Színházi kritika – Molière Képzelt betege Budaörsön

 „Dr. Livingstone, I presume?”

(Budaörs – 2014. március 30., Budaörsi Infó/Adams) Elérkezett március 29-én a városi színházrajongók nagy napja, amire hosszú hónapokat kellett – nem tudni, mi okból – várniuk. Nevezetesen, hogy új darabbal rukkoljon elő a Budaörsi Latinovits Színház. Új szín került a palettára, új produkció a repertoárba; méghozzá Molière (Jean-Baptiste Poquelin) Képzelt betege.

Nem a legkeményebb fába vágták odabenn a fejszét, hiszen az örökzöld francia klasszikus szerző életművét olyan vastag patina fedi, amely a tájékozatlanból is a tisztelettel vegyült elfogadás érzületét váltja ki. Egy polcon lenni Shakespeare-rel, Szophoklésszel, Plautusszal, Euripidésszel, ez aztán az a pozíció, ami garanciát ad arra, hogy érdeklődőből sose legyen hiány, mert a név – főleg a bejáratott fajtája, a hírnév – eladja a portékát, hiszen önmagában záloga a sikernek, amin nem fog ki az idő eróziója. Podmaniczky Frigyes szerint Shakespeare-t vagy jól kell adni, vagy sehogy; de adni kell. Nos, ez áll minden klasszikusra, nemcsak az avoni hattyúra.

A nézőtéren minden szék foglalt, néhányat az ominózus színpadon megismert és megszeretett színész helyezi kényelembe magát, tehát az új darabban bizonyára új arcok fognak feltűnni. Szemet szúr – főleg a jobb első sor végén ülőknek, majdnem szó szerint – a síkból kilépő sarokrésze a ’színpadlónak’, amelyet az ideiglenes mennyezet is követ, nagyterületű plexifedéssel. De csacska üveg borítja a pilléreket is, belőle készült a zongora váza, illetve néhány szék. Hirtelen egy tiszteletre méltó, idős budaörsi lakos jut eszembe, aki megosztotta velem a gyerekkora egyik szép élményét, miszerint cirka 70 évvel ezelőtt, a Kőhegy mögött kényszerleszállást hajtott végre egy óriás német katonai szállítórepülő, és a roncsokhoz sokáig jártak a helyi suhancok az akkoriban csodának számító plexidarabkákért. Nincs összefüggés a két esemény és jelenség között, de ez a véletlen egybeesés szép példája annak, hogy a helyi reminiszcenciák sokszor tudatlanul manifesztálódnak az érintettek szeme láttára.

A színmű jellegéhez képest a kelleténél dúsabb mennyiségű a díszletben az átlátszó plasztik, akár egy érett ember szájában az idegen anyag; bizonyára el is vitte a kellékek költségvetését, mivel nem található benne ágy, holott ez egy (ál-)betegről szóló darab. Bizonyára az eddigi előadásokból oly’ jól ismert fehér műbőr garnitúra nem illett most ide, viszont ezzel egy fontos szimbólumot hagytak ki a színre vivők, mintha korona – netán trónszék – nélkül futtatnánk egy király-karaktert. De nemcsak az ágy hiányzik, mint esszenciális kellék, hanem sajnos az idézett színház krónikus betegségének számító konkrét légkör is. El kell ismerni, egy, üzenetét tekintve kortalan darab nem kötődik semmilyen történelmi korszakhoz tartozó jelmezhez vagy tárgyi környezethez (a forma aspektusából tekintve), mert a koptathatatlan tartalma bármilyen gúnyát elvisel értékvesztés nélkül. De nem élni az atomszféra, mint értelmező-keret adta erősítő, illetve a befogadást megkönnyítő hatásával, szimpla kényelmes hanyagság. Semmilyen segítséget nem kap a néző, hogy helyhez vagy időhöz kösse a színjátékot, tehát számára az egész értelmezési horizont ég és föld között lebeg, mint Mohamed koporsója. Lehetséges, hogy költségigényes ’bőrbe bújtatni’ az előadásokat, de általa magasabb fokozatba lépne a színvonal is, amely nem apró tényező egy színház életében. Nem arról van szó, hogy a néző XVII. századi öltözetet és díszletet kíván, hiszen az előbb magyarázatra került, hogy a tartalmi időtlenség erős válla könnyedén elbírja bármilyen súlyú korszak formáját, hanem arról, hogy abban az esetben hagy teljes kétségben, amikor nem is tudjuk értelmezni, melyikről is van éppen szó. Ennek ellenére bármilyen régi darabban lehetséges találni a mai néző számára kikönyöklő elemeket, amelyek az előadáskor már nem aktuálisak: esetünkben az apa (pater familias) akarata a leánygyermeke kényszerházasságára, vagy a tudós orvosok ágálása a ’vérkeringősök’ ellen. De ezek tartalmi kérdések, nem formaiak, vagyis nem a díszlettervező hatásköre, hanem a dramaturgé netán a direktoré. De hagyjuk is el a filozófiai légkört, és térjünk vissza az premier leírására!

