Budaörsi karácsonyi csoda – A katicabogaras bögre, a szegény giliszta, a robogó csiga és társai…

Takács Mariann (MTI-Press) – Hogy kerül a csizma az asztalra? Miként tud “átváltozni” a Semmelweis Egyetem I. számú Belklinikájának igazgató-helyettese és farmakológiai részlegének vezetője, a “komoly”, habilitált docens Jutka mamává (vagy solymári mamává) unokái kedvéért? – ez a kérdés motoszkált bennem, amikor hírét vettem, hogy Kapocsi Judit saját unokái életéből merített nyersanyagból írt mesekönyvet. Először házi használatra, minden gyerkőcnek egyet-egyet készíttetett el a budaörsi kiadóval, de a szakemberek rábeszélték a nagyobb tételre. Így született meg és látott napvilágot karácsony előtt a Nagymama meséi.

– Betegeket gyógyít, beosztottakat igazgat, szakirodalmat olvas, háztartást vezet. Már az is dicséretes, hogy bele tudja szuszakolni a napjaiba hét unokája közül az öt legkisebb szemmel tartását, szeretgetését, de a könyvírás erőn felülinek tűnik.
– Nem könyvre készültem, csupán szerettem volna megörökíteni, papírra vetni unokáim elképesztő szólásait, eddigi életük legemlékezetesebb történéseit, mielőtt még feledésbe merülnének. 2009-ben kezdtem gyűjtögetni a “sztorikat”, a jópofa szófordulatokat, és legnagyobb meglepetésemre viszonylag hamar sok oldalnyi jegyzet kerekedett belőlük. Tavaly karácsony előtt jött az ötlet: mesékké alakítom a “nyersanyagot”. Olyan mesékké, amelyek Beátáról, Fanniról, Annáról és Marciról szólnak, és amelyeket kis könyvbe foglalva ajándékba adhatok az “érintetteknek”.

– Az Acta Publica Kiadó vezetője mintha azt mondta volna, hogy hét unokája van, de csak öt könyv legyártását kérte tőlük “első körben”.
– Valóban hét, részben saját, részben tiszteletbeli (a párommal együtt kapott) unokával büszkélkedhetek, közülük a mesék lejegyzésekor egy még meg sem született, kettő már nagykorú volt, így négy unokám szerepel a hasábokon. Egy-egy történetben feltűnnek a szülők is, de ők csak afféle segédszereplők.

– Besétált a budaörsi kiadóba, és sürgősen rendelt 5 darab könyvet a hóna alatt vitt kéziratból?! Már megbocsásson, de legjobb esetben ilyenkor megmutatják, hol az ajtó…
– Igen, ezzel a fordulattal is kalkuláltam. Eleve kis, digitális módszerrel dolgozó céget kerestem, gondoltam, csak ilyen partnernél lehet esélyem, ám felállt a hajuk óhajaim hallatán.

– Nocsak… Speciális kérései is voltak?
– Kértem, hogy a négy unokának készülő négy könyv más-más színű legyen, a címek is különbözzenek, és a szerző neve se egyformán kerüljön a borítóra, hiszen az egyik gyerek Jutka mamának, míg a másik Solymári mamának hív. Aztán előhúztam a zsebemből az illusztrációnak szánt, szülőktől beszerzett gyerekrajzokat, majd előadtam, hogy a négy plusz egy (utóbbi magamnak) könyvnek karácsonyra meg kellene lennie. Megjegyzem: olyan kevés idő állt rendelkezésre, hogy majdnem a lehetetlennel volt határos a munka elvégzése, december 24-én délelőtt mégis a kezemben tarthattam a könyvecskéket. Volt ám nagy öröm a karácsonyfa körül!

– Mivel hatotta meg a kiadót?
– Talán becsülték az elszántságomat, még az is lehet, hogy csodabogárnak tartottak, akit nem illik csak úgy elküldeni, vagy talán a teherbíró képességüket szerették volna próbára tenni. Utólag persze már tudom: beleolvastak a kéziratba, és megtetszettek az egyszerű, de igen-igen életszagú mesék. Ez utóbbi verziót támasztja alá, hogy később felajánlották egy “igazi könyv” kiadását Nagymama meséi címmel. Nemrég került sor a sajtóbemutatóra. Szinte hihetetlen…

