A védtelenek szolgálója – In memoriam Göncz Árpád

(Budaörs, 2016. február 1. – Budaörsi Infó/Fejlesztő Pedagógia) Szia, Árpi bácsi! – szaladtak hozzá mindig a gyerekek ha megjelent Zsuzsa néni mellett egy-egy rendezvényen. Hogy vagy Árpi bácsi? – kérdezték ilyenkor. Göncz Árpádot minden idők legjobb köztársasági elnökének nevezte búcsúztató beszédében Mécs Imre, a volt államfő egykori rabtársa az egykori köztársasági elnöki temetésén, az Óbudai temető 16-os parcellájánál. A most közreadott megemlékező írás a Budaörsön megjelenő Fejlesztő Pedagógia legutolsó lapszámából való, és méltó bizonyíték. Göncz Árpád 2015. október 6-án, életének 94. évében, családja körében hunyt el.

 

 

Szia, Árpi bácsi! – szaladtak hozzá mindig a gyerekek ha megjelent Zsuzsa néni mellett egy-egy rendezvényen. Hogy vagy Árpi bácsi? – kérdezték ilyenkor. A sérült gyerekek is rögtön megtalálták a hangot vele, mint ahogy mindenki. Kicsik és a nagyobb gyerekek mind így szólították. Nem hiszem, hogy tudták valójában, milyen nagy ember Árpi bácsi, az első ember az országban, de ez nem is érdekelte őket. Azt tudták, hogy Zsuzsa nénihez tartozik, és ez elég is volt a szeretetükhöz, hiszen Zsuzsa nénit is nagyon szerették.

Amikor 1990 augusztusában Göncz Árpádot beiktatták az elnöki hivatalába, azt mondta: Azokat kívánom szolgálni, akiknek szolgájuk nincsen, a védteleneket.

Kevés család védtelenebb, elesettebb, mint a fogyatékos ember családja.

Árpi bácsi – és engedtessék meg nekem, hogy most is így hívjam, mint életében, amikor a forgatások alkalmával találkoztunk – az emberi problémák iránt nagyon érzékeny volt, szolidáris, és talán azért szerette a sérült embereket, mert szerette a tiszta emberi szót, és a sérült emberek őszinték, tisztességesek. Megalapította 1993-ban a Kézenfogva Alapítványt, közösen Zsuzsa nénivel, a feleségével.

A leghátrányosabb helyzetben lévő értelmi fogyatékos és a halmozottan sérült emberek ügyének támogatását tűzték ki célul ők ketten. Azóta se szeri se száma az alapítvány országos akcióinak, az információs kiadványoknak, amellyel az alapítvány azóta is segíti a sérült embereket.

Amíg az MTV-ben szerkesztettem a sérültekről szóló műsort – a Segítőtársat, későbbi címén az Esélyt –, a forgatások során sokszor találkoztam Árpi bácsival és Zsuzsa nénivel, persze főleg Zsuzsa nénivel, hiszen ő fáradhatatlan volt a fogyatékosok megsegítésében, elévülhetetlen érdemeket szerzett a fogyatékos ügy felkarolásában, és adott lendületet a fogyatékosok gondjainak enyhítéséért küzdő civil szervezetek összefogásához. Ők mindketten emberségből adtak példát minden alkalommal.

Szeretném megosztani az élményeimet azokról a forgatásokról, ahol Árpi bácsi is résztvevője volt egy-egy eseménynek. Nem sorrendben teszem, inkább ahogy az élmények előjönnek…

 

 

Árpi bácsi és a „Prücsök”

 

Árpi bácsi elnöksége alatt minden Speciális Olimpia megkezdése előtt a Parlamentben búcsúztatta a gyerekeket, kísérőket. Most is itt vagyunk, még csak álldogálunk a Kupolateremben, nem messze a koronától, nagy a nyüzsi. Még nem kezdődött el a csapat köszöntése, amikor Árpi bácsi tűnik fel a gyerekek között. Vannak itt miniszterek, miniszter feleségek, országgyűlési képviselők is, mert Göncz Árpád, a Köztársasági Elnök mond búcsúztatót. A gyerekek Amerikába mennek az Olimpiára. Látom, nem messze tőlem Árpi bácsi tekinget mindenfelé, keres valakit. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy név szerint is ismer, de a stáb állandó tagjait is. Meglát, oda jön hozzánk:

