Teatralitás Budaörsön

(Budaörs, 2016. március 16. – Budaörsi Infó) Március 13.-án ismét bemutató előadás történt a Budaörsi Latinovits Színházban, a közismert gyermektörténetet, a Pinokkiót adták elő. A Budaörsi Infó rendszeres kritikát közöl a prömierekről, amit a Pinokkió esetében rendhagyó okból kimarad, hogy teret engedjen egy igen fajsúlyos publicisztikának, amely a helyi színházi helyzetről szóló eszmefuttatás.

Budaörs helyzete országos szinten igencsak különleges: enklaviszitkus jellege van mind gazdasági tekintetben, mind politikailag. Az önkormányzatának bevétele méretéhez képest még mindig a leggazdagabbak közé helyezi településünket, és ez az összeg szembeszökően visszacsatornázódik a városba tartalmilag és külsőségben is, ezek a mindennapokban érződnek és látszódnak, mikor példának okáért a hivatalos helyeken fordulunk meg vagy közterületen járunk. Politikáját egy helyi érdek szerint csoportosult többségű képviselő-testület viszi, és nem egy, az ország évtizedes politikai viharának szeléből szavazatokat kifogott nagypárt tagjai. Budaörs egy zárvány Magyarországon. Már nem egyszerűen a ’Nyugat kapuja’, ahogyan egykor hangzott az epitheton ornans, hanem 2014 óta immár a ’Nyugat panoptikuma’.  A nyugati, polgári értékrendnek itt nagy a kereslete, de magyar lakosokról lévén szó, foganatja még hagy kívánni valót maga után, nehéz a kollektív öntudatot átformálni még akkor is, ha a külső körülmények teret engednének hozzá. A kreativitás, a merészség, a szuverén értékrend és a saját vélemény itt nagyobb ötvözetet alkot, mint az ország legtöbb részén.

Városunk kiváló kulturális hálózattal rendelkezik, mégis vacogva táncolnak a múzsák errefelé, mert hideg a talaj. Az országos szinthez képest irigylésre méltó az önkormányzat támogatása a helyi kultúra irányába is, mégsem lengi be szívmelengető malaszt a szellemi életet és a vallási kötődésű Passión kívül más kulturális esemény híre nem is kerül ki a városhatáron túlra, országos vagy nemzetközi fórumra. Pedig minden megvan hozzá, ami a jó kezdethez – tehát félig a sikerhez – szükséges: infrastruktúra, szakember, városvezetési jóindulat. Valami mégis hiányzik, valami elementáris fontosságú, valami je ne sais quoi. És ez legjobban a színházzal kapcsolatban az egyik legfájdalmasabb.

Városunkban tekintélyt parancsoló magisztrátus egy sem tevékenykedik a helyben keletkező művészetek környékén, mint egyfajta védelmező Aegis (netán derék Maecenas), hanem csak az egyik polgármester-helyettest látni nolens volens a jelenleg nem éppen kiemelkedő eredményeket felmutató sportegyesület körül, mint kikerülhetetlen sine qua nonja. Illetve nemrég kiderült, hogy a budaörsi Közoktatási, Művelődési, Ifjúsági és Sport Bizottságának elnöke, Bakó Krisztina nem rendelkezik a kultúra bizonyos kompetenciáival, aminek jelét akkor adta, amikor a februári testületi ülésen azzal tett szert országos, de kétes értékű hírnévre, hogy a magyar honfoglalást a migránskrízissel egyszerűen összemosta. A helyi döntéshozók közül Török-Czene István volt az egyetlen képviselő, akinek valóban köze volt a művészethez, kultúrához jegyzett piktor lévén.

Pedig vannak itt festők, költők, írók és zenészek szép számmal. Talán még színészek is. Kevésbé hihető, hogy a folyamatosan túljelentkezés alatt lévő Színház- és Filmművészeti Egyetem nem büszkélkedett soha budaörsi hallgatóval, aki a földijének esetleg játszana. Valóban olyan ritka tünemény lenne a koturnusviselő, hogy Budaörs jelenlegi közel 30 ezer lakosából egyet sem a színművészet papjának plántált ide a múzsa? Értés ne essék félre, a művészet és a politika nem fér össze egymással, emulziójuk pedig mindkettőt súlytalanná teszi, elég csak megcserélni az író és a művész egyébként szinonim szavait Márai Sándor 1945-ös naplójának részletében: „Minden művész annyit veszít művészi és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított pártpolitikai pozíció súlya.” Amikor azon kesergek, hogy magára van hagyva a művészet Budaörsön, akkor az igény és a műgond hiányát (mint egyfajta idealisztikus vezérelvet) kell érteni alatta.

