FILMKRITIKA – Szárnyas Fejvadász 2049

(Budaörs, 2017. október 7. – Budaörsi Infó) Október 5-től játsszák a magyar mozikban is a Szárnyas Fejvadász 2049 című filmet, amely az 1982-es Szárnyas fejvadász (Blade Runner) magas igényekkel feszülten várt folytatása.

Az elmúlt évtizedben sok egyéb régi kasszasikernek, kultfilmnek jött folytatása és veszett el a süllyesztőben, de keveseknek sikerült elérni az eredeti rész nívóját, vagy csupán megközelítenie azt. Ennek oka, hogy a tipikusan következő generációs alkotók egyetlen szándéka a jogok megszerzése után, hogy egy biztos anyagi forráshoz jussanak. Óvakodnak az újítástól, az eredetiségtől, mert az megosztó: vagy sikeres lesz, vagy bukik. Inkább lehúznak egy újabb bőrt az eredeti alkotás reputációjáról, kiárusítják, apró pénzzé teszik az egykori sikerélményt, mintsem hogy mernének nagyot alkotni.

A valami furmányos magyar címadói lelemény okán csak Szárnyas fejvadásznak nevezett 35 évvel ezelőtti Ridley Scott alkotás, annak megjelenésekor máris alapos indokkal került be a filmtörténeti top 100-ba. Ugyanis az addig sose látott utópisztikus nagyvárosi felvételek és a körmönfont, sajátos hangulati és tárgyi környezet azóta szolgáltat ihletet és nyílt koppintást az elkövetkező sci-fi filmek szinte mindegyikéhez. Annyira kikerülhetetlen mint a perspektíva alkalmazása a képzőművészetben annak reneszánszbeli gyakorlatba jövetele óta.

Kockázatosan eredeti volt, de sikerré vált. De csupán üres látványorgia maradt volna, ha nincs nagyszerű forgatókönyv, egyenesen a XX. század egyik legkiválóbb sci-fi szerzője, Philip K. Dick tollából (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? 1968).

Kevés olyan filmalkotás van az elmúlt száz év óta, amelyiket egyszerre becsül nagyra a szakma és a közönség is, de az első Szárnyas fejvadász ilyen volt. Így aki folytatni akarja – horribile dictu – újraforgatni, annak ismét kockázatos eredeti alkotást kell letennie az asztalra, mert a közepes vagy akár a szimpla jó sem méltó az eredetihez.

Denis Villeneuve rendező méltó utódja a még tekintetét és figyelmét azért a munkán tartó executive producer Ridley Scottnak. És örömmel jelenthetjük, hogy kiváló munkát végzett mindenki, aki részt vett a megalkotásában; megkockáztathatjuk azt a kijelentést is, hogy talán sikerült néhol túl is szárnyalnia…

Az ezredforduló óta a szekvenciális filmalkotások egy olyan doktrínát követnek, amely a forgatókönyvtől elvárja, hogy ne legyen szükség ismerni a megelőző részt, hogy ezzel se szűkítsék a potenciális nézők számát. Ehhez a Szárnyas fejvadászhoz sem szükséges ismerni az előzőt, mert jótékony a dramaturgia, sok a visszautalás, hanganyag flashback, ráutaló magatartás az egykor fontos cselekedetekre, eseményekre.

De hogy miért zseniális folytatás, ahhoz össze kell vetni a két filmet, hiszen a régi atmoszféráját, hangulatát csak úgy kapjuk meg, ha hűen és következetesen lekövetjük azt.

Így találjuk a helyszínt ismét egy favelásan tömött gigavárosban, amelyben holografikus reklámok, hi-tech és utcai nyomor, piszok és deviancia kombinációi láthatóak, mint ahogy egy cyberpunk filmtől illik. A termékkihelyezések kötelezőek (főleg Sony, Peugeot, Johnnie Walker, Coca Cola), sőt, már rég megszűnt vagy csak a múlt miatt revideált cégek neonreklámja is feltűnik (Pan Am; Atari).

Ridley Scott nem hagyja a három évtizede a jövőnek gondolt, a ma hi-techje által viszont meghazudtolt látvány realistábbá varázslását, mint ahogy az Alien folytatásokban sem engedte. Megmaradt a ’80-as évekre jellemző képcsöves kijelző, az átlátszó, nejlon esőkabát női ruhadivatként, és az írisz-szkenner meg a repülő autócsodák mellett jól elfér a mai szemmel is régimódi bordás radiátor és a PB-s gázrezsó.

A feliratok megmaradtak eklektikusnak, bár a japán betűk ebben is dominálnak az utcákon, viszont az épületekben hol szanszkrit, latin, koreai, kínai írások váltogatják egymást, ahogy a beszélt nyelvek is vegyesek. Magyarázat nincs hozzájuk, csak sejteni, hogy a közeljövőben minden összemosódik a növénymentes, beton és elektronikai dzsungelvárosokban.

Ahhoz képest, hogy Magyarországon forgatták a film nagy részét, ennek nem lelhetjük nyomát, lévén a külső jelenetek erősen stilizáltak, a belsők pedig sterilek. Ennek ellenére szép emlékkel gazdagodtunk tavaly, mikor a színészek a forgatási szünetekben sok helyen megfordultak hazánkban és ezekről felvételek is készültek. Az eredeti zeneszerző Vangelis bús, szokatlan, de mégis egyedi hangzását Hans Zimmer tökéletesen lekövette és meghagyta jellegzetesnek.