– Miről szólnak Jutka mama meséi? Mi mindent követett el a 12 éves Beáta, a 9 éves Fanni és Anna, no meg a 8 éves Marci, amit mindenképp meg kellett örökíteni az utókornak?
– Ne gondoljon semmi extrára! Ugyanolyan gyerekek ők, mint a többi cserfes, szeretetre méltó, napról napra okosodó kicsi. Valószínűleg bármelyik szülő vagy nagyszülő tudna hasonló könyvet írni, ha megjegyezné, majd lejegyezné ezeknek a csemetéknek a kacagtató vagy épp elgondolkodtató szavait, szokásait. Például ki ne veszítette volna már el rövidebb időre saját gyerekét? A mi unokánk egy nagyáruház játékosztályán barangolt el, mert elvarázsolták a kisautók (szerencsés kimenetelű mese lett a történetből). Minden gyereknek akadnak félelmei, kialakulnak sajátos szokásai, szavajárásai, megannyi téma, megannyi mese.

– Sok képpel, kevés szöveggel, mint azt manapság látni néhány fényes, tetszetős külsejű (és igen drága) mesés könyvben?
– Ellenkezőleg. A rajzok szerény illusztrációk, a lényeg a mese, a szöveg, amelyből minden apróság magára vagy a maga kis problémáira ismerhet. Szerintem ezt a szándékot tükrözik a címek is: A katicabogaras bögre, Szegény varjú, szegény giliszta, A robogó csiga, Világgá megyek, A konyhamalac, Pöttyös pókmese és a többi.

– Pöttyös pók? Az meg milyen?
– A lányom képzeletében fogant. Azért lett pöttyös a sok gyereket taszító állat, hogy ne féljen tőle az unokám.

– És a konyhamalac? Egy mindent bedaráló modern szerkezetről van szó ebben a mesében?
– Á, dehogy! A vőmről, akit nemes egyszerűséggel így nevezett el a csemetéje. Ismeri ugye azt a szituációt, amikor a gyerekek azon vitatkoznak a játszótéren, hogy kinek mivel foglalkozik a mamája, papája, és egymásra licitálnak a titulusokkal? Az unokám közölte a többiekkel: az ő papája egy konyhamalac. Mivel senki sem hitt neki, átkiabált a messzebb várakozó papának – a fél utca hallotta -: “Apa, ugye te konyhamalac vagy?”

– A világgá menés azért már nem ennyire humoros. Emlékszem, az én kislányom is elindult 3 éves korában kora reggel, míg én békésen aludtam. Ma is beleborzongok, ha eszembe jut a tárva-nyitva hagyott ajtó, és a távolodó, vékonyka hang. A hetediken laktunk, a gyereket a pinceszint szeméttárolójából “halásztam ki”.
– Több szülő jelezte, hogy ez a mese hasznos tippeket is ad a “világgá menős” problémakör kezeléséhez. Már ezért megérte!

– Meg – gondolom – a mosolyokért, hisz az asztalszilván én is jót derültem.
– Ugye, milyen ismerősek a könnyebb kiejtést szolgáló furfangos szókapcsolatok? Aszalt szilva helyett asztalszilva, innivaló helyett iszivaló, és a többi. Tudja mit jelent visszaválni?

– Sejtem. Kibékülni?
– Az egyik kislány fogalmazott úgy, hogy szeretné, ha elvált szülei visszaválnának. Hát nem fantasztikus a gyermeki lélek?

– Szerintem legalább annyira fantasztikus, ha van, aki figyel ezekre a rezdülésekre. Ön nemcsak figyelt, hanem gyűjtögetett, majd írt. Pedig nem profi író…
– Az írás nekem varázslat. A férjem szerint szolid őrület, mert ha hirtelen ihletem támad, azonnal hozzálátok, és észre sem veszem közben, hogy más is tartózkodik velem egy légtérben.

– Gondolom, karácsonykor nem vonul el a következő mű kedvéért… Mit tervez a nagycsalád?
– Nincs kötelező “táncrend”, talán épp ezért jön össze évről évre mindenki nálunk ilyenkor. Mi Solymáron élünk, a gyerekek a fővárosban, illetve Érden, mégis pillanatok alatt egy hullámhosszra kerülünk. Ezek az úgynevezett nagycsaládi banzájok kivétel nélkül ragyogóan sikerülnek, remélem, így lesz ez most is.

Takács Mariann

(A könyv a www.konyvespont.hu webáruházban kapható!)