Filmkritika – Dunkirk

(Budaörs, 2017, július 23. – Budaörsi Infó) Nagy történészi toposz, hogy a történelmet azért szükséges ismerni, hogy ne ismétlődjenek meg a már egyszer megtörtént tragédiák. Az emlékeztetésben a filmipar a mozgalmas látványvilágával mindig is hatékonyabban tudta kivenni a részét, mint az évszámok és tulajdonnevek kusza halmazából álló történelmi tankönyvek.

Ha Hollywood éppen második világháborús filmet akar készíteni, akkor azt hihetetlen nagy költséggel teszi, ezért a tárgyi környezet kialakításában (járművek, egyenruhák, fegyverek, stb.) szinte a tökéletességre törekszik. Még akkor is, ha a forgatókönyv a választott történelmi eseményt nem tudja teljesen filmélményként kiaknázni és az alkotók is hadban állnak, csak éppen az unalommal szemben, méghozzá váltakozó sikerrel.

A Dunkirk (2017) közel kétórás háborús filmhez minden adva van, hogy emlékezetes alkotássá váljon az évtized egyik meghatározó amerikai rendezője, Christopher Nolan keze által, aki a szuperhős és a sci-fi műfajában is maradandót alkotott már, most pedig ezen háborús film forgatókönyvírását is felvállalta.

A Steven Spielberg által indított második világháborús magnum-opusok újabb gyöngyszemét tekinthetjük meg a mozikban, amely vette a bátorságot, hogy nem az amerikai katonákat érintő csataterekről tudósít, hanem egy kevésbé ismert, a szövetséges haderők számára nem éppen dicsőséges helyszínre kalauzolja a nézőt, a címadó Dunkerque tengerpartjára, ahol a történelem legnagyobb evakuációja zajlott le alig tíz nap alatt.

A hadtörténetbe a Dunkerque-i csata néven bevonuló esemény a Franciaországot 1940-ben villámháborúval lerohanó náci Németország egyik elszalasztott lehetősége volt, hogy egyszerre megsemmisítse a francia és az expedíciós angol hadsereg legjavát.

A Brit szigetekhez közeli tengerpartra szorított szövetségeseket a német háborús gépezet nem darálta le Hitler a személyes döntése nyomán, tábornokainak ellenvetése ellenére. Az így keletkezett pár nap pangást kihasználta az angol kormány és minden mozdítható hajóval és civil tengerjáróval kimentették a parton rekedt közel 330 ezres létszámú vegyes nemzetiségű haderőt.

Nolan jó érzékkel nem a szőrszálhasogató történelmi hűség mentén bontja ki a három különálló, de idővel egymásba is kuszálódó szálakat, hanem megpróbálja az ezekben a napokban megtapasztalhatott kétségbeesett tehetetlenséget és feszültséggel teli félelmet mind a három fegyvernem síkján bemutatni.

A Dunkirk film egynapos látlelet a világháború poklából égen, vízen és földön egyaránt.

A parton rostokoló, minden ellátmánytól elszakított és belövésektől lassú létszámfogyásra kárhozott gyalogosok a később torpedó- és légitámadásokban elsüllyedő hajókra próbálnak meg a túlélés ösztönével valahogy felkerülni, amíg az égen vadászgépek és bombázók látványos csatározása zajlik.

Amíg mindenki vívja a maga síkján a harcát, elszánt civilek életüket is kockáztatva igyekeznek minél több bajbajutott katonát kimenteni és a látótávolság peremén található biztonságos angol szigetre szállítani.

Az „oly távol vagy tőlem, és mégis közel” ambivalenciája a remény és a kétségbeesés közötti üresség alaphangjával vezeti szinte végig a film szüzséjét, amelyre a domináló szürke árnyalat és a végtelen sivatagnak tűnő lapos tengerpart folytonos látványa ráerősít, miközben halad előre a cselekmények kibontása.

