Színházi kritika – JÁNOS VITÉZ bemutató Budaörsön

(Budaörs, 2015. október 9. – Budaörsi Infó) Új színházi évad kezdődött a Budaörsi Latinovits Színház életében azon az esős, október 8-án¹, amikor is bemutatásra került a Kacsóh Pongrác-Bakonyi Károly-Heltai Jenő szerzőcsoport által, Petőfi Sándor eredeti műve alapján írt János vitéz produkciója, méghozzá az új, Budaörsön kulturális mérföldkőnek számító saját társulatával.

Az állandó társulat nemcsak dicsőség, hanem felelősség is egy színház életében, hátha még az elsőről van szó! A színházszerető immár nemcsak az előadásra kíváncsi, hanem a már a helyben bizonyított színészekből verbuvált gárda összjátékára is.

Belépünk a színházterembe, amely tágra nyílt ajtóit két nyalka, katonásnak látszó legény őriz csillogó karddal az oldalukon. Közepesen erős fantáziával könnyen, de a játszandó darab történetét ismerve azonnal huszárokat látunk bennük, habár ló nélkül egy huszár olyan, mint egy piktor ecset nélkül: értelmetlen. Sötét csizmát, valamifajta karpaszományt, piros baseball-bocskai sapkát viselnek, szépen varrt sapkarózsával, és piros, a ’80-as éveket idéző bőrdzsekit. A Michael Jackson rajongók hamar összeütik tenyerüket, mert dallamra vonagló zombi táncot remélnek az alvilágjárás jelenetében á la Thriller, de csalódnak végül. Ami fontos: csakis ebben!

A bejárathoz közeli színpadi sarokban egy elektromos billentyűzet ásít, élőzene valószínűsége 100%, ami megalapozza a kezdeti pozitív viszonyulást, hiszen az élőzene mindig örömteli, mert nemcsak emel a játékon, hanem a folyamatos lélekudvarlásával könnyebbé teszi az ingerek befogadását.

A történet bemutatása könnyen mellőzhető, mert azon kívül, hogy közismert és az általános magyar műveltséghez tartozik, igencsak nagyszerű a maga egyszerűségében: a szerelmesek minden akadályt legyőzve egymáséi lesznek végül. De ez egyáltalán nem okozza a sablonosság, felszínesség érzületét, éppen, hogy ellenkezőleg, amihez a daljáték igencsak képlékeny műfaja sikerrel hozzásegít. A cselekmény ugyanis az énekek és dalok útján gördül előre, nem a gyér prózai párbeszédeken, így a pattogó ritmus és a harmónia magával röpíti az unalom csiráit. A szerzők zsenialitását bizonyítja, hogy mindig akkor hajlik az operett könnyed, légies szférájába, amikor azt nemcsak, hogy megtűri, hanem kívánja is a helyzet. A fiataloknak csodálatosan szép és kellemes a hangjuk, az érettebbeknek pedig van akkora tapasztalata, hogy palástolni tudják az arany hangszálak hiányát.

Először tapasztalható nagyszámú statisztatömeg budaörsi színpadon, aminek áldásos hatása van az összjátékra, hiszen az egyéni hibákat nehezebb érzékelni, mivel elvész a kavalkádban, és ha az netán közös a bűn, akkor ugyebár pedig mégsem az, ahogy a népi mondás tartja. A válogatott örömhuszárok mellett található válogatott örömlánycsokor is, akik kiválóan helyt állnak mind falusi leányhad, francia udvarhölgygárda, illetve mind játszi tündérkar, akiken éppen a Kukorica Jancsi által vezetett néptáncoló expedíciós huszár különítmény óv meg attól, hogy a paradicsomi 72 hurikká váljanak, amikor is francia földről kiűzik a pogány török csapatokat. Ha már ezen a világtörténetileg aktuális érzékeny pontnál tartunk, ildomos pár szót szólni a sztoriban zajló indokolatlan muszlimellenesség magyar vonatkozású aktualitásáról. A 2015/16-os évadra már az előző lezárásakor kikristályosodott az új műsorpaletta, tehát szándékot nélkülöz minden spekuláció, amely szerint a határsértők felfokozott jelenlétének apropója miatt került volna eme nagyszerű színdarab a kirakatba. Erről ugyan szó sincs (Petőfi amúgy történelmileg közelibbnek érezte Mohácsot a mű megírásakor), de ennek ellenére éppen olyan jól jött ez a véletlen egybecsengés, mint a migránshullám minden mást elsöprő hírértéke a kormánynak arra, hogy a közvélemény figyelme elterelődjön a kínos ügyekről.