Lassan ott tartunk, hogy ki lehet bátran jelenti, hogy a budaörsi színház is csak olyan, mint a többi, papíron a város súlyát növelő tétel: uszoda, sportcsarnok, sajtómédia, sportegyesület és a többi. Van, mert megteheti az önkormányzat és hogy legyen mivel esetleg (horribile dictu!) páváskodni, legyen mire büszkének lenni. Azt viszont, hogy milyenek (igény), azzal már kevésbé törődik bárki is az érintett munkatársakon kívül, akik napi munkarutinnak tekintik a dolguk, nem hivatásnak (műgond), nem beszélve a fogyasztók alacsony elvárásairól, akik nagyon örülnek, hogy ezek az intézetek és szolgáltatások léteznek, ezért egyáltalán nem szándékoznak jobbító szándékkal szót emelni bármiért, mulasztásért vagy hibáért, főleg nem színvonalért. Babarczy László Kossuth-díjas színházi rendező egy friss interjújában hasonló véleményre jutott: „A magyarok szeretik a színházat, ez a színház szerencséje. Bármilyen baromságot megnéznek, és még tetszik is nekik.”

Nagy a verseny a szórakoztatóiparban, semmi kétség. Felgyorsult világunkban az ember a röpke szabadidejében kikapcsolódásra, rekreációs szórakozásra vágyik, nem elmélyülésre, tanulásra vagy szellemi nemesedésre, ahogy Cicero tette és ahogy Seneca bölcsen megfogalmazta tételét – Otium sine litteris mors est, et hominis vivi sepultura (a szabadidő szellemi munka nélkül halál, vagyis élve eltemettetés). Csakhogy a mai szórakoztatóipar inkább bontja az értelmet, lazítja az erkölcsöket és téves értékrendet közvetít (pl. valóság- és realityshow-k), hát bomlik vele a közízlés is.

De a színház, a színpad varázslatos illúziója felülemelkedik a felületes szórakoztatáson, mert ez a mindent elsöprő ereje a többi művészethez képest. Ugyan a film többet képes látványban nyújtani, de nem azonos térben és időben helyezkedik el a felvevőgép és a készre vágott anyagot megtekintő nézője, a színháznál pedig nagyon is egy levegőt szív a színész és a közönség. A színházba az ember nem csupán élvezkedni jár, hanem sűríteni is lelkét azáltal, hogy a katarzis megtisztítja elméje szennyesét, a karakterekkel való azonosulás és az ebből adódó átélés folytán bővül élményhorizontja, a mély mondanivalókban való tragikus megfürdőzésében szíve kalapácsa csitultan nyugszik, hogy újult erővel folytassa később. A színház a leghatékonyabb helyszín arra, hogy emberré formálódjon az amorf individuum, tehát az atomizálódott, elidegenedett mai ember.

Mit tesz erre a színházak mindenkori többsége és vele a budaörsi is? Megszédülve a felelősség roppant súlyától, inkább versenyre kél a szórakoztatóipar zászlóshajóival, a kereskedelmi csatornákkal kanálisokkal. Elprostituálódik, mert a könnyebb ellenállást keresi, tehát az alacsony nívót, a könnyű pénzt, a gyorsan növelhető számokat. Mindezt persze a társadalom műveltségének kárára, de az is magára van hagyatva, hát senkinek sem fáj, ha csökken… Lealacsonyodik azokhoz a médiumokhoz, amelyek nem az ő versenysúlyának kihívói, szó szerint lebutul hozzájuk, mert ott érződik a siker, hiszen ettől harsog a nyilvánosság (argumentum ad populum tipikus esete). Ezt Julien Benda egyszerűen csak az írástudók árulásának nevezte egykor. De mit számít ez ma, hisz akkor még voltak olyan írástudók – „nem csak írók, hanem általában az emberi lélek és szellem minden mívese” -, akiket megkísérthetett az árulás szelleme.

Nevében városhoz kötött színházak közül nemrég szerencsém volt Egerhez és Szegedhez. Azt kell mondjam, nemcsak a genius loci más arrafelé, hanem a teljes koncepció is. Az új színházi évadban egyik sem a televízióval és a mozgóképszínházzal kíván viaskodni a nézők kegyéért, hanem kisebb-nagyobb kompromisszumokkal ugyan, de vezérfonalként a színház kizárólagos ereje köré építkeznek, ez pedig a művelési, léleknemesítési szándék, és az önfeledt szórakoztatást mint járulékot tekintik, nem fő feladatnak. A Budaörsi Latinovits Színház a 2013-as elindulásának lendületét ugyanez a nemes szándék hajtotta, csak azután szépen lassan, mintha elpuhult volna. A mennyiség a minőség nyakára hágott: kellenek a számok – azok a csuda számok! -, mert az egyszerre kenegeti hájjal a felelősöket és igazolják és dicsérik munkájukat. Eladott jegy, nézőszám, dicséretek sajtóreakciók, stb. Maga a vegytiszta őrültség lenne a pénztárca ellen agitálni, csakhogy egy önkormányzat által teljes mértékben finanszírozott művészeti intézettől (anyagi biztonság!) elvárható a merészség, az újító szellem, akár az országos példamutatás is, amit az előadásról előadásra éldegélő társulatok a népszerűség – tehát a jegyeladás – hajkurászásának béklyója miatt nem engedhetnek meg maguknak.