Hegedűs Barbara (b) Angyalka, Lukáts Andor (k) Argan és Tóth Ildikó (j) Toinette szerepében

Az elsötétítés után – végül is a Föld Órája volt – a felerősödő lágy fénypászma derengő félhomálya egy különös alakot körvonalaz: Columbo hadnagynak öltözött Anthony Hopkins-t. Dehogy! Lukáts Andor által alakított ’nagybeteg’ Argon ballonkabátban üldögélve bóbiskol egy széken, hiszen ágy nem jutott neki. Kimarad a végösszegeket átkalkuláló rész a számlák felolvasásakor, ami azt eredményezi, hogy nem sikerül minden lehetséges oldalról megmagyarázni, miért kell a családba egy orvos: nem csak az egészség ’megőrzés’ miatt, hanem anyagi okokból is. De ezt csak az tudja, aki ismeri az eredeti irományt is. A balközép szekcióban eközben minden egyes mozdulatra harsány kacagás zendül, szinte indokolatlanul. Hamar rájön az ember, hogy végül is, ez az alapanyag valójában a színházi komédia aranyembere. Bárcsak minden egyes néző ilyen lenne, aki mindenen kirobbanóan képes hahotázni; az a siker elidegeníthetetlen bizonyítéka lenne! De aztán valami oknál fogva az időben elhalkulnak a fiatalok, és beleolvadnak az átlagnéző közismert allűrjébe. Ami mi is? A közjáték bugyuta bohóckodására – szakmai nyelven farce – egyszerre remeg minden nevetőizom, míg a komolyabb, magasabb fokozatú gegeken átsiklik a figyelem… Nem hiába nem erőltetik meg magukat a kortárs szerzők, hiszen már évtizedek óta felcserélődött a tyúk és a tojás szerepe. A mélységi szellemességre érzékeny idegszálainkat régóta nem ingerlik, tehát elsatnyultak.

Jön viszont Tóth Ildikó, mint Toinette, a minden lében kanál házi segítő (ápoló vagy cseléd, nem derül szó szerint ki az előadásból), Hegedűs Barbara két szerepben is, Bertalan Ágnes és egy intermezzóban Juhász Gabriella is, hogy a hölgyeket említsük meg elsőnek. A férfiak csoportjában Rada Bálint, Chován Gábor, Marton Róbert és Molnár Csaba mutatja meg, hogy ők is múzsák kedveltjei. Közeli néző számára helyben alig ismert, néhol ismeretlen színésznő és színész; majd betoppan Urmai Gábor, a budaörsi színház nyomeleme, mert hiába a legkisebb összetevő, nélküle úgy tűnik, nem működik teljes hatékonysággal a szervezet. A cselekmény hűen követi a drámát, néhol kerül új szöveg a dialógusokba, főleg a pozőrnél. Majd egy ponton a dramaturg híres piros ceruzája nem hogy túl vastagon fog, hanem önállósítja magát.

Molnár Csaba (b) Béralde és Lukáts Andor (j) Argan szerepében

Hogy miért eshetett a választás Molière-re, sokáig rejtve maradt, leszámítva a sanda spekulációkat, miszerint az intézet a könnyebb ellenállás felé tendál a szakmai kihívások elől. Hiszen mi aktuálisat tud nyújtani egy több mint háromszáz éves színdarab 2014 márciusában? De ahogy Béline, a vagyonkáért szeretőt-színlelő feleség magyarázza az öröklődés fortélyait, felvillan a tágra nyílt szemekkel élő néző feje felett az a bizonyos villanykörte: március idusán új polgári törvénykönyv lépett életbe Magyarországon, és abban bizony változott a haszonleső házastársakra vonatkozó szabály is. Touché! Ahogy a frankfi vagy frankleány mondja ilyenkor, ha bemegy egy találat. De jön hamar Angyalka monológja is, miért nem helyes a kényszerházasság, és miért tökéletesebb módja szerelemből iga alá hajtani önként a fejeket. Ez a hozzáállás egy bakfistól, a mai világunkban valóságos nevelő célzattal képes hatni, amikor a sztereotip fiatalság erkölcsére az a legjellemzőbb, hogy a lovak közé dobják a gyeplőt, mert az egyéni öröm mindennél fontosabb, mások tárgyként való használata ehhez pedig természetes; ilyenkor jól jön a racionális értékrend eme klasszikus formája. Csak a közös öröm a valódi öröm. Tehát van aktualitása és didaktikája a darabnak, és nem csupán arról van szó, hogy levegyenek a polcról egy bevált receptet, amivel úgy tűnhet, hogy „úgy teszünk, mintha kormányoznánk”. Lárifári!

