Jancsó-nekrológ a The New York Timesban

Fotókkal illusztrált nekrológgal búcsúztatta vasárnap a The New York Times Jacsó Miklóst.

A rangos amerikai napilap méltatása szerint a 92 évesen elhunyt rendező “nemzete történetének epizódjait arra használta fel, hogy a kritikusok által magasztalt példabeszédeket készítsen a háborúról és az elnyomásról”. A szerző, Bruce Weber felidézte, hogy Jancsó több mint 50 éven át volt filmkészítő, s karrierjének korai szakaszában tett szert nemzetközi elismertségre filmjeinek különleges stílusával és tartalmával.

“A hosszú felvételeiről és a bonyolult kameramozgatásáról vált ismertté, amelyek gyönyörű, de hűvös és távolságtartó vizuális hatásokat eredményeztek, ezek az erőszakos vagy megalázó elnyomásról szóló jeleneteket különösen dermesztővé tették” – szól a nekrológ.

A cikk kitért arra, hogy az 1965-ben elkészült Szegénylegényekben sokan a Szovjetunió elleni 1956-os magyar felkelés kommentárját látták, ugyanakkor idézte Jancsó egy 2003-ban a Kinoeye-nak adott interjúját, amelyben a rendező cáfolta, hogy a film témája ’56 lett volna.

“Ez a film arról a tényről szól, hogy vannak emberek, aki szabadok akarnak lenni és vannak olyan emberek, akik ezeket elnyomják. Az elnyomók mindig ugyanazokat a módszereket alkalmazzák. Az olyan helyeken, ahol nincs szabadság – Törökországban, Iránban, Kínában – ez egy nagyon egyszerű egyenlet” – mondta.

A nekrológ megemlíti egyebek között, miszerint Jancsó a Még kér a nép című, mindössze 27 snittből álló filmjében, amellyel Cannesban 1972-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, “buja szépséggel, szinte érzéki balettként” mutatja be a 19. századi parasztfelkelést. Rámutatott, hogy a rendező filmjeiben sohasem szégyellte bemutatni a női meztelenséget. (A cikket a rendező portréja mellett a Még kér a nép egyik jelenete illusztrálja.)

Az hatalmas életműből a lap a Csillagosok, katonák (1967) című filmről tett még említetést és idézte saját kritikusát, Roger Greenspunt, aki szerint Jancsó a filmjeit nem annyira rendezte, mint koreografálta. A The New York Times megemlékezetett arról is, hogy az elhunyt alkotó dokumentaristából vált játékfim-rendezővé.

Citálta Jancsót, miszerint “nagyon-nagyon könnyű” volt átállni a dokumentumfilmes műfajról a fikcióra.

“Minden filmhíradó, amit készítettünk, amúgy is fikció volt. Ezek hazugok voltak és én tudtam, hogy hazudtak. De a játékfilmek stílusában készültek, ahol mindent színre kellett vinni és meg kellett rendezni. Az ember szíve szakadt meg, hogy ezt így kellett csinálni, mert nagyon hazug volt” – mondta a New York-i újság szerint Jancsó.

A cikk említetést tett arról is, hogy Jancsó Miklós Cannes-ban 1979-ben, Velencében 1990-ben a Budapest Filmfesztiválon pedig 1994-ben életműdíjat kapott.  A lap a gyászolók között megemlítette a rendező harmadik felségét, Csákány Zsuzsát, valamint négy gyermekét.

Francia lapok méltatásai

Jancsó Miklós az volt Magyarországnak, aki Skolimowski Lengyelországnak, Forman Csehszlovákiának vagy Bellocchio Olaszországnak – írt a pénteken elhunyt világhírű magyar alkotóra emlékezve a Le Monde című francia lap. A Libération is méltatta Jancsó Miklós filmjeinek jelentőségét.

A Le Monde szerint a kompromisszummentes filmművészetéről ismert filmrendezőt hazáján kívül már régóta elfelejtették és a fiatalabb generációk számára a neve teljesen ismeretlenül cseng, pedig az 1960-70-es években hatalmas dicsőség övezte.
“A filmjeiben a nagybetűs történelem, a régi és a kortárs, vonja magára a figyelmet, egy, a nagyhatalmak által leigázott, a Szovjetunió által mártírrá tett és a belső konfliktusok által megosztott ország kínjairól beszélt … Jancsó, aki sztálinistaként kezdte, később folyamatosan ezen kötődése miatt vezekelt, egész művészetét a hatalom kegyetlenségének szentelve” – hangsúlyozta Jacques Mandelbaum filmkritikus.

Mint rámutatott, Jancsó Miklós filmművészetét a hosszú beállítások jellemezték, amelyek valóságos vizuális koreográfiává tették a filmjeit, valamint az Alföldről készült élőképei, s a tér és az idő között korábban soha nem látott kapcsolatteremtés. Ugyanakkor nem szabad Jancsónál a tartalmat és a formát különválasztani. A rendezésére jellemző grandiózus szertartásosság egyszerűen csak a szovjet rendszer pompázatosságának kiforgatása. A történelem iránti vonzódás és a világ stilizálása pedig kortársához, Theo Angelopuloszhoz hasonlóan Jancsó Miklós védjegye.

A Libération kiemelte, hogy “az éles politikai tudatú magyar rendezőt” szenvedélyesen érdekelte annak a Közép-Európának a történelme, “amely a Habsburg és a szovjet befolyás között soha nem ismerte a demokráciát”.

Miután a kommunizmus alatt lehetetlen volt a sztálinizmusról filmet forgatni, a totalitarizmusról és a hatalom manipulációjáról a történelmen keresztül beszélt Jancsó Miklós – emlékeztetett a cikk szerzője. Florence La Bruyere példaként említette a Szegénylegényeket, amelynek köszönhetően Jancsó Miklóst 1966-ban felfedezték a cannes-i filmfesztiválon: az 1848-49-es szabadságharcban részt vett betyárokkal szembeni megtorláson keresztül a hatalommal kollaborálók bűneiről, besúgásáról, árulásáról készített filmet. De a legjobb rendezés díját 1972-ben Cannes-ban vizuális filmes nyelvéért, időnként 12 perces hosszú beállításaiért érdemelte ki, ami olyan, “mintha a kamera egy pókhálóba vonzaná a nézőt” – idézte a lap Martin Scorsesét.

Jancsó Miklós 1999-ben, 78 évesen teljesen stílust váltott egy burleszkfilmmel, amely improvizációkra épülő rövid jelentekből állt össze, majd a magyar politikai helyzetről készített olyan ironikus filmeket, amelyekben a kaotikus rendezés a társadalom szétesését tükrözte vissza – hangsúlyozta a tudósító. Az egyszerűségéről és kedvességéről ismert rendező időnként fiatal alkotók filmjeiben is feltűnt, akik Miki bácsinak vagy az Öregnek nevezték őt.

“Ő egy mester. Tőlem tanultam meg teljesen szabadon filmezni” – mondta a lapnak Pálfi György filmrendező.

facebook:

0 Komment