Filmkritika – Budaörs és a #Jézus: Apám nevében

(Budaörs, 2016. november 30. – Budaörsi Infó) November 23-án este 19:00-kor a Lurdy házban díszes bemutatója volt a letagadhatatlanul budaörsi kötődésű #Jézus: Apám nevében filmalkotásnak, amire a Budaörsi Infó is meg lett invitálva.

 

Zahorán Adrienn (Budaörs Rádió), mint valós és filmbeli hírbemondó konferált fel a vetítés megkezdése előtt, majd Kálloy-Molnár Péter, a Júdás szerepét játszó színész osztotta meg a vendégekkel a film szándékát. Mindketten kiemelték, hogy a jézusi üzenet, a szeretet mindennek a sine qua nonja, és ezt nem lehet elégszer átadni. „Az üzenet állandó, de nem lehet mindig ugyanúgy küldeni.”

Külön kiemelték Ferenc pápa a Riói Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott híres idézetét:

Szükségünk van reverenda és fátyol nélküli szentekre. Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre. Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaikkal sétálnak.”

Állításuk szerint ez a pápai megnyilatkozás motiválta az alkotókat munkájukra, hogy azt hermeneutikailag kissé félreértve hi-tech öltözetbe csomagolják az Evangéliumot, ami ennek a filmnek a lényege.

Roczó-Nagy Zoltán, a Budaörs Rádió ügyvezető igazgatója mint a film rendezője, producere és tótumfaktumja pedig a két órás vetítés végén szerényen kiemelte, hogy a filmforgatás igen költséges dolog, és őket az anyagi nehézségek sosem hagyták el, ezért lankadatlan lelkesedésükkel és saját költségen alkották meg azt, amit 2017. január 12-én végül forgalmazásba hoznak és köszöni a megtekintésre szánt időt.

Hogy éljek a kritikusokra jellemző nyers őszinteséggel, szükséges bevallani, hogy a rendező/alkotó eme szerénysége az egyetlen indíték, amiért nem mindent felperzselő, sárkánylehelettel közelítek a film értékeléséhez, mert sajnos kijárna neki. Bár csak ne így lenne!

A film kis költségvetése minden képkockáján érződik, de nem úgy, ahogy sokan gondolhatják; nincsenek benne bakik, szertelen, figyelmetlenségből származó hibák, szakmaiatlan megoldások, megmosolyogtató kellékek, mert a technológiának köszönhetően (pld. az itt is használt GOPro kamerák) és az internetről elleshető, megtanulható szakmai műfogásokkal bárki képes ma már a hollywoodi narrációt klónozó rövid vagy hosszú játékfilmet készíteni mindennapi kellékekkel. De a vékony pénztárca mindig a látványvilágra hat!

A film a legköltségesebb művészeti ág, ez sosem volt másképp, az írónak írószerszám kell és papír, a festőnek vászon és festék ecsettel, a zenésznek hangszer, és így tovább. A filmhez kell kulissza, film- és fénytechnika, nyersanyag, színészgázsi, és még csak a forgatásról volt szó; az utómunkálatok és a forgalmazás még többe kerül. A bejáratott arány erre a három szintre egyenlő, tehát amennyiből készül egy alkotás, annyit illik költeni az utómunkálatokra és a disztribúcióra is. Amikor ez az arány eltér, akkor különös jelenségek öltenek testet, mint amikor drágább a képkeret, mint maga a belefoglalt alkotás.

Ezért mondhatni nagy dobást vékony pénztárcával lehetetlen a filmiparban elérni, hiszen ott kereskedelmi terméket állítanak elő, amit el kell adni!

Hiába óriási az alkotók szíve, a lelkesedés és a tartalom kikezdhetetlensége (ezért is visszatetsző az Evangéliumhoz nyúlni, mert páncélként használható), maradandót nem lehet alkotni, csak kérészéletű csillanást, amíg a marketing kitart. És mivel lehet manapság hatni a vásárlóra? A felszínnel, a csomagolással, az atmoszférával, és bár egyre kevésbé de mégis: művészeti értékkel.

Jézus történetének feldolgozásának olyan vékony pengeélen kell táncolnia, hogy ne essen át a blaszfémia bugyrába, ezért inkább a realista, korhű, autentikus látványnál maradt eddig minden filmrendező. Kivéve Norman Jewison 1973-as Jézus Krisztus Szupersztárját, de neki volt egy erős védhető pozíciója: nem más, mint a zene, az ének. Egy eleve muzsikacentrikus hippivilágba helyezett evangélium még mindig eredetibb és varázslatosabb megoldás, mint a kattintós-kőkorszak, mobiltelefonbambuló fiatalság környezetébe rakni tanulatlan szereplőkkel.