A hármas szerzői munkacsoport által eléggé átgyúrt történet attól különbözik Petőfi Sándor eredeti, mindössze 21 éves korában írt alkotásától – amit a nagy színházkritikus ős, Kosztolányi Dezső egyszerűen „magyar Odüsszeiának” nevezett – hogy nehezen található benne klasszikus értelembe vett központi szereplő. Még a főbb karakterek is elaprózva, néhány dalocskával kerülnek reflektorfénybe, Jancsi és Iluska sem a kezdetektől van jelen a színpadon. Iluska, aki ’aranyszőke hajú és nádszál alakú’ cseppet sem az őt megszemélyesítő Páder Petra zsánere, ugyanis eme selymes hangú fiatal színésznő inkább barna hajú és nőies testalkattal rendelkezik, ő inkább  milói Vénusz, mint El Greco Madonnája.

Spolarics Andrea, aki ahhoz képest, hogy egy zsigerből utálni való gonosz boszorkány-féle mostohát játszik, a neki igencsak jól álló szűkös, fekete combcsizma viseletben olyan elegánsan és hivalkodóan mozog, mint Cher énekesnő az ’If I Could Turn Back Time’ videoklipjében, ezen felül sugárzik róla, hogy elemében érzi magát a cseppet sem pozitív szerepben, amivel több szimpátiát szerez a nézők között, mint ellenérzést, így kevésbé tudunk neheztelni a karakterére.

Ódor Kristóf meggyőző játékával és lenyűgöző énekhangjával tökéletesen testesítette meg azt a hőst, akiben megtalálható Gilgames, Orpheus és Odüsszeusz egy-egy ismérve harmonikusan ötvözve (magasabb rendű női kéz elutasítása, alvilágba szállás és az ismert világ beutazása).

Az erősen szenvedélyes magyar zászlólengetés és a becsületes hazafiság cseppet sem könyököl ki annyira a játékból, mint amennyire szeretik azt a János vitézzel sokan megtenni. Ez az egészséges magyarkodás nem tolakszik, ezért olyan hiteles, éppen annyira van jelen, amennyire a cselekmény megértéséhez és annak hatásához feltétlen szükséges. A jó ízlés egyébként is azt súgja, hogy nem az a nagyobb nemzeti érzelmű, aki hangosabban ordítja azt magáról, hanem aki tudja, mikor érdemes ezt kiemelnie. Mert hiszen mi is a fő mondanivalója ennek a mesének? Az Alföld, a nyáj, a sárga cserebogár és a furulyaszó hazahívja a Tisza partjához a diadalmas szerelmespárt Tündérország trónjáról, mert a hatalomnál is értékesebb a hazaszeretet és a honvágy.

Ami a jelmezeket és a díszleteket illeti, az új évadban sem a barokkos túldíszítettség és a lehengerlő hatásvadászat lesz a jellemző, hanem a már megszokott, visszafogott szerénység és a lehetőségekhez mért megvalósíthatóság, ami a János Vitézre is elmondható, tehát semmi alapja nincs Mr. Fritz Teufel-nek „Safranek!”-et kiáltania…

Aki már ismeri és máshol látta, az egy új élményben részesítő, csalódásmentes János Vitéz verziót tekinthet meg Budaörsön, aki pedig még nem ismerte és először látja, az pedig egy erős alapot kap a későbbi, mások által máshol játszandó előadásokra, amiknek nem lesz könnyű felülkerekedniük a Budaörsön szerezhető élményeken. Erre nagyszerű bizonyíték az a fergeteges közönségsiker, ami kitartó tapsviharban nyilvánult meg a játék végén, ahol a közönség gyakorlatilag széttapsolta a tenyerét. Ekkora tetszést talán még nem is arattak a Latinovits Színházban.

Az új társulat remekül helyt állt és nagyszerűen bizonyított az első közös előadásukon. Mámorosan gondolok bele, mi lesz majd akkor, amikor végül összeszoknak!

P.S.
A Budaörsi Latinovits Színházban egyre bátrabban mernek jót alkotni.

Adams

¹Az új magyar helyesírási szótár dátumjelölési engedelmével

facebook:

0 Komment