Nem tudjátok, hol van a Prücsök? De igen, Árpi bácsi – mondom, Jánossal beszélget a Kisteremben. De ugye tetszik majd nekünk is mondani néhány mondatot külön a kamerába? Hát persze, majd szóljatok a végén. Aztán menne is a Prücsköt keresni, de egy formaruhás sportoló kamasz fiú odajött hozzá. Árpi bácsi! Nem láttad az István bácsit? Nem láttam, mondja Árpi bácsi, de majd szólok neki, hogy keresed. Jó lesz, kösz, mondja a fiú, és tovább megy.

Én már tudtam, hogy ki az a Prücsök. Közvetlenül Zsuzsa nénitől, bár nem olyan régen árulta el, hogy ő az. Már hatvan éve házasok, tizenöt éves korukban ismerkedtek meg, első szerelem volt. Akkor lett Zsuzsa néni Prücsök. Fantasztikus!

 

 

Szívből jövő kitüntetés

 

Ha már a Parlamenttel kezdtem a visszaemlékezést, maradjunk még egy kicsit itt.

Zsuzsa néni az 1990-es évek elején rendszeresen részt vett a Bice-Bóca Alapítvány rendezvényein. Az akkori elnököt, Babikát (Dr. Ábrahámné Györök Margit) nagyon a szívébe zárta. Árpi bácsi akkortájt alapította a Köztársasági Elnök Aranyérme kitüntetést, olyan emberek kapták tőle, akiket személyesen nagyra becsült, mert sokat tettek egy-egy ügyért, és szívének is fontos emberek voltak, mint Babika, aki akkor már nagyon beteg volt, a kerekesszékben is alig tudott ülni, félő volt, hogy sokáig nem bírja az egészsége, de még most is fáradhatatlanul dolgozott a kis bicebócákért. Árpi bácsi külön rendezett neki külön egy ünnepséget, hogy átadhassa az elnöki megbecsülés aranyérmét. Ott volt Babika férje is; Tibike, a kisfia, egy szűk baráti kör és mi is, az állandó kísérő stáb. Babika jóbarátom volt.

Szívbemarkoló volt az ünnepség. Amikor Árpi bácsi átadta a személyes kitüntetését azt mondta: „Életemben nem örültem ennyire, hogy ezt a kitüntetést magának átadhatom. Ilyen szeretettel és tisztelettel nem adtam még át kitüntetést senkinek.” Aztán beinvitálta a családot a dolgozószobájába – mi is mehettünk –, ez egy sarokszoba volt, az ablakok a Dunára néztek, egy nagy fotel állt az egyik sarokban, rajta egy hatalmas plüssmackó ült, nagyobb volt, mint Tibike, aki rögtön simogatni kezdte. Mire Árpi bácsi: Szeretnéd, ha a Tiéd lenne? Tibike csak nézte a macit, és bólintott. Ha elbírod, akkor vidd el, mondta huncut mosollyal Árpi bácsi, mintha csak a kis unokájához szólna. Tibike pedig boldogan emelte le a fotelból és cipelte kifelé. „Nahát – súgta nekem Zsuzsa néni–, sokan kérték a mackót, de senkinek nem adta még oda.” Ez egy nagyon kedves ajándéka volt Árpinak is.

Nem sokkal utána – Babi még negyven sem volt –, eljöttek érte az Angyalok. A ravatalnál így emlékezett meg róla Zsuzsa néni: „Emberi tekintetben ennyi melegséget, őszinte emberséget még nem láttam.”