A kortárs filmeknél éppen a CGI (számítógépes látványvilág) dominanciájú fantasy és szuperhős dömping található, ebbe belecsöppenteni egy szürke hétköznapi, szó szerint a valóságfolyam utcáin játszódó, a kosztümöket leszámítva semmi mesterségessel nem rendelkező alkotást, nem annyira jó ómen.

Mindig is volt ’olcsó’ film, sőt, voltak igencsak minőségi alkotások is, ezeket hívják művészfilmeknek, vagy máshogy nevezve, szerzői filmnek. Ilyenkor egy már más művészi ágon kipróbált, elismert művész próbálkozik az audiovizuális műfajjal vagy olyan bátor valaki, akinek saját filmes koncepciója van és tetten érhető zsenialitása. Roczó-Nagy (még) nem ilyen alkotó, így az ő Jézus élete nem más, mint egy egy szenteltvízbe pácolt végzős vizsgafilm, amit a filmművészetin egy közepes tanulmányú diák is képes überelni.

Miért is állítom mindezt? Főleg a dramaturgia végett, mert az teljesen a rendező sara. De erről majd kicsit később.

Az operatőri munka menti meg az alkotást attól, hogy ne tekintsék pár lelkes amatőr házimozijának. A budaörsi Wunderlich operatőr/filmes dinasztia (Gábor és fia, Antal) tehetsége és kreativitása adja a legnagyobb értéket (kiemelendő a felcseperedés vágatlan körpanorámája, habár itt inkább számítástechnikai trükkről van szó), ha már a színészek, lévén nagyrészt verbuvált amatőrök, kiemelkedőt nyújtani nem tudnak.

Cameo szerepben feltűnik Boros Lajos is, mint három királyok egyike. Ő és a Heródest eléggé túldimenzionáló Őze Áron volt a leggyengébb láncszem mind közül, pedig alig kaptak pár percet, az is túl sok volt. A kávéfüggő Pilátusról e jelzőnél több nem is mondható el. A többiek mind szürkék, a Jézust eljátszó Tóth Olivér pátosztalan, helyzettől és cselekménytől függetlenül azonos hangszínű és tempójú beszédével képtelen átadni a mindig kidomborított jelentőségű örömhírt, recitál, felolvas, ahelyett, hogy meggyőzne. De a konkrét passió résznél már megvillogtatja igazi színészi képességeit, bár akkor nem beszél már, csak nyöszörög, szenved.

Kálloy-Molnár Péter Júdása különös figura. Ugyan a cselekményből nem derül ki, van-e a filmnek főszereplője (a találomra kiemelt események kiválasztásában a fő tényező a helyszínek megvalósíthatósága lehetett bizonyára a szempont), de szinte azonos vagy kicsivel több időt kapott a jellemábrázolásra, mint Jézus. Júdás a film közben fejlődik, átalakul, és ez dicséretes egy filmnél, a jellemfejlődés fontos elem, nélküle nincs nézői alászállás az öntudatba. Bár annyira eltér az újszövetségi Júdásétól, hogy az árulást leszámítva nincs is vele közös metszete. Valami ki nem fejtett, csak sejtett belső feszültségből táplálkozva az apostoli önsegítő csoportban még egy apa vagy szupersztár figurát keres Jézusban, majd hirtelen szadduceussá (Jézus korabeli terrorista vallási fanatikus) változik és megkésel egy római katonát, végül a csókja után megpróbálkozik a jézusi szerepkörrel, sikertelenül, amiért véget vet életének.

Minden egyéb karakter felett elsiklik a narráció, nem tekintik őket lényegesnek, Máriát pedig méltatlanul marginalizálják, Keresztelő Jánost kihagyták, pedig van olyan fontos Jézus életében, mint Júdás.

És most áttérünk a dramaturgiára és a narrációra és hogy miért nevezem ezt a filmalkotást egyszerűen közepes színvonalú egyetemi vizsgafilmnek. Utóbbi magyarázata rövidebb: a filmes oktatás alapelemeinek felhasználásával készült teljes egészében, nincs benne egyéni ötlet, újítási szándék. Hiányzik a belső vágás, ami fontos eleme egy rendezői filmnek: ha máshogy nem, hát ezzel próbál elütni a nagy játékfilmektől. Minden snitt és beállítás a mindennapi filmekből megszokott és lassan egy évszázada megcsontosodott alapokon áll, néha egy-két felcsatolható kamera (GOPro) lendít valamit a vágásokon, de láthatóan az is kísérleti jelleggel (egy a lőfegyveren és egy a kereszten).

Tipikus sablon a negatív szereplők alsó gépállásból való felvétele. Annyira alap, hogy nem is használják, mert szó szerint elkopott operatőri közhely. De ennél a műnél a főpapi tanács jeleneténél ismét él is virul.

