VIRGINIAI VIGÍLIÁK – Az amerikai etnikai feszültségek margójára

(Budaörs, Charlottesville (USA) – Budaörsi Infó, 2017. augusztus 17.) A világsajtóban az amerikai származású tájékoztatások közül az elmúlt napokat a Charlottesville-i zavargások hírei uralják. A sajtó politikai értékrendtől függetlenül a következő kulcsszavakat használja: gyűlölet, rasszizmus, erőszak. Az augusztus 12-i, egy halálos áldozatot és több súlyos sérültet követelő tüntetőgázolás valójában csak a felszín, a miérteket keresve nagyon mélyre kell nyúlni.

Ahhoz, hogy megértse a világ bármely részén élő hírfogyasztó, mi zajlik az Amerikai Egyesült Államokban olyan társadalmi mélységekben, amelyek ilyen és ehhez hasonló eseményekhez vezetnek, nem elég egyetlen tragédiát véres kardként felhasználni a fajgyűlölet elleni indulatok felizzítására.

Nem Charlottesville-ben kezdődtek vagy fejeződnek be Amerikában a faji zavargások, csupán csak az egyik állomása, amelyhez már az ország múltjának egyes részeinek sárba tiprása is társul, és ez súlyosbítja a helyzetet, mert a múlt manipulálása, elbagatellizálása vagy tagadása nem éppen demokrata vagy liberális gyakorlat, amely jelzőkkel az amerikai országvezetés mindig is fényezte magát.

A Virginia állambeli Charlottesville-i zavargások Robert E. Lee lovas szobrának az eltávolításának ötletével eszkalálódott. Az amerikai polgárháború vesztes déli résztvevő államának, az Amerikai Konföderációs Államok hadsereg parancsnoka az Észak-amerikai földrész egyik legkiemelkedőbb tábornoka volt, teljesítményéhez nem férhet szemernyi kétség sem, ellenfelei is elismerték, most mégis el akarják törölni honfitársai még az emlékét is.

Ugyanez a sors vár Thomas „Kőfal” Jacksonra is, Lee egyik legismertebb és kiemelkedő parancsnokára is, aki életében a nagybetűs Katona mintapéldánya volt. De mindketten a vesztes oldalt képviselték, ezért menniük kell az amerikai köztudatból: „jaj a legyőzötteknek!”

Virginia a ’déli’ érzület melegágya, nem is egészen véletlenül. Az 1861-65-ig tartó amerikai polgárháború legtöbb csatáját ezen állam területén vívták, a virginiaiak adták a déli, egyenruhájuk színe miatt szürkének nevezett konföderációs hadsereg gerincét, részt vettek minden csatározásban és vérükkel áldoztak az ügyükért, ami ellentétben a közfelfogással és ezt megerősíteni akaró, túlzásba vitt ’liberális’ médiában, nem a rabszolgatartás megőrzésén és a faji elnyomás igenlése miatt alakult ki (ill. elfelejtik az északi jenkik, hogy azon Alkotmány, amelyre mindig is hivatkoznak mikor a déliek ellen agitálnak, hogy az elismerte a rabszolgaság intézményét).

A napjainkban is, szellemi szinten megtalálható éles ellentét Észak és Dél között a polgárháborúban csúcsosodott ki gazdasági, társadalmi és kulturális horizontokon. Északon az európai bevándorlókra támaszkodó nagyipar dominált, a szabad piac és kereskedelem, ezért a társadalmi egyenlőség és az ebből származó szabadságpárti eszmék Pennsylvaniától délebbre, vagyis Virginiától számítva nem gyökeresedhetett meg.

Odalent a farmgazdálkodás és a földművelés (a rabszolgaság jelentősége a monokultúrálisan termelt és a világpiacra szánt gyapottermesztésben volt igazán erős), a franciás műveltségű úri körök és privilégiumaik voltak hatással a lakosságra, vagyis a déli államok hasonlítottak legjobban a korabeli Európára.