 

 

Avatás

 

A ’90-es években, a Kontyfa utcában nyílt meg egy fejlesztő napközi otthon, olyan nagyon sérült fiataloknak, akik speciális intézményi keretek között sem fejleszthetők, így megfelelő fogadó intézmény nélkül előbb vagy utóbb, bentlakásos intézménybe kényszerültek volna, elszakadva a családjuktól. Néhány év alatt kinőtték az intézmény kereteit, új, korszerű otthonba költözhettek a gondozottak, hála a XV. kerület akkori vezetésének, a fogyatékosokért fáradhatatlanul dolgozó Pap Áginak, a vezetőnek és az elnöki párnak.

Árpi bácsi és Zsuzsa néni – természetesen – ott voltak az avató ünnepségen: „Szívderítő otthon ez, és hadd tegyem hozzá –, mondta Árpi bácsi – ez nem csak a gyerekek fejlesztő otthona, szeretném azt mondani, hogy ez a társadalom fejlesztő otthona is. Egyetértést, megértést, szolidaritást kell tanítanunk. Attól, hogy ez a másik ember gondja, még szembe kell néznünk vele.”

A fogyatékos emberek életminőségének alakulása a magyar társadalom érettségének a tükörképe. Úgy gondolom, van még tennivalónk bőven.

 

Kulcsátadás

 

Vidékre megyünk kulcsátadásra. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében volt talán a legtöbb állami gondozott gyerek. A megye északi részén található Hernádvécse, egy ezer lelkes kis falu, ahol egy nem éppen lakni alkalmas régi kastélyban éltek a gondozott gyerekek, az egészségesek, az enyhén és középsúlyosan értelmileg sérültek egyaránt, a nyolcvanas évek elejétől. Jó tíz évvel később sikerült családi házakkal kiváltani a kastélyt, egy épült itt helyben – a volt iskolaépület átalakításával készült el egy másik lakás, a szomszéd községben is két családi házat adnak át. A kulcsok még Árpi bácsi zsebében, megilletődött gyerekek, pedagógusok, elöljárók. Még sosem láttak köztársasági elnököt ilyen közelről…

„Mindenekelőtt dicsérem azoknak a községeknek a polgárait, lakóit, akik gesztust tettek és testvéri, szülői szeretettel fogadták a gyerekeket. Tisztelem, becsülöm azokat a felnőtteket, akik tudták, mit kell tenniük, szeretem a pedagógusokat, akik itt fognak dolgozni, élni a gyerekekkel, szeretem őket, mert életük egy részét adják át nekik. Ennél többet nem lehet adni.”

Árpi bácsi aztán sorba veszi elő a kulcsokat, egy-egy félszeg kis kamaszlány jön előre, kezébe nyomja a kulcsot, homlokukra nagypapás puszit ad.

Jó lenne tudni, hogy azóta hogyan alakult ezeknek a gyerekeknek, immár felnőtteknek az élete. Be tudtak-e illeszkedni a falusi környezetbe, és hagyták-e őket beilleszkedni?

 

 

UNICEF és Roosevelt-díj

 

1996-ban az UNICEF fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte, és Koppenhágából elküldték a világ különböző részeibe az UNICEF nagyrabecsülésének virágcsokrát – azóta minden évben – egy olyan személynek vagy szervezetnek, aki, vagy amely sokat tett a gyerekekért. Az ünnepségen az UNICEF képviselője Roger Moor (ki ne ismerné az „Angyalt”), az UNICEF Nagykövetének levelét olvasta fel. „Az UNICEF nagyrabecsülésének jeléül küldöm Göncz Árpádnénak ezt a virágcsokrot, amely egy jobb világ jelképe, amelyet szeretetünkkel és gondoskodásunkkal teremthetünk meg a jövő generációja számára. ” A csokrot ki más, mint Árpi bácsi adta át a feleségének. „Nagyon büszke vagyok a feleségemre, most mint közönség csodálhattam. Jobb érzés nincs is” – mondta elérzékenyülve.

Zsuzsa nénivel is beszélgettünk a kamera előtt: „Még mindig le vagyunk maradva, bár rengeteg dolog történt már a civil szervezetekben. A nyugati társadalmakban nem gond, ha sérült embert látnak az utcán, rendezvényeken, nyilvános helyen, bárhol. Ma már nagyon sokan próbálkoznak nálunk is a családok is, civil szervezetek is különböző hatásfokkal. Rengeteg öröm van ebben a munkában. Minden hálás mosoly amit az ember kap, az mind örömmel tölt el engem is.”