Kötelező hollywoodi hagyomány egy üldözéses jelenet beiktatása, hiszen ez feszültségfokozó. Hiába a hologramkivetítő, az okostelefon, műhold, laptop és egyéb hi-tech kütyü, autósüldözésre nem kerül sor, marad helyette a Krisztus hívők kergetése lábon, lőfegyverrel a film első felében, majd utána hagyják leülepedni a feszültséget, nincs több felkorbácsoló jelenet, még akkor sem, ha éppen valóban korbácsolásról van szó. Jézus szenvedésének ábrázolása sosem tudott akciójelenetként exponálódni, mindig csak az iszonyat, a fájdalom manifesztálódásaként. A narráció és a dramaturgia megválasztásával Roczó-Nagy éppen a nagy költségvetésű, blockbusterek mellett tette le a voksát az Apám nevével, amit éppen annak szerény forrásai okán illett volna jó messziről elkerülni, ez amolyan önmaga alatt vágni a fát effektusra sikeredett így.

A dramaturgia, vagyis a konfliktus felvezetése, bemutatása és elsimítása tipikus rendezői munkafolyamat. Egy Jézus élete remake-nél sok eltérést maga a közismert történet nem enged. Éppen ezért semmi történetlenítőt nem lehet beiktatni, mert újdonságot vagy váratlan fordulatot nem tud okozni egy ilyen alkotás. Tehát a tartalomba nem lehet szervesen belenyúlni, viszont, hogy valami újdonság és eltérő is legyen a sok hasonló alkotástól, a hi-tech körülmények kiemelésével gondolták újra az egészet. „Helló! Jézus vagyok.” Szól az expozícióban egy szelfi felvétel.

Kapunk helyette szuperhős reminiszcenciát: Jézus prédikáció közben megérzi a házasságtörő asszony kövezését, ezért rögtön a helyszínre terem, csak a köntöst nem szaggatja le magáról, mint Superman. Végül az éjjeli Getszemáni kertben elfogják a lézerek és kézilámpák kereszttűzében, de telekinetikus erővel lefegyverzi a katonákat, mint valami Jedi lovag.

Az apostolok önsegítő csoportjában mindegyikük mond valamit, főleg a mesterükről, itt András, a halász a hálót az Ige metaforájának magyarázza, és sok egyéb, a jézusi történet teljesét ismerő konklúziókra jutnak, vagyis előismeretet feltételez egy még ki nem fejtett történetben. Konfúzió történik a tér és idő behatározásánál is, hiszen a párbeszédekből kiderül, hol és mikor játszódik az egész történet: a Szentföldön a rómaiak idején, mégis a 2016-os évi jelenben játszódik, de néhol jövőbeli technológiát használva!

Képzeljük csak el tettetett naivitással, hogy nem ismerjük a történetet és úgy tekintsük meg ezt a filmet! Ez esetben nem tudjuk pótolni a hiányzó információkat, a szereplők jellemét és helyzetét, a cselekmények okát és okozatát. Egyáltalán: ha egy mai modern ázsiai tekinti meg ezt a filmet a kereszténység minimális ismerete nélkül, azonnal kizökken a film narrációjából, nem fogja tudni értelmezni a történetet, sőt, el is hagyná a vetítőtermet, mert katyvasznak tartaná.

Az erőltetett tömegkommunikációs él (például televíziós híradóból értesülünk Jézus elítéléséről) néhol hatásvadász, például Barabást a tévés szavazásokon választják meg, hogy szabaduljon Krisztus helyett.

Leginkább a monológok erőltetése lankasztja le a figyelem megtartását, a valóban közismert miatyánk ima felmondása szinte tautologikus, a többi is fontos szentenciák nyomatékosítására történik, amiből megtudható, hogy a rendező igencsak fontosnak tartja őket kiemelni, viszont mivel nem lendítenek a történeten, valójában elhanyagolhatóak és lapítják azt.

A film olyan művészeti ág, amelynek saját törvényei vannak. Ahogy egy táncversenyen is vannak kötelező kűrök, és egy költemény is elképzelhetetlen belső szabályrendszer nélkül, úgy a filmnek is van dramaturgiai kötelező regulája, amivel elérhető a történet minél jobb megismertetése, elmesélése, mondhatni ’kicsavarása’. Ilyen a cselekmény kiemelkedő szereplőinek bemutatása még az expozícióban, aminek jelentése szó szerint ’bemutatkozás’. Megjelenik Jézus és Júdás halálakor egy idős hölgy, akiről eleddig semmit se tudtunk. Kést vesz a kezébe és végül Júdás holttestéhez ér. Ha nem párhuzamos vágás történne, sose derülne ki, ki is ő, és mit keres a filmben. Jézust leveszik a keresztről, Mária pietája közben végül Júdás teste is egy idős, anya ölébe kerül elsiratásra. Tehát ő Júdás anyja bizonyára. Ez történik akkor, amikor az elmesélés, a narráció nem követi a dramaturgiát, a cselekményrendezést.