Budaörs az antik görög történelemből ismert polisz jellegek szinte minden elemét magán viseli, önálló, öntudatos és büszke. Ha valahol, hát itt megtalálható az a rejtett potencialitás, hogy példaértékű, kísérletező és bátor programokat vigyen színre. Az őszinte színház együtt lélegzik a mindennapokkal, a jelenre reflektál; ha megnézzük eme művészeti ág történelmét, azt látjuk, hogy a velőig lerágott csontú, jól bevált, kongó ürességgel szórakoztató, eszképista műsorokat mindig akkor emelték be a palettába, amikor politikailag nehéz sors járta a mindennapokat. A romantikus elvágyódásba menekítés nem más, mint öncsalattatás. A jelen eseményeitől minél messzebbre vető tekintet azonos azzal a struccal, aki a földbe dugja fejét, ha veszélyt neszel. Pedig állítólag az országban minden rendben van, sőt, a hangulatjelentés szerint a helyzet kitűnő, hiszen ’Magyarország jobban teljesít’, illetve a magyar reformok – Uri Geller bájos akcentusán szólva – ’múkodnek’. Akkor pedig hová ez a jelentől való elfordulás? Ha pedig mégsem igazak azok a kormányzati reklámok, amelyektől csömört kap a fanatikus párthívő is, akkor pedig hová ez a távolba tekintés? Vannak olyan helyzetek, amelyekben a tétlenség a legnagyobb hiba; Babitsot idézve: vétkesek közt cinkos aki néma.

Ha a Budaörsi Latinovits Színház a ki akar valaha tűnni a provincialitás szürkeségéből és hatósugaraként nem elégedne meg Budaörssel és vonzáskörzetével, ahhoz merni kell bátornak lenni, elkülönülni, akár úgy, hogy visszatér a forrásokhoz vagy jobban reagál a jelenre, esetleg kortárs szerzőket állít színpadra vagy akár versenyeztet színműírásra. Amikor kizárólag csupán a gazdasági és karrier szempont határozz meg egy művészetet, miközben szerepet sem kap a szakmai elhívatás, a szenvedélyesség vagy a művészi megfontolás, attól annak múzsája orr befogva, szerényen elhatárolódik, mert az a televízió és a film sajátja.

Ebben az évadban változás nem történhet a műsorpolitikán, hiszen az utolsó bemutató, Dürenmatt A nagy Romulus alkotása már nagyon közel van (április 27.), és az cseppet sem alkalmas áthallásokra, jelenre kacsintásokra, lévén ókortörténelmi szatíra. De abban is csak reménykedhetünk, hogy a 2016-os évad könnyedén bezsebelt sikerzáporából valamicskét felfogtak a ciszternába, hogy a nemesebb magoncok öntözésére jusson belőle. Az immár harmadik éve tartó alapozás sikeresen megtörtént, most már be lehet nevezni valódi kihívást nyújtó megmérettetésekre is, most már illene kockáztatni is, nem csak ujjgyakorlatozni, vagy közismert darabokat leporolni. Nagy szerencse, hogy az ócskaság, a kommersz nem jelent meg a Budaörsi Latinovits Színház színpadán, és bizakodunk, hogy nem is fog soha. De sajnos egy kommunikációs zuhanóspirálban való tevőleges részvétel okán mégis nagyobb rá az esély, mint valaha! Ugyanis súlypontozás nélkül minden sajtórezdülést kitüntetésnek értékelni nemcsak tájékozatlanságról árulkodik a sajtó világában, hiszen más az ajánló és más egy kritika, nem is beszélve a személyes töltetű (tehát szubjektív) műfajtalan cikkekre, amelyek ezért blognak minősülnek. Ez a veszélyes spirál a következő: a blogger vagy a hevenyészett ítész is megtiszteltetésnek veszi, hogy véleményét magasztalják és az intézet is valódi eredménynek érzi egy laikus véleményét, minek következtében az előző felbátorodva szakértőnek képzelgi magát, az utóbbi pedig nem kapván építő jellegű kritikát elbizakodottá válik. Minden adott tehát, hogy hűljön a kulturális levegő, fagyjon a talaj, vagyis csökkenjen a nívó.

Plaudite cives!

(Budaörsi Infó / Adams)

facebook:

0 Komment