Egy másik fontos eseményen is ott voltunk a kamerával.

2000 májusában Magyarország megkapta a Roosevelt Egyesület díját, amely egy nemzetközi bizottság ajánlására minden évben annak az országnak jut, amelyik kimagaslóan nagy eredményt ért el a fogyatékos emberek esélyegyenlőségének megteremtésében. A köszöntőjében Göncz Árpád óvatosan fogalmazott, szerényebbnek tartotta a hazai eredményeket, mint az addig díjazott országokét. Egyetértett vele a MEOSZ akkori elnöke, Dr. Hegedűs Lajos is, aki szintén elismerte, hogy vannak ugyan eredmények, de úgy tűnik, hiányzik a kellő állami akarat az egész társadalmi probléma kezelésére, enélkül viszont nem lehet ezeket megoldani. Nagyon sok középület, tömegközlekedési eszköz, múzeum, étterem és a színházak zöme, a mozgássérültek számára használhatatlanok.

Azóta majd’ másfél évtized telt el. Ítélje meg ki-ki, mennyit haladtunk előre. A MEOSZ-nak ma is kiemelt témája az akadálymentesítés ügye. A felmérések folyamatosan készülnek, de a megoldások lassan haladnak. Ma már törvénybe sincs iktatva a középületek akadálymentesítésének határideje.

 

fejleszto_pedagogia4

 

 

Hogyan szeretnék élni Európában?

 

Zsuzsa néni a ’90-es évek közepén rendszeresen vendégül látta a miniszter-asszonyokat a Béla király úti Elnöki Rezidencián, megbeszélendő, ki-milyen, sérültekkel kapcsolatos rendezvényre tudna elmenni a közeljövőben. Köztudott volt, ha egy eseményen – legyen az sport, valamilyen avatás, átadás –, ahol ott van legalább egy miniszter feleség, akkor a helyi „nagyságok” jobban rábólintanak egy-egy kérésre, amely a fogyatékosokkal kapcsolatos. Hát még, ha a miniszter férj is jelen van, hiszen az események zöme általában hétvégén volt, ezért gyakran találkoztunk miniszter férjekkel is. Az évek során megismertek minket is, ezért nem kellett sajtósnál bejelentkezni, közvetlenül rábólintottak egy-egy interjúkérésre. Sosem kérték, hogy megjelenés előtt látni szeretné az interjút (megjegyzem, a Speciális Olimpiákon, Amerikában, többek között a Kennedy család több tagjával minden engedély, utánjárás nélkül szintén készíthettünk hasonlóan riportokat).

Most is együtt vagyunk egy megbeszélésen, a téma a sérült fiatalok brüsszeli utazása, kik legyenek azok a sérült fiatalok, akik majd hazánkat képviselik Brüsszelben azon a nemzetközi fesztiválon, ahol tizenhárom ország fiataljai petíciót adnak át az európai döntéshozóknak arról, hogyan szeretnének élni Európában. Az ilyen összejöveteleken rövid időre Árpi bácsi is megjelent, mindenkit ismert természetesen, kezet fogott, puszit adott. „Nem zavarja a hölgykoszorút, de azért mielőtt visszavonulna az emeletre, megtudakolja, hogy éppen melyek a legközelebbi témák.”

A megfelelő hazai együttes kiválasztását a Kézenfogva Alapítványra bízták a nemzetközi szervezők. Az ország minden részéből Csillebércre jöttek a pályázók, több napon át tartott a kiválasztás, az utazókat az Országház Kupolatermében ünnepélyes keretek között búcsúztatta az elnöki pár, és az országgyűlés elnöke. Árpi bácsit ezúttal itt interjúvoltam. Elég figyelmet fordítunk-e fogyatékos társainkra? – így szólt a kérdésem.