A technikai fejlődés miatt idővel elkopott, megszűnt volna a kizsákmányoláson alapuló rabszolgatartás délen is, hiszen a polgárháború idejére már úgy is idejétmúlt intézmény volt, hiszen a rabszolga-kereskedelmet az afrikai gyarmatokról indító hollandok 1818-ban már betiltották, a franciák pedig még korábban, 1794-ben, Angliában 1833-ban és 1848-ban Dániában, végül a holland gyarmatokon 1860-ban. Viszont egyre inkább az a tendencia tűnik hivatalosnak ma már az USA-ban is, hogy a Konföderáció kizárólag a rasszizmus éltetéséért harcolt, ami nemcsak hazugság, hanem történelemhamisítás is.

Aki háborúba vonul katonának, elsődlegesen a szülőföldjét védi, azon belül saját tulajdonát és a hozzátartozóit, és csak ezek után kerül egyáltalán szóba a hazájának politikai érdekeltsége.

Lee és Jackson kiváló katonák voltak, megfelelő időben megfelelő döntéseket hoztak, szakmájuk legjobbjainak számítottak, mert a katonáskodás is egy professzió. De ahogy a legnagyobb teoretikus, Clausewitz megállapította: „a háború a politika folytatása más eszközökkel”, úgy a katonai érdem csak akkor domborodik ki, ha győztes politikai oldalon harcolt, hiszen mint ahogy a közhely is mondja, a történelmet a győztesek írják.

A csak „Lost Cause”-nak, vesztes ügynek tartott déli érdek attól még, hogy alulmaradt, semennyiben se volt hamis, vagy akár a győztesé igaz. A valóság nem egy irodalmi regény, ahol mindig a jók győzedelmeskednek és a rosszak buknak el, de az amerikaiak naiv idealisták, náluk a győztes mindig megigazul. Ezért sem tudják a mai napig feldolgozni az egyetlen vesztes háborújúkat, Vietnámot. Az élethez viszont szerencse is kell, ami pedig ugyebár forgandó. A konföderációs érdek a történelem azon időszakaszában egyáltalán nem volt kirívó a többi országhoz képest, de az északi haladóbb, fejlődőképesebb szellemiség elsöpörte, ami nélkül az USA sose vált volna a világ vezető államává.

Mindezek ellenére a ma Amerikája mindkét régi félt félreérti: az északiak túlértékelik, szentként tisztelik Abraham Lincoln elnököt, aki felszabadította (a háború alatt!) a déli rabszolgákat, amit inkább gazdasági hadviselés, mint emberjogi megfontolás vezetett. A déliek pedig a faji egyenlőtlenséget, a fehér felsőbbrendűséget hirdetik Jefferson Davis-ékre hivatkozva.

Ha a szürke Lee és a kék Grant tábornokok feltámadhatnának hamvaikból és megfigyelnék a mai amerikai tüntetőket és ellentüntetőket, életükben először lennének közös véleményen: nem ezekért a mondvacsinált dolgokért harcoltak egykor.

Az USA-ban borzasztóan nagy az etnikai heterogenitás, már olyan hírek is terjednek, hogy immár több színes bőrű (fekete, latin, ázsiai) gyermek születik, mint az államalapító fehér. Ilyenkor az egykori domináló etnikum kisebbségbe jutásakor zavarodottság lesz urrá, ami megannyi érzelmet és energiát képes más és más irányba felszabadítani, ilyen például a neo-nácizmus is, mint ami Charlottesville-ben is megmutatta magát. Ilyenkor előkerülnek a múlt porlepte alakjai és a jelen viszonyaihoz adoptálva megváltoztatják a hozzájuk fűző viszonyt.

Így lett a ’liberális’ szellemiség formáló keze alatt szinte betiltva a konföderációs lobogó, Charlottesville-ben a Lee Parkból Emancipációs Park, vagy Jackson Parkból Igazságosság Park, és döntögetik a déli katonaszobrokat, amelyek ugyanolyan amerikaiakról van mintázva, mint akik meg akarják semmisíteni őket.

Mindebből sejteni lehet, hogy az Észak-amerikai etnikai feszültségek nemhogy elcsitulnának, hanem fokozódni fognak a közeljövőben, méghozzá elég hosszú ideig, amit a zászlólengető amerikai patriotizmus cukros máza nem fog tudni sokáig kordában tartani, hacsak nem találnak egy közös ellenségképet, ami mögé fel lehet őket sorakoztatni, hogy közben egymásról elfeledkezzenek.

Mendemondász

facebook:

0 Komment