Már megszokhatta a közönség, hogy a Latinovits Színház saját darabjai néhol ’nyelveken szólnak’, tehát ügyesen peregnek ajkakról idegen szavak, jelen esetben orvosi latin (de az eredetihez képest igen kevéske). De hát ez is várható egy házi megélhetési orvos, kvázi kuruzsló kifigurázásáról is szóló színjátékban. Meg a szerző műveire jellemző kikarikírozott kulcsfigurák leleplezése: a címzetes beteg valójában hipochonder, az orvos egy okoskodó pióca, vagyis hogy inkább pojáca. A fiatalok csak szerelmesek, egymásba (ez a Molière darabokon keresztülhúzódó klisé), az öregecske és habókos férjhez láthatólag nem illő új mondén asszonyka pedig haszonleső. Ez utóbbi, nagy bánatra, nem derül ki a produkcióból, mert ugyan a jó Homérosz is elszundikált néha, de a piros ceruzája nem ébredt öntudatra, és szabta át a forgatókönyvet, ahogy itt végül is megtörtént. Nem bukik le Béline, pedig igen csak kiélezte rá a tolla hegyét a szerző. Egy fontos színházi hatáselem, a katarzis így elmaradozik, és kártyaváromlást idéz elő a továbbiakban. A halottnak tettetés részében valami megmagyarázhatatlan oknál fogva felcserélődnek a színlelve megboldogulthoz járó karakterek sorrendje, és ezzel nemhogy besülve marad a színlelő feleség lelepleződése, hanem kifulladt az édesapját mindennél jobban szerető leány önzetlen feltárulkozása is. Néhol kifürkészhető volt a színészek arcán, hogy ők sem értik, hogyan történhetett mindez; a beszédek elfojtódnak, a mondatok végei elharapózódnak, a szemek csillogásából néhol a káosz rettenete tükröződik. Az utolsó percek így nyögvenyelőssé váltak, majdhogynem kollektív rögtönzéssé. Nem sikerült az expozíciót megmagyarázó klauzula sem, vagyis a darab lezárása, a hosszú üzenet végére a pont felrakása. A piros ceruza lékütése elsüllyesztette a darab vitorlását, de a színészek önfeláldozó matrózként kimentettek belőle, amit még tudtak. Ez történik akkor, ha egy remekműbe belenyúlnak; csak rontani lehet rajta, hiszen eleve tökéletes volt az eredeti. Ez után bizalmunk a stábra helyeződik, akik mérlegelve a dolgon, a jobbító szándék vezérlésével remélhetőleg visszafaragják a letört penna hegyét, amit maguk tompítottak el. Nincs kétség, hogy valami aznap este nem volt rendjén az utolsó percekben.

Mindez ellenére az előadás élvezhető, a színészek odateszik magukat, próbálják a legtöbbet kisajtolni magukból, tehát a szakmaiság a színpadon nem kérdőjelezhető meg. Láthatunk formát tekintve Ophéliát és középkori pestisdoktort is, meg egy élettelen bábút, mint páciens, ki belehal a kezelésbe. A tér kihasználása teljes, sőt, a kiugró sarokrész kijelölése enyészpontként művészi, a dallamok fülbemászóak, a muzsika kellemes. Minden adva van ahhoz, hogy a darab kivívja helyét a színház értékes programjai között. Csak az a fránya önkényeskedés ne lenne a végén az eredeti történet átszabásában! Ha Molière játszotta volna Argan szerepét, nemcsak, hogy rosszul lett volna – ahogy a mítosza tartja –, hanem valóban belehalt volna a szerepbe. Bánatában, vagy ami rosszabb, szégyenében.

Adams

facebook:

0 Komment