Antal tartja életben a feszültséget a közel másfél órás zongorajátékával.

Horváth Csenge és Szabó Irén (fotó: Facebook – Latinovits Színház)

A kulcsszó: „élmény”. Az arab éjszaka egy élmény-produkció. Nem katartikus, nem tanulságos, és egyáltalán nem szórakoztató; de igencsak élvezhető. Valamifajta ópiumos vízipipa-szeánsz. Úgy fél óra elteltével a néző hozzászokik a különleges stílushoz, de csak úgy, ahogy a lovász sem érzi már az istálló szagát. A nézőt nem az érdeklődő kíváncsiság, hanem ez a habituáció szegezi a párnájához.

A zavarodottság és az ebből szárba szökkenő kényelmetlenség csiráit viszont a színészi játék minősége a földbe tiporja. Egytől-egyig mindent megtesznek, hogy a kezdeti nézői csalódást hamvába halasszák, és ez maradéktalanul sikerül nekik, miközben két egyetemi hallgató is szerepet kapott. Egymást húzzák, vagy csak maradéktalanul magukénak érzik a szerepüket? A „jó szakember” kevés a jellemzésükre.

A darab egyetlen erénye, hogy bárhogy elő lehet adni, ez csak a rendező fantáziáján múlik. Na de mi vesz rá bármely anya gyermekét, hogy ilyen színdarabot írjon? De hogy vannak viszont olyanok, akik bármit színre is visznek, az nem hagy maga után ilyen értetlenséget. Forgács Péter rendező bizonyára örömmel vette a nemes feladatot, teljes fantáziáját kiélhette a megformáláson, ami látszódik is.

Merész húzás volt a Budaörsi Latinovits Színháznak egy ilyen műsorral előrukkolni az évad elején, méghozzá új igazgatóval. Ha ez a produkció utat mutat a következő bemutatók ízlésvilágába, akkor igencsak nagyot kell nyelnie a színházrajongónak Budaörsön, főleg a beharangozott Euripidész tragédiára való tekintettel. Ha csak pestiesen szólva „ezt dobta ki a gép”, akkor csak annyiban konkludálhatunk Az arab éjszaka megtekintése után, hogy újfajta színházi élményt szereztünk, amit később se bánunk meg, csak közben kissé feszengtünk, mint szűz lány a kurtizánok között.

Adams

facebook:

0 Komment