Megítélésem szerint nem – válaszolta. A társadalom sem ismerte még fel teljesen a helyzetüket, nagyon sokan elszigetelten, kellő támogatás nélkül kellett hogy éljenek, és például még mindig nincs biztosítva a fogyatékos gyerekeket egyedül nevelő anyák megélhetése, nagyon nehéz az az élet, melyet ők élnek. Van egy jó törvényünk, talán kicsit túl sok is, amit elrendez, de például az akadálymentesítés alig halad, csak nyomokban valósult meg. Ez a mai valóság egyébként teljesen függvénye a társadalmi tudatunknak.

A fiatalok felolvasták a kiáltványukat, hogyan szeretnének élni Európában, az első mondat így hangzott:

„A fiatalok azt szeretnék, hogy önállóan élhessenek, dolgozhassanak, hogy elfogadják őket.”

Úgy gondolom, minden nem sérült fiatal is ezt kéri.

Mi is elkísértük a győztes csapatot Brüsszelbe. Külön dokumentumfilm készült az ottani eseményekről, amelyet vetített az MTV.

 

 

Cseresznyevirágzás

 

Ismét a rezidencián –, mint már annyiszor. A Tokió-ban megrendezett hagyományos jótékonysági bál bevételét adták át bensőséges ünnep keretében. Itt volt a két ország nagykövete is. Zsuzsa néni beszéli el, hogy miről is van szó.

A mi tokiói nagykövetünk felesége tavaly nyáron megkeresett engem, hogy minden évben rendez a nemzetközi jótékonysági egyesület egy világraszóló japán bált – természetesen Cseresznyevirágzás néven –, ahol a császári család is képviselteti magát, és elmondta, hogy ő lett az idei rendezvény szervező bizottsági elnöke, és ez azt is jelenti, hogy a bál bevételéből az Ő országa is részesül és úgy gondolta, hogy azt a bevételt a Kézenfogva Alapítvány kapja. Mi úgy gondoltuk – folytatta Zsuzsa néni –, hogy ebből kádlifteket veszünk olyan családoknak, ahol teljesen tehetetlen gyerekeket gondoznak a szülők. Köztünk van rövid időre Árpi bácsi is, és a családok a gyerekekkel, némelyikük az anyukája ölében ül, némelyikük kerekesszékben, ők az „ég kedves gyermekei”, látszik hogy boldogok, és ez a boldogság nem függvénye a testi-szellemi állapotnak. Lehetnek az anyukák is a szenvedések közepette boldogok? Úgy gondolom, igen. Sőt, biztosan, igen…

 

 

Ökumenikus istentisztelet Pannonhalmán

 

A Kézenfogva Alapítvány is részt vett annak idején a Főapátság által szervezett Ökumenikus Napon. A főpapokon kívül egy csoport fogyatékos kisgyerek is ott volt Zsuzsa néni vezetésével. A szertartás után a Díszteremben a gyerekek egy kis műsort adtak – az egri Szinkópék Együttes nagyszerű kis zenészei játszottak éppen, amikor az egyik kisgyerek felkiáltott. Megjött Árpi bácsi! Valamilyen katonai rendezvényen volt mint főparancsnok, helikopterrel sietett ide. Be is fejeződött a zene, a gyerekek úgy fogadták, olyan örömmel vették körül, mintha kedvenc nagypapájuk érkezett volna haza. Árpi bácsi mindenkit megsimogatott, de a szeme Zsuzsa nénit kereste. Olyan szeretettel ölelték át egymást, amire csak azok képesek, akiknek egészen belülről jön a szeretet.

 

 

„Kézenfogva élsz – a szeretet éltet”

 

A Magyar Speciális Olimpia Egyesület, a Speciális Művészeti Műhely és az ÉFOÉSZ baráti találkozót szervezett a Duna Palotában a leköszönő elnöknek, Göncz Árpádnak és Göncz Árpádnénak, így köszönve meg azt a rengeteg segítséget, melyet a fogyatékosok érdekében tettek azt, hogy a fontos eseményeken jelenlétükkel is emelték az esemény rangját.