A történet most is az emberpótló replikánsok (mesterséges ember klónok) jelensége körül forog, csak most már több fordulattal és cselekményszállal, mint egykor. Ismét van egy istent játszó misztikus cégvezér (Jared Leto), replikánsokra vadászó fejvadász (Ryan Gosling), dilemma, hogy melyik szereplő lehet vajon replikáns vagy ember.

A film narrációja lassú, a fantasztikusan előállított látvány miatt ezért ez végig emelkedettséget, vita contemplativa érzületet nyújt, bár idővel vontatottá és kényelmetlenül elnyújtottá teszi a majd három órás filmet.

Az eredeti film noir stílusra jellemző folyamatos esőt, a sötét, árnyékos tónust éles, vibráló fényekkel táncra perdítését nem kizárólagosan alkalmazzák immár, hanem behozzák az ünnepélyes hóesést (akár parkolóházban is!) és a sivatagos, porviharos narancsködöt.

A ’82-es alkotás központi cselekményszála a fellázadt replikánsok egy csoportjának erőszakos kutatása arra a kérdésre, hogy mennyi élettartalomra tervezték őket, ezzel is nosce te ipsum, megismerjék önmagukat.

Míg Philip K. Dick központi témája a klónozásból következő személyiségi jogok és önérzület, az egyéniség eredetiségét igazoló kapaszkodók (emlékek, személyes múlt) megkérdőjelezése volt, az új Szárnyas fejvadászban már a technológia által elidegenedett emberi kapcsolatok (hologram szerető, mesterséges androidok természetes módon való szaporodása) és az abból származó érzelmek valódisága a központi filozófiai mélységű téma, ami gondolkodásra készteti a vetítőtermet elhagyót akár napokig.

Ugyan melyik férfi nem egyezne ki egy angyali Ana de Armas által alakított háromdimenziós, hordozható szeretővel, akit bármilyen attitűdre, viselkedésre és öltözetre be lehet egyénileg programozni? Az algoritmusai által küldi és fogadja az érzelmi gesztusokat, hihetően szimulálja még az odaadó szerelmet is, a ragaszkodást, és ezzel ki lehet iktatni a párkapcsolatok kényelmetlen, de szükséges velejáróját, mint amilyen a hangulati ingadozás, az ápolatlanság, és ezer más, ami férfit és nőt is jellemez a románcban (mert ugye ezekre senki sem programozná be a virtuális szeretőjét!).

Végül kiderül, hogy csak egy tömeggyártott tucattermékről van szó, tehát nem kizárólagos lényről, egyéni érzésről, másokéhoz nem hasonlítható szerelemről, hiszen mindenki ezt kapja, aki megvásárolja Joi-t. „Reméljük elégedett a termékünkkel!” – hangzik minderre a gyártót képviselő igazán harcias replikánstól (Sylvia Hoeks) a cinikus reakció.

Fikarcnyi kételyünk ne legyen, hogy ha ilyen szolgáltatások megjelennek a piacon (anorganikus nő vagy anorganikus férfi képében) akkor a darwini evolúció, ami az emberre is ugyanúgy igaz mint minden élőlényre, meg fog szakadni. Mert míg a normális, mondhatni klasszikus emberi kapcsolatoknál úgy áll a dolog, hogy sokat teszünk bele, de kevés jót azért veszünk ki belőle (a többi elmegy az önzőség, az elidegenedés és az összecsiszolódás kárára), és ezért a kevés jóért hálásak vagyunk és miatta elviseljük az összes többi, kevésbé élvezhető járulékot; addig a megvásárolható, tökéletesen szimuláló és igény szerint szabályozható szerető csakis az örömet nyújtó jót fogja adni és cserébe nem vár semmit, mert nincs ’lelke’.

„Aki született, annak lelke van” – mondja a főszereplő, mikor kérdezik, miért torpant meg, mikor megtudta, hogy most nem replikánst kell eltennie láb alól.

Közbe persze lövöldöznek, üldöznek, verekednek és gyilkolnak is a filmben, de ez csak a show része, a filozófiája az előbbi, és ilyennel rendelkező filmalkotást Hollywoodból évente ha egyszer dobnak ki a piacra.

Megjelenik, de nem csak amolyan Star Wars-os cameo szerepben, hanem cselekményszövő alakként Harrison Ford, mint Rick Deckard egykori fejvadász, és úgy fogadja be az ’utódját’, mint ahogy a cinikus filozófus, Antiszthenész tette Diogenésszel: veri-püföli, de az nem tágít mellőle. A ’régi’ Szárnyas fejvadász főszereplője az első olyan akcióhős volt a vásznon, aki sebezhető volt, sokszor elverték és folyt ki rendesen a vére.

A Gosling által alakított új fejvadász szintén sebezhető, de láthatóan halhatatlan, mert dacára megannyi késszúrásnak, lövésnek, életveszélyes eltángálásnak, ezek csak lassítani tudják, de nem gyengíteni.

Hiába a közel három órás hossznak, a film nem záródik le, ennyiből csupán a kérdésekre a válasz megtalálására telt, de a cselekmények következményének kiforrásával jócskán tartozik még Hollywood, tehát érkezni fog a harmadik Szárnyas fejvadász is hamarosan, (illetve egy, az Animatrixhoz hasonló animációs kiegészítés is) betömni a történeti réseket. Reméljük, hogy az is méltó folytatás lesz, hogy végre kapjon a filmművészet egy olyan trilógiát, amelyen akár filozófusok és társadalomtudományok képviselői is sokat rágódhatnak, nem csak a filmszerető közönség.

Adams

facebook:

0 Komment