Ennek a filmek nincs konkrét főszereplője, a három fontos cselekményszál alakjai nincsenek se bemutatva se kidolgozva, és amit átélnek, abból se tudunk meg róluk többet, sokaknak még nevét se ismerjük meg. De van egy Kenneth Branagh kiváló angol színész által megformált hajóskapitány, akit kizárólag a móló végén látunk néha pár mondat erejéig. Mintha a kritikus napokat kizárólag ott töltötte volna, és ha jeleneteit kivágtuk volna a filmből, semmiben sem sérül a semelyik cselekményszál, tehát akár elhagyható is lehetett volna.

Guy Ritchie munkásságai (pld. Blöff) óta tudjuk, hogy a párhuzamosan zajló cselekményszálak összefonása a filmvásznon időzavart okoz, ezért is élnek ritkán vele. Mivel egyetlen felületen csupán egy narráció jeleníthető meg, az egyidejűséget csak egymás utániságba lehetséges szemléltetni, ekkor valamelyik anomáliát szenved.

A Dunkirk esetén bizonyára az unalom esélyének csökkentése miatt mégis megpróbálkoztak ezzel a dramaturgiával, amely miatt többször különböző jelenetekben más-más napszakok érzékelhetők, ami kissé összekuszálja a néző időérzékelését, vagy éppen az összefonódó szálak egyik eleme kerül kifejtésre a másik idejének kárára. Utóbbinál például előbb süllyed el egy hajó a szereplőkkel és veszik őket fel egy csónakra, mint hogy a saját cselekményszálukban kihajóztak volna, hogy elsüllyedjenek.

Ezt a kronológiai csűrcsavart leszámítva nem lehet szót érdemlő hibát találni a filmben, mivel egy igen kiváló alkotásra sikeredett.

A háború minden járuléka szemünk elé kerül: hajótörés és hajótörött, lezuhant pilóta, sebesültek, főtisztek, minden módon életét vesztő katona, torpedótámadás és bombázás, géppuskatűz, pszichológiai hadviselés süvítő zuhanóbombázókkal, még tűz a vízen is.

Habár a korhatári besorolás miatt ömlő vérrel vagy leszakadó végtagokkal, és egyéb realisztikus háborús látvánnyal nem találkozunk, pedig esély igen sokszor lenne rá, ahogy német katonát se látunk egyetlen egyet sem, pedig mindenhol ott vannak.

A rendező alkotásait a fülnek is emlékezetessé tevő Hans Zimmer biztosítja a rá jellemző feszültségkeltő nondiegetikus zenét, még akkor is, amikor nem érkezik semmi, ami feloldaná azt a jelenetben, hoppon hagyva így a felgyülemlett izgalmat. Ennek oka az alkotók félelme az unalomtól, ami sokszor megkísérti a filmet, és az esetek többségében aláfestő zene nélkül nagyon száraz, szinte ismeretterjesztő alkotásként funkcionálna. A tengeri mentőakció cseppet sem annyira izgalmas, mint egy partraszálláskori közelharc.

A Dunkirk mindezek ellenére egy remek háborús film, amely mentes minden olyan visszatetsző és Hollywoodra jellemző cukros pátosztól, ami mondjuk a Ryan közlegény megmentésében (1998) szinte toposszá szilárdult és a további világháborús filmalkotásokban is visszaköszönt.

Ha Spielberg munkájában a partraszállás, Nolanében éppen a part elhagyása a fő esemény, nem a dicső hősiesség, hanem a csodával felérő, de kevésbé becsületes visszavonulás kerül terítékre. Ugyanis erre is szükség van, mert egy háborúban mindkettő, minden fél részéről megtalálható, csak utóbbiról még a győztesek sem szívesen emlékeznek. Megteszi helyettük a filmipar, méghozzá igazán látványos és cseppet sem lebecsülő módon.

Adams

facebook:

0 Komment