Sérült fiatalok, neves művészek vannak itt, akik a különböző sérülteknek szervezett rendezvényeken felléptek, itt vannak az egyesületek vezetői, itt vannak a barátok. Először egy sérült fiatal énekel teljes odaadással, aztán Wisinger János, az MSOSZ elnöke köszönti Zsuzsa nénit és Árpi bácsit:

A méltóság, amelyet Önök viselnek, az emberi tisztesség méltóságává vált az Önök munkája során. Ezt szeretnénk megköszönni, ezt a méltóságot.

Először Árpi bácsi válaszol: Én Zsuzsától tanultam meg, hogy aki a sérültekért dolgozik, az minden befektetett szeretetét duplán kapja vissza.

Aztán huncut mosollyal folytatja, nagy derültség közepette: Ezért alapvetően nagyon önzőek vagyunk. Nem?…

Zsuzsa néni: „Én az elmúlt évtizedben rengeteg emberséget, őszinteséget, szeretetet, bizalmat kaptam. A sok esemény mit is érne igazi emberi tartalom nélkül?”

A végén a gyerekek és minden jelenlévő összekapaszkodva, felállva énekli Csepregi Évával együtt a Speciális Olimpia Himnuszát:

„Kézenfogva élsz, a szeretet éltet.
Nézz rám! Én ismerlek Téged.
Védem, óvom a lépteidet, és itt vagyok Veled.”

Számtalan forgatást említhetnék még, akkor is, amikor az elnökség utáni időkben is többször találkoztunk. Egyszer Zsuzsa néni azt kérte, szeretnék, ha eljönnénk az otthonukba kamerával, mert egy alapítványnak szeretnének segíteni. Árverezésről lenne szó. Az elnöki utazások során kapott ajándékok egy részét kívánta árverezni Árpi bácsi, mert segíteni akart a befolyt pénzből egy súlyos mozgássérülteknek építendő otthonház létrehozásában. A házhelyet is – tudomásom szerint – ők vették meg. A műsorunkban árvereztük a bemutatott tárgyakat, szép összeg jött össze. Más körülmények között is találkoztunk, nem hivatalos eseményen. Mindketten tanúk voltak egy esküvőn, ahol egy kerekesszékes hölgy lépett frigyre ép társával. Utána csendes lakodalmi ebéd volt egy szerény budai kisvendéglőben. (Az ebéd költségét egyébként Árpi bácsiék állták.)

Írásom végén hadd legyek egy kicsit személyes, amire nagyon büszke vagyok. A sérültekkel kapcsolatos munkámért megkaptam Göncz Árpád személyes elismerését, a Köztársasági Elnök Aranyérme kitüntetést a Parlamentben. Amikor ezt Árpi bácsi átadta nekem, mondott egy mondatot, amit sosem fogok elfelejteni: „Nándikám, köszönjük Neked, hogy önzetlenül segíted a sérülteket.”

 

 

Az első gyertya nem fogyatkozik

 

A visszaemlékezést legjobban Várszegi Asztrik, Pannonhalmi Főapát szavaival tudnám legjobban befejezni, mely szavakat az ökumenikus istentiszteleten mondott.

„A hívő embernek van egy forrása, amiből merítsen: ez az Isten. Ez a forrás táplálja, fölszabadítja őt arra, hogy merjen és tudjon adni szeretetet saját magából. A szeretettel úgy van az ember, mint az első gyertyalánggal: Sok kis gyertyát meg lehet vele gyújtani.

Az első gyertya nem fogyatkozik meg, csak a világosság, a fény lesz több a környezetében.”

 

Göncz Árpádot november 6-án helyezték örök nyugalomra az Óbudai Temetőben, ahol Várszegi Asztrik, Pannonhalmi Főapát búcsúztatta.

 

Rapai Nándor

 

 

fejleszto_pedagogia2

 

fejleszto_pedagogia5

 

A Fejlesztő Pedagógia szakfolyóiratról a fejlesztopedagogia@starkiss.hu e-mail címen lehet érdeklődni.

A Fejlesztő Pedagógiát megtalálja a Facebook-on is.

 

(Budaörsi Infó/Fejlesztő Pedagógia)

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.