Versifikátorok – A fűzfapoéták fojtogató dzsungele

(Budaörs, 2017. szeptember 16. – Budaörsi Infó) Rendhagyó recenzió a mai magyar irodalmi kínálat egy különös szegmenséről, a verses kötetekről és a költészetről, mint hivatásról, amit egyre kevesebben vesznek komolyan.

A szépirodalom szeretők, azon belül a lírát nagykanállal fogyasztók között az elmúlt évtizedben borzasztó hascsikarás és gyomorrontásos járvány tizedel. Ez a kólika nem halálos a testre, annál inkább a szellemre, amelyet ugyanúgy szükséges táplálni, méghozzá kultúrával.

Nem a hiány okozza a bajt, hanem annak minősége, a könyvesboltok polcain található verseskötetekből igencsak hiányoznak azok az esszenciális nyomelemek, amelyek nélkül ízetlen, sótlan, tartalmatlan, sokszor émelyítő a magunkhoz vett szellemi falat.

Ez igen szomorú helyzet, mivel halmozottan hátrányos helyzetben leledzik ez a fajta kultúra, hiszen egyre kevesebb a fogyasztó (mivel ha egyáltalán könyvolvasásra szánja magát a ma embere, nemzetközi bestsellereket vagy puszta szórakoztató ponyvát olvas szabadidejében, nem szépirodalmat), annál is kevesebb a jó szerző; holott valójában a kortárs szerzőkkel Dunát lehetne rekeszteni.

Nem hiába került használatra a táplálék/étel metafora. Az első ismert költészettani írásban, Arisztotelész Poétikájában (kb. Kr.e. 330.) kiemeli a rögzített beszéd, vagyis a vers fűszerezettségét (hédünó), mint minőségi kritérium.

„Fűszerezett” beszédnek azt nevezem, amelynek ritmusa, harmóniája és dallama van.
(Poétika, 49b30)

Tehát már a kezdetekben is elvárták, hogy ha valaki művészetre adja fejét (az akkori szóhasználattal élve: megérinti a Múzsa), akkor nemcsak a módját, hanem a nívóját is adja meg a dolognak. Erről tájékoztat a római Horatius is, Arisztotelész könyvénél is híresebb írásában, amely után a költészettani munkák az elnevezésüket kapták (ars poetica).

Hogyha nem értem jól, s nem adom meg a műfajok illő
formáját, színét, henye név lesz rajtam a „költő”!
(Ars Poetica, 86-88. sor)

Mondja ezt az a Horatius (Kr.e. 65.- Kr. e. 8.), a klasszikus római császárkor egyik leghíresebb poétája, akiről így értekezik a polihisztor Lomonoszov:

Horatius sok helyütt mondja magáról, hogy ő a költőkhöz egyáltalán nem hasonlít, és azt állítja, hogy nincs költői ihlete. Boldog a kor, amelyben ily bölcs alázattal bírtak a költők. Ó, mikor térsz újra vissza!
(Elmélkedés a költő tulajdonságairól, 1755.)

A legtudósabb orosz habár mához képest több, mint kétszáz évvel korábban sóhajtotta világgá ezt a búját, valójában egy örök érvényű jelenségről van szó, mivel már Catullus (Kr.e. I. század), a költőfejedelem is tudott róla:

Századunk nyavalyái, gyatra költők!
(Catullus: XIV.)

Hasonlót érez a mindenkori ma embere, aki a szépirodalom habcsókjába, a kortárs verseskötetekbe temetkezik. Something is rotten in the state of Denmark, mondhatná erre Shakespeare Hamletje, a magyar szállóige belőle így hangzik: valami bűzlik Dániában. De nem is Dániában, ha a költészetről van szó, hanem az Amerikai Egyesült Államokban, méghozzá Walt Whitman hatásától, aki professzionális szintre ültette az ún. szabadverselést!

Az angol nyelv tulajdonsága folytán ez a lépés érthető volt, mivel nem tudja állni a versenyt a görög és latin klasszikus nyelvekkel, amelyek – ahogyan a magyar is! – hangrögzítő írással rendelkezik, vagyis egy adott betű egy konkrét hangnak felel meg, így lehetősége van a tiszta metrumnak létrejönni, hogy a verslábak csodás táncot lejtsenek. Az angol nyelv sajnos nem ilyen, az angol nyelvű költők nagy fájdalmára (talán ezért is remekelnek inkább a popzenében); habár Edgar Allan Poe sikerrel próbálkozott klasszikus formába préselnie az anyanyelvét, de csak csengő-bongó, recsegő-ropogó lírát tudott kisajtolni belőle.

It was my choise or chance or curse
To adopt the cause for better or worse
And with my worldly goods and wit
And soul and body worship it.
(Edgar A. Poe: On Poetry)*

A szabadverselés pestise azóta is dühöng, és futótűz sebességgel szedi áldozatait. Manapság, amikor már nem lúdtollal, nem is ceruzával vagy golyóstollal, még csak nem is írógéppel, hanem egyenesen számítógépen írják a verseket az arra elhivatottak, a kötetlen stílust szabadosan értelmezve valójában ma már csak szépnek hangzó szöveget sortörnek (gúnyolhatjuk ezeket a költőket „Enter-billentyűzet poétáknak”), ők egyáltalán nem foglalkoznak a szabályossággal, ami nélkül pedig nincs valódi vers, legfeljebb csasztuska.