Nagyon ötletes és a film szemszögéből fontos elem a két anya párhuzama, de hamvába hal, mert csak a végén lett bemutatva. Jelentős hatást lehetett volna elérni, ha a két édesanyát már az elején párhuzamba állítják, netán van közös cselekményszáluk. De így csak egy vége pukkanás az egész, nem katarktikus robbanás.

Ha nincs belső, látványbeli vagy párbeszédekből kibontakozó feszültség, akkor jó lovasságként érkezik a zene. A diegetikus zene (sfx) itt szüntelenül tolakodik, hol mélységesen derengő, borús tónust húz, hol Hans Zimmermanos női zengzeteg próbálja a hangulatot befolyásolni, generálni azt a a lendületet, amit a cselekmény képtelen nyújtani. Amikor pedig nincs belső feszültség, akkor a zene hatásvadászattá silányul, pedig önmagában nagyon jó lenne.

A számítógépes trükkfelvételek és effektek (CGI) egy évtizeddel régebbiek, ezért ósdinak hatnak. Ilyenkor illik elgondolkoznia az alkotónak azon, hogy valóban szükségesek ezek a képi világba, nem lehetett volna vajon naturális módon ábrázolni mondjuk éppen a megkísértést, ahogy Luis Buñuel tette még az Oszlopos Simeon (1965) filmjében. Ez a jelentős alkotás éppen a költségvetési deficitjéről híres, mégis emlékezetes kísértést hajt végre benne Silvia Pinal. Ha fél évszázaddal ezelőtt működött látványos hókuszpók nélkül egy szent megbillegtetése, akkor most is lehet.

A kosztümökre sem kerítettek nagy figyelmet, habár éppen a kortárs jellege folytán éppen költségkímélőnek hat az utcai ruházat használata, és dicséretre legyen mondva, a katonai egyenruhákat következetesen viselik. Persze a hétköznapiságtól kissé elüt a törekvés arra, hogy egy-egy ruhaneművel kiemeljenek bizonyos szereplőket, akik így kissé elütnek minden kontextustól. A dialogizáló nők fejkendőt viselnek, a férfiak (főleg az apostolok és követők) palesztin kendőt. Utóbbi kissé zavaró szimbolikailag, hiszen az Jasszer Arafat óta van köztudatban, aki nem éppen a filoszemitizmusáért híres. Olyan egy apostolon látni palesztin kendőt, mint az egri várvédő hős Dobó Istvánon szultáni turbánt. A nagyon hosszúra nyúlt forgatási időszakot pedig szépen jelzi a szereplők fizimiskája, néhol két vágás között változik a borotválkozási szokás egyes szereplőkön.

Nem éppen kreatív újraértelmezése a kereszten lévők legéppuskázása a hagyományban meggyökeresedett lándzsadöfés helyett. Az a baj az újraértelmezésekkel (Júdás szerepe, a hi-tech mindennapisága, lőfegyverek használata stb.) hogy önmagukban valóban merész újítások, de nincsenek kifejtve, csak bemutatva. A kihatásával nem foglalkoznak. Egyetlen egyszer volt teljes mértékben kifejtve az újítás, méghozzá Jézus videókommentjével, amely keretbe zárja a történetet. A többi elsiklik a semmibe, mivel öncélúak, csupán a látvány részei.

Mindent egybevetve téves lenne arra következtetni, hogy ez egy dilettáns, rossz alkotás, mert nem az. Inkább naiv, tömjénszagot árasztó, mégsem meghitt. Iskolai vizsgafilm, egy még lélekben gyermek narrációjának nívójában, mivel őszinte, lényegmondó, és a számára kedves jeleneteket emeli ki. Végül is a címe: Apám nevében, tehát egy gyermeki aspektusból indul ki…

Félő, hogy annyi embert egyetlen vetítés sem fog bevonzani, ahányan a díszbemutatón jelen voltak (alkotók, szereplők, rokonok, ismerősök, barátok, ráérő sajtó). De még inkább félő, hogy a túlontúl érintett Budaörs város nyakára fog járni ez az alkotás, és megpróbál fényt lopni a hagyományos Passiótól, tülekedni fog minden decemberben, mint a Bud Spencer és Terence Hill filmek a kereskedelmi televíziós kanálisokon a munkaszüneti napokon.

Mómosz

 

#Jézus – Apám nevében (P.S.O: In the Name of My Father)
Magyar filmdráma, 2016. Rendező: Roczó-Nagy Zoltán. Szereplők: Kálloy Molnár Péter, Gerner Csaba, Mokány Csaba, Gazdag Tibor, Tóth Olivér, Király Adrián, Bregyán Péter, Wunderlich Antal

 

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.