Énekes madár – kritika

Mindenben ez legyen a célunk: a Józan Ész.
 Ám útja síkos, ott kitartani nehéz;
 nyakát szegi, aki csak kissé félretéved.
Nicolas Boileau: L’art poétique

Tamási Áron:
ÉNEKES MADÁR
Játék két részben

 

Ismerve és olvasva az eredeti Tamási Áron színdarabot úgy érezhetjük, hogy az erdélyi kultúra mikrokozmoszát igen nehéz napjainkban a fővárosi és a környéki színpadokra varázsolni, mégis próbát vetett Magyar Attila rendező a Budaörsi Játékszínben, ismerve a latin mondást, miszerint in magnis et voluisse sat est, vagyis nagy dolgokban az is elég, ha akarjuk.
Április 7-én, ezen a borongós, nyirkos napon, húsvét nagyszombatján második alkalommal mutatták be nyilvánosan az előadást, elszomorítóan kevés érdeklődőnek. Pedig ha van valami ebben a rohanó világunkban, akkor a reklámfelület az, amely korunk útonállójaként képes még a tekintetünket fogva tartani; és az Énekes madár figyelemfelkeltő grafikája rég nem látott ötletességet, művészi igényességet, egyszóval szépséget rejt. Mindez csupán egyszerű szépség, csak hatás nélkül. Ideidézve Márai Sándor szellemét: „a szépség hideg láng, nem lehet melegedni mellette”. Manapság már jegyet eladni sem…

A bő szakasznyi ’néző sereg’ beözönlik a félbefüggönyözött ’küzdőtérre’, és helyet ’foglal’, de akkora bőség van belőle, hogy nem kell ’harcolni’ érte. Andalítóan kedves madárhangverseny alapoz a cím hitelességének, még ha pálmaházi hangulatot is idéz. Hiába a népiesch Tamási, a groteszk Örkény kísért egészen az első felvonás végéig: a Tótéknál hogyan lehetséges három csapásból négy egyenlő részre aprítani valakit, itt pedig hogyan lesz három felvonásból két rész? De a díszlet implicit mindent elárul. Egy ház enteriőrje és gangja a két helyszín, mégis sikerült eggyé integrálni egy központi fatörzshez applikált, könnyen gördíthető lécfalakkal. Olyan trouvaille ez, amelyre maga a szerző sem gondolt, amikor lehetetlen elvárásokat támasztott a mindenkori dramaturgoknak és rendezőknek a színművében. Hátul egy kútkáva felülnézetből a naiv impresszionista háttérvászonra festve: ez is ötletes.

Indul a darab, és a néma enumeráció közben dob híján hangerővel száll a kártékony varjak elleni figyelmeztetés, majd indulnak a párbeszédek. A néző agya elsőnek ledobja az ékszíjat, és a végéig fel se veszi az otromba nővérek játékára, mert Pikali Gerda túlzottan meggyőző házisárkány, Timkó Eszter pedig gumiarcú androgün szerepet alakít, miközben Gerda a metszőfogára kapta a kefebajusz sminket… Szakács Tibor szeme megcsillan, amikor a Lukács karaktere katonai beosztásáról emlékezik (ti. ’szakács’ volt a menázsin), viszont mindig pimasz vigyort húz az arcára, amikor egy fej az ágyékához közelít. A Magdi leányt alakító Mezei Léda ártatlan, fehérségbe bújtatott tünde jellemét maga alá teperi a nővérek felől érkező sötét kontraszt. Ő nem játszik túl, nem hangoskodik, nem artikulál, graciőz termete és meggyőző bája mégsem feledteti, hogy két gonosz ellen egy jó még kevés. Érezni, hogy több van ebben a színésznőben, mint amennyit mutat; ez a szerep bizonyosan takaréklángot kíván. Móka karakterét nem Miki, hanem Aradi Balázs, pelyhes állú fiatal alakítja, aki előtt nagy jövő állhat, ha ilyen alázattal játszik: a fa tetején negyed órát tartó tartózkodása pár széksorral arrébb alig, vagy teljesen nem látható, mégsem szakad el a szerepétől. Urmai Gábor három karaktert is kapott, de mindet frappánsan hozza, ő a hús-vér armatúra, mert keretbe foglal dob nélküli dobosként, és a sejtve érezhető vallási felhang miatt papként gerincet is nyújt a mű derekán. Tóth Roland olyan rendhagyóan fonákos, hogy az amúgy agresszív és faragatlan Mátéból szinte szerethető karaktert formáz. Esztergályos Cecília autoritást nyújt a darabnak, és megtisztelően a nézőkkel együtt érkezik a kezdésre, de kérdezhetnénk, hogy ugyan minek, ha kerek óra múlva, csak a második felvonáskor lesz szükség rá.

A darab mellékesen nem egy gyöngyszem a Tamási életműből, mégis szívesen viszik közönség elé. Ugyan a nagy Homérosz is elszundikált néha, de Tamási mintha az első felvonás kivételével végig álmodta volna az írást. Az Énekes madár egy művészi aknamező a javából, mert a komédiás, könnyed, párkapcsolati konfliktusokkal terhes kezdést nehezen érthető utalások, szerelmi sokszögű események, csodákba hajló jelenségek követik. Ilyen az élet elleni bűncselekmény szervezése egypálcás – nagyon gyenge – indítékkal, a nappalihoz képest is megirigyelhető aktivitás az éj közepén, napraforgók júliusban, etc. Az eredeti darab is ellaposodik a második felétől, mert nem folytatja az első fél hangulatából és tartalmából sejthető érzületet, így a szerzői anti-konzekvencializmus keresztjét a rendező veszi a vállára a továbbiakban. Egy kis város kis színpadján ez az utolsó ülősorig tartó elvérzést jelentene, de a genius loci segedelmével épp a fordítottja történik! Ahogy 1921-ben a királyi elszántságot helyben tartották fel a budaörsi csata idején, úgy a góbé-harakirit is lokális színpadon hiúsítják meg, ha csak egy színmű erejéig. Éppen azok az epizódokat, párbeszédeket és mozdulatsorokat sikerült kihúznia a színre vitelezőnek, amelyek éppen ezt foganatosították volna, így a darab a körülményektől függetlenül remekül sikeredett, erre bizonyosságot tett a vastaps a maréknyi nézőközönségtől is.

Kiemelést érdemel a hangeffektek ügyes használata, amely megkönnyíti a narráció befogadását, illetve az a különös székely motívumnak nézett ágytámla ornamentika, amelynek a zárójelenetben fontos szerep jut. Könnyelműségnek tekinthető viszont a falkimozdítás méréséhez szükséges falióra teljes hiánya, illetve a rendező hajlama a homonímiára alapozó szóviccekre, mert ellő egy ilyen poént – Khomeini ajatollah kárára – a végrendelet írásakor, ezzel inadekvát asszociációt hozva létre.

Egy ilyen ornitológiai mellékhatású címmel birkózó darab joggal veti fel a kérdést, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás? De mivel utóbbiból több szerepel a darabban, a húsvét időpontjához való igazítást nem tekinthetjük a véletlen művének, még akkor is, ha esetleg a közeli költészet napja alkalmából elcsendülhetett volna néhány kósza József Attila vers is.

 

Az elme, ha megért, megbékül,

De nem nyughatik a szív nélkül.

S az indulat múló görcsökbe vész,

Ha föl nem oldja eleve az ész.

József Attila: Alkalmi vers…

Kőszegi Ádám (Adams)

facebook:

0 Komment

Válasz küldése

Be kell jelentkeznie, a komment írásához.