Mi teszi valójában a költőt? Kivételesen nem az, hogy már megjelentetett – esetek túlnyomó többségében magánkiadásban – egy verseskötetet! Hanem a vers tudománya, tehát a szakmai ismeret, a versmérték és a szabályosság az, amely koszorúhoz juttatja a költőt. A Parnasszusra nem beront az művész, hanem behívják a már ott lévők. Mit sem ér az alkotó, ha a sikeres kollégák nem ismerik el közülük valónak, és ehhez illik annyira ismernie ezt az isteni szakmát, mint a nagyok. Ezen felül az érzelmeit, hangulatát, és nagyjából bármit kifejezni írásban mindenki tud, de jól kifejezni, azt már csak igen kevesen.

Kár, hogy a Pegazust befogja,
Mikor ő annak nem lovagja;
Verse kócos, mint tüske-boglya,
Sok a gazza, kevés a magja.
(Arany János: Ejnye! 1876.)

Vagy ha már magyar költő-óriásokat idéztünk, jöjjön Kölcsey Ferenc, aki annyira megfésülte Berzsenyi Dániel verseit a műkritikájával, hogy az haláláig belesértődött.

A „poeta” és „versificator” úgy különböznek egymástól, mint „Archimedes” és az „ács”: ki a machinát kigondolta, ez, ki azt útmutatás szerént kifaragta. (…) Ha ezen principiummal gyújtjuk meg a kritika fáklyáját, s akarjuk a magyar költés történeteit felvilágosítani; úgy találjuk, hogy nekünk versificátoraink ugyan nagy számban, de poetáink felette kicsinyben voltak és vagynak.
(Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel versei, 1817.)

Ezen helyzet mindenkor abból az emberi gyengeségből áll elő, hogy ugyan sokan vannak, akik szeretnék versben kifejezni magukat – mert az olyan nemes –, de annál kevesebben vannak, akik hajlandóak ezt a nem éppen könnyű művészetet kitanulni és a tudást hasznosítani. Az előzőek könnyen megelégszenek a botcsinálta fűzfapoéta titulussal, amire a rímfaragót azért sem kapja meg, mert már a legtöbbnek ahhoz sincs kellő kreativitása és képessége. Ezekre mondja Horatius:

„… ám, aki költeni nem tud, bátran költ.”
(Ars Poetica, 382.sor)

És folytatja megszívlelendően így:

Nagy kérdés: remeket mi teremt, a tudás vagy az ihlet?
Nem hiszem én, hogy az ihlet kincsei nélkül elég a
szorgalom egymaga, sem hogy minden a puszta tehetség.
Így szorul egyik a másikra, s vele hű frigyet így köt.
Az, ki futásban a célt elsőnek akarja elérni,
már mint gyermek tűrt, izzadt, gyakorolt, se szerelmet,
sem bort nem kóstolt.
(Ars Poetica, 408-414. sor)

A költészet sosem öncélú, mert amely versfaragás csak önnön örömre szolgál, az nem költészet, hanem szenvedély, intellektuális passzió. Emlékszünk még József Attila soraira?

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
(Születésnapomra, 1937. április 11.)

A költőnek mindig is társadalmi feladata volt, még ha az olyan időkben, mint a jelenlegi posztmodern, éppen a magaskultúra-mentesség a kultúrája. De ez még nem mentesíti az írót, hogy megpróbálja kiaknázni a tehetségét, ha van neki.

Hiába képzeli az önhitt verselő,
hogy a parnasszuson tökélyre ér fel ő.
Hogyha nem hatja át az ég titkos sugalma,
s kisdedként csillaga költővé nem avatta,
szűk képességei örök foglya marad.
(Nicolas Boileau: Költészettan, 1674.)

A fűszerezetlenség, a versmérték-hiány, a kósza össze-visszaság, az üzenet nélküli üresség az a fertő, amely a szabadverselő kortársakat egytől-egyig érint (hol kis, hol nagy fokozatban) ezért nemcsak, hogy nem képesek visszaverekedni a költészetet a művelődésben betöltött régi, dicső helyére, hanem tovább rántja le a sárba, ahol jelenleg található.

Ha valamiben, hát az előző, ún. szocialista rendszerben volt talán egyetlen pozitívan értékelhető pont, ez pedig a kultúrpolitika: mivel nem engedélyezték a selejt gyártását, többszörös szűrőn kellett átjutnia a szerzőnek (ezt nevezik az Aczél György által fémjelzett hármas-T időszakának: tűrt-támogatott-tiltott), és így nagyon magasra került a kulturális színvonala a kiadott publikációknak, mivel csak olyat engedtek kiadni, amiről tudták, hogy elfogy, és a színvonala megüti a mércét.

A mostani kapitalista rendszerben már csak a profit számít, így bárki kiadhat bármilyen könyvet és reklámozhatja, ha van rá pénze, majd a piacon eldől, veszik-e, vagy sem. Mivel ő már kifizette az előállítási költségeket, legfeljebb őt éri veszteség.

Akiket régen elhajtottak a kiadók és lektorok, azok most ellepték a piacot, már csak a nagyobb létszámuk okán is. 10 millió magyar közül generációnként jó, ha fél tucat igaz költő születik, ha elfogadjuk prof. Czeizel Endre felmérését a Sors és tehetség című munkájából. És mivel az emberiség történetében a legritkább esetben volt biztos megélhetés a költészet, ezek a született tehetségek elkallódnak. Maradnak az ún. wannabe-költők, kik nem értenek ehhez a művészethez, de nagyon szeretik abba a hitbe ringatni magukat, hogy ők a Múzsák kiválasztottai.

„…bizonyos dolgokban a jó közepesnek / elnézés járhat
…
Ám közepes költőn soha ember, / isten s könyvesboltkirakat nem fog könyörülni!”
(Ars Poetica, 368-369. és 372-373. sorok)

De ha már a nagy ’Horác’-tól idéztünk, hallgassuk tovább:

„Gúnyhahotát nyer csak rossz költő díjul, azonban
boldog az írással, s nagy híve rajongva magának,
s művéről – ha te nem szólsz – áradozik maga bőven.
Márpedig egy szigorú bíró lelkét vegye az fel,
hogyha a tollhoz nyúl, aki értékeset akar írni.”
(Episztolák II/2. 106-110.)

A szabadverselőknél a legnagyobb fogyatékosság a műigény hiánya, amit Kazinczy szabadosan így fejez ki: „jót és jól!”.

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
(Kazinczy Ferenc: A nagy titok, 1808.)

A műigényt pedig a szakmával szembeni alázatosság és mérhetetlen tisztelet fejleszti ki az alkotóban. Ezen felül az okos szerénység.

Vergiliusról mondják a kortársai, hogy amikor felismerték Róma utcáin, behúzódott, elrejtőzött a rajongók elől. A magnum opus Aeneis-én, (ami a latin nyelvből font valóságos babérkoszorú) tizenkét évig dolgozott, de még a halálos ágyán is azért könyörgött, hogy égessék el, mert nem elégedett vele. Személyesen Augustus császárnak köszönhető, hogy nem került tűzbe és megmaradt az egyetemes kultúra ékkövének.

Sajnos Vergilius példáját kevesen követik, hiszen kevesen ismerik őt. A hozzá hasonló valódi művész a tökéletességre törekszik, sose elégedett magával (pld. Leonardo képtelen volt befejezni a Mona Lisa festményét), és ha költő, sokat is javít, türelmesen vár, még ha nem is kilenc évig, ahogy Horatius tanácsolja.

Lassan járj, tovább érsz; és el sosem csüggedve,
Ha kell, akár húszszor kezdjetek művetekbe,
Csiszoljatok rajta, s megint csiszoljatok.
Ha rövid, toldjatok, törüljetek, ha sok.
(Nicolas Boileau: Költészettan, 1674.)

József Attila piszkozata

Hogy tudjuk mégis elkerülni az üres fecsegők seregnyi portékáját a könyvesboltok egyre szűkülő kínálatában? Úgy, hogy beléjük lapozunk, és a strófákból kiolvassuk, mennyit idő, tudás és szellemi energia befektetéssel íródtak: ha olyan, amilyenre mi is képesek vagyunk, akkor magára kell hagyni, mivel nem tud nálunk se többet a világról. Habent sua fata libelli, vagyis minden könyvnek megvan a maga sorsa.

A jó szerző megválogatásában az idő a legnagyobb segítség, amelyben bizonyításra kerül a költő életműve. Ebben van a költők szomorú sorsa, akik csak haláluk után érdemlik ki a glóriát, hiszen a kortársak közül nem lehet tudni, évtizedek múlva ki kerül a Pantheonba és ki a szemetes kosárba. Máshogy fogalmazva: ki kerül tankönyvbe és ki makulatúrába.

Addig pedig megmarad Arany János, Juhász Gyula és József Attila, akik saját ars poeticájukkal nemcsak gyönyörködtetni, hanem használni is akartak, mert a valódi költő így tesz.

Osztatlan tetszést az arat, mi a hasznosat, édest
jól elegyítve tanít, s közben komoly élvezetet nyújt.
(Horatius: Ars poetica, 343-344. sor.)

Adams

Az idézetek fordításai:

Arisztotelész: Ritoók Zsigmond
Horatius: Muraközy Gyula
Lomonoszov: Dávid Gábor
Catullus: Devecseri Gábor
Boileau: Rónay György és Vajda Endre

*Edgar Allan Poe

A költészetre

Sorsom – szerencsém vagy bajom -,
Hogy jóért-rosszért ezt kapom,
S amim van: kincs és elme-él,
Testem-lelkem csak ennek él.

(Radó György fordítása)

facebook:

0 Komment